KÉT FIATAL KÖLTŐ

ZÖMÖK VERSEK

Nemes Z. Márió: Alkalmi magyarázatok a húsról

József Attila Kör–L’Harmattan Kiadó, 2006.

58 oldal, 1200 Ft

Nemes Z. Márió első verseskönyve a JAK-füzetek 144. köteteként jelent meg, a költő a húszas évei közepén jár, tehát joggal nevezhetjük „fiatal költő”-nek. Hosszú harc eredménye, hogy ez a kategória ma már ritkán szerepel a művészetről szóló közbeszédben – emlékezetes, hogy a punnyadó szocializmus korában egyre idősebben lehetett elkezdeni a pályát, és sokszor negyven-ötven éves művészekről is homokozóba illő stílusban gügyögtek az idősebbek. (Akik néha nem is voltak idősebbek, csak egy-két évtizeddel korábban sikerült befutniuk.) Nemes Z. esetében azért frissítem fel ezt a kategóriát, mert egy karakteres, szoros kapcsolatban álló és életkorukat tekintve is nagyjából egy generációhoz sorolható alkotók által létrehozott csoportnak, a Telep költőinek sorába tartozik. A Telep internetes portál, a csoport alkotói jelentősebbnek érzett munkáikat ezen az oldalon mutatják be először, és sokszor hosszú és izgalmas beszélgetést folytatnak a versről. Azért több ez, mint a szokásos baráti-pályatársi eszmecserék, mert a reflexiók minden rögtönzöttségük és személyességük ellenére írásban és nyilvánosan jelennek meg. Vagyis a „kötelékben repülés”, ami korábban antológiákhoz kötődő kényszer volt, ebben az esetben nemcsak önkéntes, de értelmes és tartalommal kitöltött forma. Erről a költőcsoportról nagyobb tanulmányt írok, amely a Kalligramban jelenik meg, hogy korábban vagy későbben, mint jelen dolgozat, azt nyilván a két lap szerkesztői fogják eldönteni. Mindenesetre az önismétléseket igyekszem elkerülni, ezért itt a csoportról nem mondok többet, a Nemes Z.-kötet értékelésére szorítkozom.

Az Alkalmi magyarázatok a húsról két ciklusba – FRONTÁLIS (ábrázolás) és ALKALMI (Magyarázatok) – osztva kétszer 19 verset, valamint egy-egy nyitó és záró költeményt tartalmaz. Vékony kötet sűrű tartalommal. Nemes Z. Márió zömök verseket ír, melyekben nincsenek díszítőelemek, nincsenek rímek, a ritmika az élőbeszédét követi, legfeljebb egyfajta gondolatritmust lehet felismerni, és az sem a zsoltárok széles gesztusait idézi, sokkal inkább a keskenyet keskenyíti tovább, valahogy így:

„Ami van,

az gyűlölhető,

de ettől

nem lesz pontosabb.”

gyelet)

Ez a célratörés jól megfigyelhető abban a módban, ahogyan a kötet versei a hús fogalmával bánnak. Ilyen helyekre gondolok: „Anyám / hallgat és a szavakra gondol, amiket télen használ. Apám marhát / eszik. Minket néz” (Apám marhát eszik); „…robbanásszerűen tágult a hús. Mint egy kis dinamit-majmocska” (A fétismajom), „Abban bíztam egy ideig, hogy ez csak olyan / álhús. De nem” (Alkalmi magyarázatok a húsról), „És a darabok / mozognak, / mint a zsír: / járulék a felfekvés után, / mint egy margó / a húspapírban” gyelet), „megetetlek a torz húsból” (Amikor összenéz), „Ez most nem a hús statisztikája / (hullamerevség a hulladék felett)” (Barokk Femina). A kötet címe nyilvánvalóvá teszi, hogy a gazdag képzettársítási lehetőségekkel bíró hús a szövegek központi problémája. A szó előfordulásait követve mégis azt látjuk, hogy a kézenfekvő gondolati vagy művelődéstörténeti asszociációk nem kerülnek elő, azokat a költő nem kommentálja, nem értelmezi, egyáltalán rájuk sem hederít; ehelyett kötetlen jelentésképző lehetőségek meghagyásával állítja a hús fogalmát jellegzetes költői alakzataiba. Tehát a könyv egyrészt egyáltalán nem tárgyalja a hús-tematikát, másrészt másról sem beszél, mint a testben lét állapotáról.

Ez a kettősség persze elsősorban Nemes Z. Márió nyelvkezelésében rejlik. A fentebbi idézeteken is látszik, hogy ez a nyelv rövid, szoros és koherens egységek szakadozott láncolatából áll. Ennek illusztrálására azonban célszerűbb egy prózaszerű darabot választani: „Kifordultam az ágyból, de nem kezdtem lélegezni, mert a száraz / fény területén nincsen levegő. Csak hasogatás, meg egyéb gyakor- / latok. Ma megjönnek a vonattal a tisztek, és betanítanak minden / gyereket. Nem mehetek haza a szobámból. Rágyújtok. Meg- / ismerném a tiszteket, de a félelmet könnyebb utolérni.” (Aztán kutyákat rajzolok 1.) A szöveg mondatokból áll. Ezek a mondatok rövidek, nagyon kevés bennük a jelző, de általában teljesek; az idézet második mondatához hasonló hiányos (ezúttal állítmány nélküli) mondatok ritkák. Ezzel szemben a versek egy részében nem mondatok és nem is hiányos mondatok alkotják ezeket az alapegységeket, hanem csak szószerkezetek, néhány szóból álló szókapcsolatok, amelyeket a retorika hagyományosan comma néven tárgyal. Az viszont mindkét szövegtípusra jellemző, hogy a koherens szövegegységek közlései csak fenntartásokkal mondhatók értelmesnek, és a kijelentések nem kapcsolódnak folytonos láncolatokká: a mondatok között valóságos szakadékok nyílnak. És ez a szakadásosság a versek egyik legfontosabb hatáseleme.

Nemes Z. Márió versei nyomott hangulatúak, meghatározatlan fenyegetés érződik bennük, kudarcokról, elfojtásokról és fóbiákról számolnak be. Közös történetük egy végét járó szerelem jelenetező leírása, de ennek deprimáló hatása csak mintegy mellékesen jelenik meg abban a versvilágban, amelynek meghatározója az idődimenzió hiánya. Zárt „most-pillanatok” követik egymást, a beszélő pedig nem tervez, nem emlékezik, és valójában nem is gondolkodik, hanem észlel, érzékel és reflektál. A fülszöveget író Marno János elismerőleg jelzi: „ennek a költészetnek egészen perdöntő következményei lesznek a mára egészen elhangulatosodott honi lírában”. Amiből most a hangulat hiányát szeretném kiemelni. Nem (a dolog természetéből fakadóan hosszabb időegységekre, legalább percekre jellemző) hangulatai vannak, hanem mindig éppen pillanatnyi idegállapota. „Az élet mintha csupán a nemlét entrópikus hulladéka volna”, mondja szintén Marno. Úgy van, és ez a lét az, ami jelenvaló ebben a költészetben. Vagyis ha egzisztenciális lírának látom is Nemes Z. Márióét, semmiképpen sem a végpontban állás heideggeri értelmében, hanem a világba vetettség időhorizont nélküli kiszolgáltatottságában. Így fogadom el Marno kijelentését: „Kafka, Beckett, Pilinszky vagy a festő Bacon: valósággal életre kelnek ezekben a hűtőcellákban. Nem hivalkodó hivatkozással, hanem sarkított egyszerűséggel, feneketlen humorral, túl az elégikumon és az irónián.” A felsoroltak közül elsősorban az öreg, a tragikus Beckett nevére tenném a főhangsúlyt, és a sötét Hrabalt is mellé állítanám. Mert nem csak a narratíva uralásából fakadó távolságtartás – az elégikum és az irónia feltétele – hiányzik, nem csak a cselekvési szabadság vagy az életértés lehetőségébe vetett hit nem látható ebben a versvilágban: Nemes Z. Márió a szenvedés pátoszát sem fogadja el, ami Pilinszky lírájának mégiscsak meglehetős emelkedettséget kölcsönöz. A meghatározó mozgásformák a mászás és a süllyedés, a beszélő testiségét izzadás, hidegség, nyirkosság érzékíti, kapcsolatait a kényszeresség és az elviselés jellemzi: „kitágult orrlyukba / húzódni / végigmászni / rögösíteni” (Amikor a hidegre ébredsz), „meg lehet fogni a nőket / abban a szobában / nem lehetsz bájos / izzad / de utána nehéz lesz / lesüllyed és rám néz / gumónak hívják” (Birtokon belül), „Miként a köröm, ha benőtt: / kemény leszel egy puhában” (Alkalmi magyarázatok a húsról). A szerelmi kiszolgáltatottság ilyen mélységeit talán Zudor János láttatta korábban. A hátrahagyott szag, bőrfoszlány, haj mint emlékeztető emelkedett nyilatkozatokra késztette a régebbi korok költőit is. Itt ilyen illúziókról nincs szó:
„anyám megtalálja / a gyantádat a földön / ekkor már napok óta / másnak gyantázod magad” (A margón). A vers folytatása pedig szinte hiánytalan gyűjteménye a Nemes Z.-féle ikonográfiának: „minden reggel / kihányom egy szervem / ami még így is / bennmarad // ez a megemésztetlen / salak / amivel felöntenek / amikor a kiterjedés / csak mutáció // visszafelé szív / egy tömegközpont a múltból / de gyengül / mint a bekapcsolt rádió / egy süllyedő kocsiban”.

Meg lehetne persze kérdezni (ahogy Vas István tette Petri pályakezdésekor): honnan ez a képtelen és feneketlen sötétség, ez a rettentő világiszony? Milyen különleges adottságaival vagy életeseményeivel szerezte meg NemesZ. Márió a jogalapot ilyen generális világidegenséghez? Másnak is izzad a keze, csak azok időnként beletörlik a nadrágjukba. Jó, ez az entrópia szempontjából indifferens. De az embernek nem határozza meg minden pillanatát az univerzum állapota. Vagy talán mégis? Nem cikizném (de most már késő), és mélyenszántó bölcseleti közhelyeket sem sorolok. Minden elismerésem mellett ilyesfajta ellenérzéseim is vannak ezzel a költészettel kapcsolatban. Lépjünk tovább; vagy inkább vissza, egészen pontosan a kötet címéhez, és próbáljuk azt egészében komolyan venni, tehát ne csak a húsról, hanem az alkalmi és a magyarázatok elemekről is gondolkodjunk egy keveset.

A magyarázatok elem egy verseskötet címében egyértelműen a Magyarázatok M. számára című Petri-kötetet juttatja az eszünkbe. Innen továbblépve pedig talán nem nagyon erőltetett az a feltételezés, hogy ezeknek a verseknek konkrét (ha nem is fizikai értelemben, de annyiban, amennyiben a versek beszélőjét koherens és meghatározott entitásnak tekintjük, egyetlen és kézzelfogható) megszólítottjuk van. Ez a valaki azonban, ellentétben Mayával (nevezzük őt a címadó vers és a Szabályos közlekedés című darab alapján Juditnak, bár nagy a kísértés, hogy ezt a nevet Bartók-utalásnak tekintsük, akár van reális mintája, akár nincs), méga távollétével sincs jelen a szövegekben, nemhogy megszólítottként vagy pláne szereplőként. A kötet verseinek megszólítottja a nyitó- és a záróversben egy bizonyos C., akiről végképp nem tudunk semmit, de akivel a beszélőnek minden testiségre való célzás ellenére – „A haj mögött az árnyék / megszáradt a bőrön” (Záradék C.-nek), „kényszerítelek / hogy nálam aludj / és szőrszálakat csúsztatsz át / az ajtón” (Anyás vers C.-nek) – inkább szellemi kapcsolata van: „Fák és szegek. / A roncsolás közös játékában / egy hiány örömformái” (Záradék C.-nek), „legyél büszke rám / valaki legyen / büszke rám” (Anyás vers C.-nek). Talán ő Judit intellektuálisabb alteregója, talán másvalaki, erre nézve nem kapunk támpontot.

A másik kulcsfogalom, az alkalmi, még szigorúbb megszorítást jelent. Nevezetesen azt, hogy nem a mindenkor kéznél levő nyelv közegével, hanem okkazionalitásukban megkötött műtárgyakkal, illetve ezeknek a hasonlatosságára megmunkált nyelvművészeti objektumokkal van dolgunk. Ez is kapcsolódhat irodalomtörténeti összefüggésekhez (Alkalmi vers a szocializmus állásáról stb.), de még fontosabb az a megkötés, hogy a költő a verseket egy bizonyos apropóhoz kapcsolja – ami persze lehetne egyszerűen a kötet összeállítása, hiszen a tematika és az attitűd a költő későbbi verseiben is jelen van, de hajlamos vagyok inkább azt hinni, hogy a költő vagy versbeli alteregója egy bizonyos rendkívüli élethelyzetbe és lelkiállapotba jutott, és a szövegek ebben a vonatkozásban kerülnek sajátos kontextusba. Ez pedig távolságteremtő, ironikus gesztus, akár érezzük ilyesminek a jelenlétét a szövegekben, akár nem. És innen visszanézve már a versek vizuális világa is oldódik valamelyest: az „Elsajátít, mint szigszalag / a bőrt” (Beszéd a személyzet fölött), a „mindenben van valami / ami bogár” (A köszönet, ami megállít) vagy az „Úgy megyek én is aludni, / mintha állábam lenne” (Mintha álláb) helyek ebben az alkalmi ironizáltságban mintegy rámutatnak önnön keresettségükre és eltúlzott mivoltukra, és az ebben rejlő humor kissé elviselhetőbbé teszi Nemes Z. világát. Sötétségét, nyomottságát megszabadítja önnön korlátlanságának ballasztjától, és ezzel valamelyest emberibb léptékűvé is teszi. Bár nem biztos, hogy a költőnek eredetileg is ez lett volna a szándéka.

Nemes Z. Márió műveinek hatásmódját egyik rajongója (a Telep internetes oldalán) „nyálkás paráztatás”-nak nevezi, és ez meglehetősen pontos meghatározásnak tűnik. Ha ezt a dolgot görögül is tovább erőltetjük, a négy temperamentum egyikéhez, a nyálkáshoz, phlegmatikoszhoz jutunk. (Ami eredetileg eléggé mást jelent, mint amit ma flegmatikusnak nevezünk, korántsem arcátlan közönyöst, sokkal inkább „hideg indulatút”.) Szerintem nem rossz megközelítés. Alkalmi és örök, egyszeri és mindenkori, személyes és univerzális elemek folytonos lebegtetésével operál ez a líra, nem lép bele egész testével valamelyik beszédpozícióba, hagyja a beszédet beszélődni. Nagyon erős effektusok ezek, és Nemes Z. igazán a lehető legnagyobb mértéktartással formálja a nyelvi anyagot, fóbiásan narcisztikus magára figyeléssel. Hagyja működni, egymásra hatni a maga testi, tudatalatti és eszméletbeli lényét, egyszerűen azzal, hogy ezt a bizonyos nyálkás-zömök lényt, voltaképpen a képzett narrátor testsémáját, egy pillanatra sem hagyja absztrahálódni: „kényszerítelek / hogy nálam aludj / és szőrszálakat csúsztatsz át / az ajtón / én meg olyan kezet / teszek a kilincsre / ami ráillik / a te csuklódra is” (Anyás vers C.-nek). Ennyi a szerzői konkréció. A többi már az olvasóra, érzékeire, tudatára, megnyíló tudattalanjára tartozik.

ANYAGISMERET…DE VAJON CSAKUGYAN AZ?

Mestyán Ádám: A magyar helyesírás szabályai

L’Harmattan Kiadó, 2006. 69 oldal, 1200 Ft


Amikor 1984-ben Tábor Eszter (egyébként jó versekből összeállított) kötete, A Meteorológiai Intézet jelentése megjelent, abban reménykedtem, hogy hasonlóan lehetetlen című verseskönyv – Gázlóviszonyok a Dunán, Cicatrix optima, Így gondozd a poroltódat, Hályogosok ábécéje stb. megjelenését talán már nem fogom megérni. (Mai ingerültségem egyik oka persze nyilván az, hogy én is hasonló gyakorlatot követtem, amikor első kötetemnek a Dallamos fekvésváltó gyakorlatok címet adtam, pontosabban zsákmányoltam egy hegedűsök számára készült gyakorlatgyűjtemény borítójáról. Ez a körülmény nem tesz megértőbbé, ellenkezőleg, a hasonlóságtól való iszonyt ébreszti fel bennem.) Az a baj az ilyen címekkel, hogy nagyon erősen és köztudottan jelölnek valami teljesen mást, mint amire így „másodlagosan” felhasználják őket, és ezzel a gesztussal nagyon intenzíven térítik el az olvasók figyelmét a címmel jelölt szövegekről. Ezzel operálnak a különféle parazitanarratívák is, és a leginkább nyilvánvalóan a címparafrázisok vagy „rátévesztő” címadások, melyek közül talán Anthony Burgess Clockwork orange-a a legérdekesebb: a névrokon humorista, Frank Gelett Burgess könyve, a Two o’Clock Courage a maga idejében meglehetősen ismert volt, a kevésbé népszerű szerző nyilván erre igyekezett rájátszani. Más kérdés, hogy ma már alig emlékszik rá valaki, míg a Gépnarancs világsiker ma is.

Nem azon szeretnék lovagolni, hogy egyes könyvesboltokban Mestyán kötetét a helyesírással foglalkozó könyvek közé teszik (igen, én is láttam, a könyves szakmában sem mindenki lángész), de mindenképpen el kell gondolkodnunk azon az állításon, mely szerint ez a verseskötet a magyar helyesírás  s z a b á l y a i t  foglalná magában, méghozzá így, ritkított szedéssel. Egyrészt, a fejezetcímekkel (Az elválasztás, A különírás és az egybeírás stb.) azt jelzi a szerző, hogy paraboláról, valamiféle áttételes üzenetről van szó, tehát hogy a kötet versei csakugyan a magyar helyesírás rendjére mutatva kívánnak mondani valamit; míg a címadó szöveg mintha inkább a metaforikus értelmezés lehetőségét kínálná fel az olvasónak. De nyilván az sem lehet véletlen, hogy a címadó vers a kötet záródarabja, tehát a metaforikus jelentésalkotást mintegy végkövetkeztetésként javasolja a költő. A kötet indítása ezzel szemben, a fejezetcímek ellenére, egyáltalán nem kapcsolódik a nyelvi tematikához – ellenkezőleg, személyes, vallomásos, bár meglehetősen kusza szöveg nyitja a könyvet Írd és mondd címmel, Az elválasztás című ciklus darabjaként: „én mestyán ádám ezennel bejelentem / hogy van itt valami abszolút kegyetlen / hogy vár és igyekszik szelíd lenni a vad / kecsegtetnek holmi aranykori szavak / íme megleltem a hazád ez a tavad / ez a tócsa csak nehogy magadra hagyjalak / édes kicsi szívem meddig égsz még hiába” stb. Persze kétfelé mutat az első sor: az Alulírott Mestyán Ádám kezdetű nyilatkozatok vagy kérvények üres és formális, jóllehet szabványos és célratörő formája az egyik, az „Én, József Attila, itt vagyok!” típusú, manapság nehezen értelmezhető költői-nyelvi gesztusok vidéke a másik irány. Mestyán költőiségének nagyon fontos részét képezik az olyan kettősségek, mint a szigorúan redukált, személyes beszéd és annak gesztusszerű, egyúttal az én felnagyítását is feltételező kikiáltása, hogy itt most költő beszél. Véletlenek számára pedig nemigen marad itt tér. Ha a kötet elején ezt a gesztust láttuk, annak meg fogjuk találni a megerősítését is, ezúttal a Hajnali morc című versben: „József Attila kéne most, hej, proletár, hej, hej, / megírná, ahogy lassul a lélegzet, süpped a fej. / Ne is törődj énvelem, ne is nézz ide, légyszi, / most önsajnálok, depressziós vagyok és lazy.” És persze, ha már a gesztust Mestyán kölcsönvette József Attilától, mellé teszi azokat a verselési eljárásokat is, amelyek a [Lidi nénémnek…] jellemzői: versidegen szavakat használ, lefelé stilizál, és a verset programszerűen állítja könyve első oldalára. (A maga idején a burzsoá és a proletár ugyanolyan versidegen szó volt, mint most a légyszi és a lazy.)

Még mindig maradva a könyv szerkezeténél: figyelemre méltó kompozíciós érzékről tanúskodik, ahogy ugyanaz a probléma vagy motívum eltérő kontextusban ismét felbukkan, és már csak ezzel is azt a benyomást kelti, hogya függőben maradt gondolat megnyugtatóan lezárult. A Levél a Dédinek című versből idézek két helyet: „Emlékszem, te hánytattál engem” és „eltemetünk, a te fekete zakódban leszek, és azon gondolkozom, milyen a férfias”. Ugyanebben a ciklusban szerepel a Lassan szürkülő című darab, benne ez a két részlet: „Én fogtam a fejét. Ha jól emlékszem, kicsit reszketett” és „Ölni. / Az olyan férfias”. Csak a vers vége felé derül ki, hogy egy beteg kutya injekcióval történő kivégzéséről – addig a kontextus azt sugallja, hogy a korábbi versek főszereplőjéről, a beszélő dédapjáról– van szó. Hasonló motívumkapcsolások sora szövi össze a kötet verseit, azt az érzést keltve az olvasóban, hogy alaposan és rendszeresen megfontolt gondolatrendszerrel van dolga. Ami aztán vagy igaz, vagy nem, de nem is igazán mérlegelés tárgya, hiszen kétség sem fér hozzá, hogy a versek minden bölcselkedés ellenére (vagy éppen azzal együtt) líraiak.

Persze Mestyán is mindenféle szereppel játszik, de ezek közül a bölcsességgel ismerkedő ifjúé, az idegen országokat járó utazóé és a tékozló fiúé a leginkább kidolgozott. A fiatalság persze olyan állapot, amely bizonyos életkorban adódik az ember számára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy feltétlenül azonosulnunk is kell vele mint narratív szituációval. Mestyán ezt teszi, de úgy, hogy az érett férfi jellemző tematikájától, a gyermekkorra való visszatekintéstől sem zárkózik el. Ebből adódik az a bizonyos megtérő tékozló fiú-szerep, ami elsősorban a dédapaversekben és a kötetzáró-címadó darabban működik: „…most kórházban keseregsz, ismerős vagy, / és hörögve szakadnak fel a szavaid. / […] / Mint játszó kislány a ráncos / arcú babájához, jövök rendesen. / Talán az Isten, arról kéne beszélni…” (Levél a Dédinek) és „Mert minden, minden az apák bűne, / ez a nyelv, hogy lett ily törékeny, / esendő anyag és én magam, fiú. // A bocsánat és a bosszú nem ezt a szívet. / Helyessé tenni a konok rovást, hogy lehet” (A magyar helyesírás szabályai). A meg nem nevezett célból a világot járó utazó figurája maga is ismert irodalmi toposz, ezért amikor Mestyán sorozatot szerkeszt Idegen szavak ragozása címmel ilyen tárgyú versekből, elkerülhetetlenül vállalja a Childe Harold-dal való rokonságot. Efféle fordulatok jellemzik ezeket a verseket: „Vártam a ráncos perzsára az éjféli buszpályaudvaron, / valahol a semmi és Iszfahán között, hideg volt” (Szégyen), vagy: „Le Kefben virradt ránk a reggel / a kasba mellett ránk zuhant a fény / súlyos volt, tömör aranyból készült…” (Az anyaság), és másutt: „Amikor imádkoznak, mindig csend veszi őket körül, / valami ismeretlen erőtérben mozognak, leborulnak, / felállnak, egyszerre mormolják: Allah Akbar. […] Engem meg elfog a kétségbeesés, hol van az én csendem, / tapogatom magam, mibe vagyok burkolva, leboruljak-e / vagy csak maradjak állva és mi a fenét mormoljak, mi atyánk” (Mormol). Kulturált, mértéktartó versek ezek is, de némi kelletlenséggel olvasom őket, egyrészt azért, mert nagyon sok ilyen témájú verset olvastam már, és az élmény különlegessége meglepő módon egy kaptafára szabottá teszi őket (ahhoz, hogy valami csakugyan figyelemre méltót tudjon mondani a vers mondjuk a sivatagról, olyan evidenciaérzékre van szükség, amilyen az Oravecz Imréé), másrészt azért, mert tele van az emlékezetem a médiából zúduló képi különlegességek közhelyeivel, és az egzotikus hívószavak ezeket aktivizálják elsősorban. Nyilván amikor olyasmit olvasok, ami szöges ellentétben áll ezzel a frázisrepertoárral, az felkelti a figyelmem, és témájánál fogva megragad: „Öt órája ülök a homokban, / és lassan feldereng, mi az a / végtelen: elől vizisíző arabok.” (Vitorla.) Mégis azt hiszem, hogy az igazi lírai élmény másból fakad. Mestyán meglehetősen elvont gondolkodásához jobban illik magának a toposznak a tematizációja. A tékozló fiú tárgykörében például ez a szöveg: „vedd vissza a nyelvet mint a simogatást / a férfitest árnyéka hajadonfőtt táncol / várod már mióta hogy valaki megmentsen / lihegve pazarol az idő és nem válaszol // senki sem legyen az írott szó malaszt / hulljon a napfény e papírlapnyi hitre / tetovált bőrön feszüljön habselyem / mert a nyelv jaj de kár oly testidegen” (Tékozló).

Nem kell feltétlenül idegen kultúrába kerülnie ahhoz, hogy Mestyán különleges, nehezen érthető élményekre tegyen szert. Egyfajta programszerű nem értés szinte minden versben érződik, és azt hiszem, hogy ez az evidenciák iránti érdeklődés az egyik leginkább figyelemre méltó eleme ennek a költészetnek. Egyelőre sokszor egyáltalán nem értem, hogy miről szól a vers, de érteni vélem, hogy a triviálist miért látja Mestyán nagyon is bonyolultnak. Legősibb beidegződéseinkkel, velünk született tapasztalatainkkal kapcsolatban nagyon nehezen tudunk kérdéseket megfogalmazni. Ilyesmivel kísérletezik ez a vers: „Arra a régi sebre emlékezem. / Nappal volt és éjszaka egyben. / Meleg bőrrel állt és lüktetett. / Nem köszönt és nem is várt köszönetet. // Akár az állatok. Csak néma csendben. / Fuldokoltunk a sápadó melegben, / két kezét kitárta, úgy élvezett. / Nem köszönt, még csak nem is integetett.” (Futó affér.)

Talán a fentiekből már kiderült, hogy maga a nyelv mennyire meghatározó helyet foglal el Mestyán gondolkodásában. Olykor ez a kérdéskör is megkérdőjelezett evidenciaként mutatkozik. Talán ezeket tartja a költő legfontosabb munkáinak, és elképzelhetőnek tartom, hogy a kötet címével ezekre akarta irányítani az olvasók figyelmét. Ezek közé tartozik a Beszéd című vers is: „akkor eljön a szomorúság ideje majd meglátod / miféle súlya van az anyanyelvnek íze ölelése / pedig a bűnök minden nyelven visszacsapnak / a gyengeség mint derengő ünnep szótlan vagy / édesapám édesanyám édes nyelvem elmaradtatok / majd meglátod mi az idegen nyelv mi az idegen / ahogy múlnak a hónapok fodrozódik a sivatag / megtanulod kimondatlan szavak álmokban / felkiáltott gyermeki szótöredékek eljön majd / hogy múlt és nyelv nem azonos de mégis mégis / idegen szavakban nem én vagyok nem én nem”. Azt hiszem, értem, hogy milyen lelkiállapotról számol be a vers. A nyelvből (és ami ezzel együtt jár: a kulturális közösségből, a közös mitológiából) való kivetettség élménye talán a legsúlyosabb egzisztenciális megrázkódtatás az ember és persze különösen az értelmiségi ember, a nyelv művészi formálásával foglalkozó ember számára. Ennek még koncentráltabb megnyilvánulása a Négysoros, melyben már az élmény sem azonosítható, és a kétségbeesésen kívül alig lehet megragadni valamit: „Ha telihold van, mindig megkeményedik, / ok nélkül sírni kezd, aztán üt, csapkod. / Hidegen néz, ki tudja, milyen portugál gyűlölettel, / de el nem enged: sír, üt, sír, üt.”

Ennek az egzisztenciális kiszolgáltatottságnak kézzelfoghatóbb megnyilatkozásai is vannak, mint például ez a verskezdet: „légy könyörületes légy könyörületes légy könyörületes / ne adj a szóbeszédre ne nézd a sebhelyeket ne vess meg / mind a halál mind az élet a nyelv hatalmában van” (Az első levél). Ez természetesen megrendítő vallomás, bár nem hiszem, hogy helytálló megállapítás volna. Nyilván eszünkbe juthat Heidegger, esetleg Wittgenstein, de paradox módon náluk sokkal inkább elvont-spekulatív tételekről van szó, míg Mestyánnál a veszélyérzet bőrközeli, még azt is megkockáztatnám, hogy a nyelviségnél mélyebb, ösztönszerűbb tapasztalat. Ez a fenyegetettség, kétségbeesés kiérződik az ilyen típusú versekből, de ezek többnyire annyira kuszák és fragmentáltak gondolatilag, hogy értelmes átélésükre alig van mód. Az érzelmi intenzitásukban mérsékeltebb, de gondolatilag megközelíthetőbb szövegekből szerintem maga ez az érzelmi közlemény is jobban kibontható: „A relikvia, az milyen egy jó szó, barátom. / A víziszony is halálközeli élmény, érted. / De még mindig nem hallod, hogy mit üzennek / a magyar helyesírás szabályai, a rohadó maradékok. / […] tudod-e, mi az, / hogy relikvia és hogy a nyelv mindig etika.” (Korrektúra.)

Igen, ez így van. Ezért mondvacsinált az ellentét az úgynevezett erkölcsi alapú és nyelvközpontú irodalom között. Az etika semmi más formában nem jelenhet meg, csak a nyelvben. Ha a gondolkodás és a cselekvés között nem áll a nyelv közvetítő hatalma, akkor nem beszélhetünk etikus magatartásról, csak célravezetőbb vagy ésszerűtlenebb viselkedésről. Éppen itt válik el az etika a viselkedéstantól, és ezért tartom, minden meglepő eredménye ellenére, képtelenségnek a humán-etológiát. De ez már messzire vezetne.

Beszéd és hallgatás kérdése Mestyán számára majdhogynem élet-halál kérdés, de mindenképpen aktivitás vagy passzivitás, cselekvés vagy visszahúzódás, bátorság vagy gyávaság kérdése: „Nem értjük a madár-beszédet, / az ünnep ritkán ragyog, szürkület. / Hogy felettünk nincs boltozat, / az égen túlnőni így nem lehet, / hogy a beszédnek nincs hatalma, / hogy magamhoz hívni senkitse merek, / és nincsenek már angyalok. / Végül más nem maradt: / gyáva vagyok és hallgatok.” (Kiürülve.) Vagyis lehet, hogy a nyelv hatalmas, rideg és testidegen, mégis az emberlét törékeny és veszélyeztetett attribútuma. Erre nézve két hangsúlyos, talán ellentmondó, mégis együtt igazán értelmes szövegrész zárja a kötetet, két erős verszárlat: „Meg kell törni a csöndet, / egyetlen szóval, megtörni. / […] A hallgatás igenis kockázattal jár, / de mit tud erről egy néma természet” (Kockázat) és:
„Mert érthetetlen a hangtalan betűsor, / ez a nyelv, hogy lett ily törékeny, / esendő anyag és önmagam, apa” (A magyar helyesírás szabályai). Ez a vallomás azonban már olyan mélységből szólal meg, ahová az olvasó követheti a költőt, hiszen az invitálás nyilvánvaló; a kritikusnak azonban nincs mit mondania.


Bodor Béla