Aczél Géza: RÁADÁS (Standeisky Éva: Kassák, az ember és a közszereplő)

Standeisky Éva: Kassák, az ember és a közszereplő

Gondolat Kiadói Kör, 2007. 296 oldal, 1990 Ft


A szellemi élet centruma felé helyezkedő mai filosz már igencsak rezignáltan indul akcióba. Recepciókat olvasgatva zavarják a különböző szintű és rangú apológiák, a legtöbb reagálásból süt a biznisz eufóriája vagy az alantas ellenérdek, a becsületes kismunkákban avas szagok kavarognak, a csúcsra járatott modernitás önkielégülő gesztusaitól – ha még teheti – általában riadtan menekül a szerző, a felhalmozott álteóriák szövetében groteszk illusztrációként zörögnek az egykor megalkotott művek csontvázai. A józannak vélt középről egyszerre kell átélni az évszázados remekművek konzervatív értékrendet erősítő csábításait és a korszerű áramlatokból kiesett gondolkodó szorongását, mikor félig emésztett új elméletek kásahegyébe ütközik. Alig tanulva az eposzivá duzzadt bölcsességekből:
most aztán a szerző vagy a mű, az értelmező élvezkedése vagy a korrekt befogadás, netán minden együtt? A föntebbi kis hangulatjelentéstől magunk sem várunk sokat, arra azonban talán elegendő, hogy érzékeltessünk valamit egy mai recenzió lehetséges szakmai starthelyzetéről. Mivel csak ezután kezdődhetnek igazán az adott téma valós bonyodalmai: az értékmérés horizontja, a megértés mélysége, a szerző és az elemző alkalmi találkozásának ambivalens sajátosságai, a mérték és az anyag diktálta megfelelő súlyozás. A kész termék különben valahol mindig egyfajta intellektuális blöff lesz, de megfelelő hozzáértéssel és empátiával olykor vállalható.

Ellépve most már az általános személyes kételyektől, tulajdonképpen a kezdeteknél egyértelműen alig elvégezhető feladatokba ütközünk. Amikor ugyanis némi fölös optimizmussal bízunk abban, hogy egy-egy áttekinthető, szellemi forrásvidékeit és élménykörét illetően nagyjából behatárolható, koreszmékhez és a közízléshez könnyen igazítható művészi pályát – esztétikai üzenetét tekintve – megbízhatóan birtokba vehetünk, mit kezdjünk a történelmi korokon átívelő életművekkel, az őket determináló társadalmi események és kulturális manírok tektonikus hullámzásaival, az egymásba csapódó műfajok csak látszólag feloldható görcseivel? Nem beszélve egyes alkotók intézményesüléséről, amikor a pálya poétikai értelmezésébe szétszálazhatatlanul, többnyire csak alig sejthetően appercipiálódnak a kor szellemi életének főbb folyamatai, valós értékein nemegyszer túlemelve a szerzőt, ám vitathatatlanná téve az adott művészeti szféra kialakításában szerzett érdemeit is. Mivel Kassák – s ebben a pálya színvonalának egyenetlensége ugyancsak másodlagos szempont – XX. századi művészeti históriánknak kikerülhetetlen, emblematikus figurája. És nem csak azért, mert számos műfajban alkotott maradandót: mivel rangos író és költő, teoretikus és kritikus, szerkesztő és mozgalmi vezér, festő és tipográfus, aki alkalmanként szakértelemmel szól zenéről, színházról, építészetről, filmről, reklámról, fotóról. Az egyéni gazdagság ugyanis a kor művészeti életét markánsan befolyásoló műhelymunkákban folytatódik: folyóiratai modern művészetünknek az európai kultúrával egyenrangú fórumai, a munkásművelődésre szánt lapjai kritikus történelmi időkben őrzik és gyarapítják a korszerű művészeti szellemiség alapvető értékeit, műhelyei számolatlanul indítanak el tehetségeket, nemegyszer világhírűvé lett alkotókat.

A kamera kinyitása most csak annyiban érdekes, hogy a kézbe vett Kassák-könyvről már előre tisztázhassuk az elvárások horizontját, lássuk a megoldhatatlan problémák halmazát, az eddigi tudományos közmegegyezés alapján a szerző munkájának erényeit, netán fogyatékosságait. Az esztétikai, a poétikai dilemmákról bővebben nem is szólva, a költő felől a szabad vers verstani hiányosságait nem emlegetve, gorkiji méretű prózájának csúcsait és völgyeit be nem járva, a hatvanéves munkálkodás elkerülhetetlen fehér foltjait nem feszegetve, hiszen Standeisky Éva maga jelzi főhőse neve után a tematikai megszorítást: „az ember és a közszereplő”. Tehát az íróról alkotott szubjektív víziója jobbára a közélet, a politikai trendek, a társadalmi változásokat követő anomáliák, az alulról jöttek szociális érzékenységének övezeteibe húzódik vissza, vagy – más irodalmi felfogásokat sem feledve – éppen ezáltal illeszkedik átfogóbb viszonyítási rendszerbe. Az adott témákban pedig ma alighanem Standeisky az egyik legautentikusabb szerző. Több évtizedes bizalmas irattári kutatásai, történelmi távlatokba ágyazott kultúrpolitikai dolgozatai, a szellemi elit és a mindenkori hatalom kényes konfliktusait empatikusan kezelő krónikás feljegyzései megbízható hátteret képeznek a legszövevényesebb – intellektuális és zsigeri megnyilatkozásokat egyaránt a közéletbe sodró – jelenségek megbízható értelmezéséhez. Különösen igaz ez a politikai okokból csak az utóbbi időkben átlátható dokumentumok elemzésekor, mikor már a személyes érintettség, az élményszerűség lendülete is megcsapja valamelyest az addig szekunder csatornákon csordogáló történelmi ismeretek nóvumokat alig tartalmazó, közhelyes rendszerét.

Ha némi tematikai rendszerbe kívánjuk állítani a Standeisky különböző időszakokban írt, a tudományosságot és a rajongó befogadó diktálta vallomásos fejezeteket – olykor zavaróan – elegyítő kötetet, ebben kétségtelenül az ideológus Kassák közelítése a legmarkánsabb szervezőerő. A két világháború közötti időszakra és a ’45 utáni eseményekre fokuszálva, de mellékmotívumként felvillantva az aktivista korszak avantgárd törekvéseit is, folyamatában érzékeltetve azt a reménytelen küzdelmet, melyet a lumpenlét határáról induló Kassák a baloldaliság természetes adományaival gazdagodva majd egész életében folytat a szociáldemokrácia és a kommunista ideológia szorításában. Nem beszélve az agresszív nacionalista hegemónia munkásságát sokáig nyomasztó jelenlétéről, a tartós bécsi emigrációról és az azt követő rövid börtönökről. Standeisky nem jár ismeretlen terepen, amikor a Munka évtizedének és az önkéntes száműzetésbe torkolló, a negyvenes évek végén diktatórikus formát öltő néphatalom természetrajzát kutatja, kassáki nézőpontjait értelmezi. Előtte ugyanis már többen körültekintően elemezték azt az ideológiai folyamatot, mely a tízes évek „kollektív individualistáját”, a Mérleg és tovább, a Vissza a kaptafához, a Napjaink átértékelése és számos más neves kultúrpolitikai röpirat szerzőjét, a koalíciós idők aktivistáját és ambiciózus szociáldemokrata funkcionáriusát a kulturális közélet fontos személyiségévé emelte (Andrási Gábor, Szabolcsi Miklós, György Péter, Csaplár Ferenc stb.). Jóllehet, egyikük sem oldotta meg tökéletesen ideológia és mű alkotáslélektanilag ugyancsak problematikus szimbiózisát, a korhoz kötött kultúrpolitikai elképzelésekben egyfajta rendet teremtettek, Kassák szociális érdeklődését és elkötelezettségét a világpolitikai eseményekkel a maguk módján összhangba hozták. Noha Standeisky sem tér le erről a nyomvonalról, a későbbi idők rálátásával és lehetőségeivel leleményesen veszi észre a kassáki publicisztikának a „vallomásos próza felé” történő elmozdulását, „a hitleri nemzetiszocializmus és a sztálini bolsevizmus” Kassák tollán megdöbbentően hamar megidézett analógiáit, az állítóból kérdezővé váló író klasszicizálódásának finom előjeleit. Különösebb gondunk nem lehet a ’45 utáni Kassák munkásságának megítélésével sem, a bőven idézett dokumentumok, a biográfiai tények még a tanácstalanság pillanataiban is logikus mederben tartják az egyéni kutatásokkal és nemes elfogultsággal alakított dikciót.

Hiányérzetünk nem is ebből az irányból támad, mikor a könyvet letesszük. Ismerve a különböző tematikájú és minőségű írásokból álló kötetek összehordásának és kihordásának természetét, a részsikereket is megbecsüléssel fogadhatjuk. Nagyobb gond, hogy egy ideológiai térkép felrajzolása – még ha a szépirodalmi művek adekvát értelmezéséről a föntebbi szkepszis alapján lemondunk is, a gondolati párhuzamokból adódó poétikai formateremtés tényét meggyőzően kezelhetőnek nem véljük – egynemű indulatot feltételez. Kassák esetében is, a prekoncepciók sajnálatos, ám olykor termékeny módszerével néhány kulcskérdést illik előzetesen tisztázni ahhoz, hogy az ideológust látszólagos egységbe gyúrjuk. Esetünkben ilyen szempontok lehetnek: egy alapvetően baloldali érzelmű egyén permanens konfliktusai a különböző színezetű szocialista hatalommal, munkásérzület és parasztszimpátia egymásba gabalyodó szálai, a peremről jött ember bizonytalan identitástudata, tömeg és individualizmus olykor megrendítő csapdahelyzetei – hogy csak néhány feldolgozatlan problémát jelezzünk. Persze, a szerző számos ponton szolgál megfelelő dokumentumokkal és értelmezésekkel az ellentmondások feloldásához. Ha nem fejti is ki kellő nyomatékkal a Rónay György által egykor oly találóan jelzett írói paroxizmus tüneteit, az excentrikus alkat szapora megnyilvánulásait, a családhoz fűződő pszichológiai zavarai vagy „a minden politikai színezetű írói tömörülést ellenző” gondolatsora mentén sokat sejtet a művész permanensen zaklatott lelkiállapotából. A népi ideológia harmincas évekbeli térnyerésekor sem nehéz rálelni az életműben a nacionalizmust elutasító aggályokra, a Veres Péter-i kettős portréban pedig a munkás- és a paraszti ideológia markáns különbözőségeire. Azzal – a kötetben alig érintett – kassáki idealizmust reprezentáló történelmi meggyőződéssel együtt, mely szerint az alakzatok időbeli egymásutánja a szellemi magasabbrendűség esélyeivel is kecsegtet. S ami talán leginkább hiányzik ebből az eszmefuttatásból, az az írónak a harmincas évek publicisztikájából gyakran kihallható mezőgazdasági reformelképzelése az úgynevezett dán típusú gazdálkodás praktikus visszhangjaként. Ha az elmondottakhoz hozzásoroljuk azt a tényt, hogy Kassák faluregényeiben – erről Standeisky is avatottan szól – miféle vidék-Magyarországot vizionál, nem beszélve arról a tényről, hogy a Munkában indított városi szociográfiai sorozata, az Egy nap életemből című rovat igazából a falukutató mozgalomnak is egyfajta műfaji előképe – könnyen belátható, hogy a téma mélyebb elemzéseket igényel.

Említettük már, hogy a könyv egyik kétségtelen erénye a megérintett témakörök gazdag dokumentáltsága. A szerző jó érzékkel rendeli mondandói mellé a szépirodalmi fragmentumokat, erősíti fel a kassáki értekező próza egyértelmű logikájának hasznosításával az életút közmegegyezésre számot tartható értékeit. Különösen megbecsülendő mozzanat ez a könyv legsejtelmesebb tanulmánya, a Kassák Annája esetében. Az irodalomtörténetből bőségesen idézhetjük azokat a fejezeteket, amikor a prekoncepció tévútra vezeti még a legfelkészültebb szerzőket is. Hogy csak egy Kassákról szóló kulcstanulmányt említsünk: annak idején egy tudós szerzőpáros emblémaként kezelte híres dolgozatában a „szittya” fogalmat, míg egy hosszas tudományos vita után ki nem derült, élő személyről lendül szürreális magaslatokba A ló meghal, a madarak kirepülnek örökbecsű avantgárd poémája. A fejünk fölött elrepülő „nikkel szamovár” költői gesztusát szétbeszélő, fölösleges és áldatlan poétikai vitáiról már nem is beszélve. Standeisky itt bölcs és óvatos. Nem megoldani akarja a költő Annáját, hanem az író női eszményeinek, családi konfliktusainak és az avantgárd sok húron játszott, anagrammákat is sűrűn működtető lírai gyakorlatának szálaiból sző egy nem létező létezőt, egy alkotóilag rugalmasan alkalmazható modellt. Egy „költői alakokból és vágyképekből formált ideált”. Nem biztos, hogy a tanulmányban felvetett motívumok (kakas, hold, alkony, hajnal stb.) a témához minden esetben biztonsággal visszautalhatók, ráció és sejtelmesség, a rejtély hermeneutikája viszont alighanem ebben a lebegtetésben a legmeggyőzőbb.

Noha a későbbi fejezetek már kemény dokumentumokat tartalmaznak (Kassákcikkeka demokráciáról, Ügynökjelentések Kassák Lajosról), nem könnyebb megtalálni ezek szerkesztői inspirációit sem. Nem arról van szó, hogy az itt összegyűjtött anyagok nem jeleznének jelentős fordulópontot a kassáki élethelyzetben, vagy nem járná át őket a kor történelmi levegője. Hiszen a Kis könyv haldoklásunk emlékére esszéisztikus pincenaplójával párhuzamosan az író már készül a politikai helyzet teremtette kultúrairányítói feladataira, keresi szövetségeseit a demokratikus szellemi elit köreiben, gyanakodva figyelve a jobboldal újbóli szervezkedéseit, s – mintegy visszaidézve tízes évekbeli aggályait – az egyik itt publikált cikk tanúsága szerint is óv a neofitáktól, hiszen „sok olyan bárány csődül be velük az akolba, akik a múlt bacilushordozói s az újabb tragikus megrázkódtatások tudatos előkészítői”. Ám ha azt is figyelembe vesszük, hogy Kassák közéleti publicisztikája 1945-től jelentős lendületet kap, a Világ hasábjain kívül a Népszavában, az Esti Kis Újságban is tucatszámra írja a friss demokráciával összefüggésbe hozható cikkeit, sőt a már kimondottan kulturális tematikájú Új Idők sem nélkülözi a művészetek felől ez irányban általánosítható felismeréseit – nehéz e néhány közlemény kulcsszerepének igazolása. Látszólag egyszerűbb kérdés az ügynökjelentések némelyikének nyilvánosságra hozása. Megfelelően illusztrálja a Kassák körüli politikai bizalmatlanság légkörét, adalék – olykor mitizáló hajlamai ellenére is – legendás művészi és emberi tartásának igazolására, kemény jellemének érzékeltetésére. A kérdés különben is a társadalmi figyelem középpontjában van, nem nehéz bármely kis periferikus részletből is érzékeny figyelmet gerjeszteni. Aki viszont ismeri az író Szénaboglya című nevezetes naplóját (a szerző persze közéjük tartozik) vagy a kortársakkal készített mélyinterjúkat, jól tudja, a könyvben közölt részek csak felületes merítések. Sokkal jelentősebb személyekkel és sokkal drámaibb módon folyt ez a háború, a kassáki oeuvre-be is az ábrázoltnál jóval keményebben szólt bele a politika hatalmi arroganciája.

Műfajilag és tematikailag sem érdektelenek azok a kettős portrék (Kassák és Szabó Dezső, Kassák Lajos és Veres Péter), melyek az író kapcsolatteremtő képességei, belső szellemi elmozgásai, világnézeti stabilizálódása illusztrálására hivatottak. A bizalmatlanság, persze, itt csak elvi síkon értelmezhető, hiszen az érintkezések parttalanná váló lehetőségei miatt az ilyen típusú alkotói párosításoknak gyakran létrejöhetnek laikus olvasatai is, a tudományosság szempontjai nehezen artikulálódhatnak a többnyire alkalmi kapcsolati rendszerekben. Hazai őspélda előttünk Petőfi és Arany barátsága, mely modell érvényessége csak azokban az esetekben válhat revelációvá, amikor a személyes kapcsolatnak markáns alkotás-lélektani hozadéka is megképződik, a pálya mozgástere – hatásmechanizmusaiban vagy elhatárolódó gesztusaival – az érintkezés logikájából levezethető. Ilyen szempontból Standeisky valóban a kassáki életmű kulcsfigurái közül válogatott. Az indulás lázában, az avantgárd aktivista lendületének megalapozásában kétségtelenül Szabó Dezső olykor behatárolhatatlan polgári radikalizmusa az egyik felszabadító erő, a Nyugat esztétikai forradalma és a világirodalom experimentális törekvései felé vivő egyenes út. S ha a honi túlmoralizálások szülte kedvetlenség miatt a két író közötti etikai feszültségek taglalásába most nem bocsátkozunk is, az is kétségtelen, hogy a Szabó Dezsővel jelzett párhuzam autentikusabb a szintén elemi erejű Ady- és Révész Béla-hatásoknál, mivel tartósabban és követhetőbben motiválja a művészek ízlésvilágának különbözőségeit, gyorsabban bontja föl e pályák ideiglenesen konvergáló szocializmusképének felületes illúzióit. A Veres Péter-kapcsolatban pedig Kassák másik nagy formateremtő élménye, az autodidakta író felemelkedésének ethosza válik az analógiák ürügyén többletjelentésűvé, konkretizálva a korabeli munkás- és parasztideológiák hosszú távú összeférhetetlenségének különböző minőségű gyökereit. S ha nem látjuk is annyira korlátoltnak a „veresi osztálygőg és etatizmusigény” megjelenését, mint a szerző, a két író közti feszültségből kétségtelenül nem csak az ünnepelt közéleti ember és a száműzött klasszikus társadalmi értéktévesztése tűnik nyilvánvalónak, hanem a nagyságrendi különbözőségek is. A szerencsésen választott szembesítésekhez legfeljebb egy megjegyzést fűzhetünk. A klasszicizálódó Kassáknak, a mozgalmán belül elmagányosodó szellemi vezérnek alighanem a fenti példákon túl is létezik XX. századi irodalmunkban eszméltető párja: Móricz Zsigmond. Ha az író harmincas-negyvenes évekbeli útkereséseit jól akarjuk érteni, ekkor írt regényeinek és publicisztikájának szellemi horizontját a kortárs irodalomhoz közelíteni, ebben a körben Móricz hatása kikerülhetetlen, miként Tasi József méltatlanul elfeledett, kitűnő hosszútanulmánya, a tárgyalt műfajhoz tartozó Kassák és Móricz Zsigmond is.

Ha nem a szorosan vett irodalomtörténeti és -elméleti szakma egyre ritkuló levegője felől közelítünk a Kassák, az ember és a közszereplő című kötethez, apróbb – itt nem tárgyalt – filológiai tévedései vagy vitatható állításai ellenére is sikeres munkáról beszélhetünk. Az összeállítás ötletszerűségét vastagon felülírja ugyanis a több évtizedes kutatások magabiztossága, a Kassáknál sorsszerű közéletiség esztétikai illeszkedésének problematikája, az etikai mérték művészi szerepének széptani dilemmája, az intertextualitás és vizualitás világhódító szempontja. A szakirodalom főbb felismeréseit megerősítve, a részletekhez olykor hozzáadva tudatosítja azt az általános meggyőződést, hogy a XXI. század művészeti törekvéseihez a kassáki életmű felől még vezetnek értékes, használható inspirációk.

Aczél Géza