Filip Tamás

 

A FELEJTÉS ELLEN

1

Csak rágondolsz, és

valaki máris szóba hozza.

Minden szövegből folyton

ő világít. Nem tudod kilökni

magadból, vérköreid befonták,

már veled él, idegen test, de

mint egy éjszakai járat utasai,

ölelkeztek, míg tart az út.

2

Alvó rabszolgapiac a város,

a köd silány lepedőivel letakart

ketrecekben ember és majom.

De mindezt csak mondom, nem tudom.

Mintha egy gömbvillám belsejéből

megolvadt nyilak próbálnák

áttörni a gyémántnál is

keményebb falat.

3

Esetleg földrengés van, és

az ősmoraj próbál mindent

a helyére tenni? Az asztal

alá kuporodtam, nem látom, mi

van a részeg utakon. Távolról

felnőttek szavai, megnyugtató

a hangszín, talán mesélnek,

legalább nem vagyok egyedül.

4

Megfeledkeztek rólunk, és

pár percre magunkra maradtunk

kezelés előtt. Terveztünk és

elhalasztottunk egy utazást. Véget

nem érő halogatásunkkal küzd

a szüntelen sietség, és a szállodai

szoba éjjeliszekrényén mindig

ugyanott nyílik ki az evangélium.

5

Menni élőadásba, készülni hosszan

a minden-csak-jelenésre, s előtte

még ez is. Kővendég, nem is egy,

kőarcok, kőszemek. Mintha egy új

jégkorszak lehelte volna magát

ide; elkérik papírjaim, egyet ők is

mutatnak, mielőtt nekilátnak,

hogy ízekre szedjék a lakásomat.

6

Öklöm a számba tömve, megadtam

magam az ásításnak. A misekönyvet

úgyis rossz helyen nyitottam ki,

ma hibát hibára halmozok.

A csönd fölfelé mutat: az atya

és én kötéltáncosok vagyunk.

Köhögésbe fojtott nevetés

gurul ki valamelyik padból.

7

Őrjöngő üvegház. Pattanásig feszül.

Egy robbanásból, egyszerre nő

gyümölcs és kártevő. Kezük nincs,

hát véres homlokukkal verik az

üveget belülről. Karddal támad a nap.

A földön fekvőket átüti a penge.

Mintha már írtam volna erről,

egy másik életemben.

8

Mutál a hangom megint, és

elveszítem a füzeteimet.

Próbálok cérnát kötéllel

összesodorni, a cenzúrán

vesztegelnek mind, a szavaim.

Amelyik túljut, gödörbe hull.

Amihez nyúlok, ellenáll. Amit

nem érek el, megadja magát.

9

Láttunk egy édeskés riportot

az újszívessel. Mostantól olvadó

jégtáblán alszik, tíz évet kapott.

Mi közöm e vértelen ütközethez?

Inkább készülök, hogy egyszer

megmondjam a papnak, amikor

nyelvemre helyezi a száraz ostyát:

áldozni mindig két szín alatt.

10

A határidő alól az esők kimossák

a talajt. Megállás nélkül süllyed, nincs

magaslati pont, hogy széttekintsek.

Ahonnan leskelődöm, súgólyuk,

a hangom elveszett, elfeledkeztek

rólam a színészek. Mint akik beásták

magukat egy néma háborúba.

A föld alól hallom szuszogásukat.

11

Futok, minden ismerős itt,

hullámokban tör rám egy régi

tél savanyú füstje, a köhögéstől

megszületik az emlékezés, valaki

diktál, pazar szöveget viszek haza,

terhétől mind könnyebb leszek,

teleírom magammal az utcát,

futok a felejtés ellen.

12

Ha végére érsz, kezdheted elölről:

a hajót örökké festeni kell.

Valaki meghalt, türelmetlenül viselt

hosszú boldogság után. Amit

karácsonyra kaptál tőle, elhordod

a hétköznapokon. A mentőmellény

is csak meghosszabbítja

a hajótöröttek szenvedéseit.