SZABADSÁG A JELENSÉGBEN

 

Friedrich Schiller: Művészetfilozófiai

és történelemfilozófiai írások

Fordította Mesterházi Miklós és Papp Zoltán

Atlantisz, 2005. 540 oldal, 3595 Ft

 

Schiller válogatott esztétikai írásai-nak 1960-as elegáns, sötétkék kötetét nemzedékem rongyosra olvasta – Vajda György Mihály válogatásában és bevezetésével, a kisebb tanulmányokat Székely Andorné, a két nagyot Szemere Samu fordításában. Az ilyen mondatok – „Mert hogy végül egyszerre kimondjam: az ember csak akkor játszik, amikor a szó teljes értelmében ember, és csak akkor egészen ember, amikor játszik, Valójuk az, ami mi voltunk, akként vannak, amivé nekünk újra válnunk kell. Természet voltunk, akárcsak ők, s az ész és a szabadság útján kultúránk kell hogy visszavezessen bennünket a természethez” – ezen a magyar nyelven ivódott be emlékezetünkbe. S ha e híres helyeket keressük, nem is nagy a változás. A Levelek az ember esztétikai neveléséről mondatában csak egy szó és egy mondatrend változott: „Mert, hogy egyszerre kimondjam végre…” A naiv és a szentimentális költészetről nagy megkülönböztetésében már nagyobb a különbség: „Akként vannak, ami mi voltunk; akként vannak, amivé nekünk újra válnunk kell. Természet voltunk, mint ők, s kultúránknak kell az ész és a szabadság útján visszavezetnie bennünket a természethez.” Ha az egészet olvassuk, akkor tetszik ki, hogy egy menthetetlenül elavult s a maga idejében is kissé csikorgó, bár nagyjából pontosnak mondható fordítást váltott most föl az új vállalkozás. Elsősorban Papp Zoltán munkájáról kell beszélnünk, mert a kötet több mint háromnegyedét kitevő művészetfilozófiainak nevezett írások újrafordítása és egy mű első fordítása az ő munkája. (Különvéleményem, hogy a régi kiadás címe pontosabb; Schiller műveit továbbra is esztétikai – régi magyar kifejezéssel széptani – írásoknak kellene nevezni.)

Papp Zoltánnak köszönhetjük A gyakorlati ész kritikájá-nak és Az ítélőerő kritikájá-nak újrafordítását is. Kant műveinek tanulmányozása olyan erős hatással volt Schillerre, hogya nagy hírű drámaíró és költő több mint három évet az intenzív filozofálásnak szentelt. De Schiller persze rendkívüli elméleti képességeit mozgósítva is költő, nyelvének költői ereje van, s ezért is olyan népszerű. Továbbá a nagy spekulatív rendszeralkotókkal szemben az ő lángeszű gondolatainak ellentmondásai, megoldatlanságai nincsenek elrejtve, a szálak elvarrva; ez esendőségében rokonszenvessé teszi. Még továbbá elméleti célja az, hogy a szépségben megtalálja az eszme és a valóság, a szabadság és a természet, a szellem és az érzékiség ellentétének feloldását. Méghozzá azzal a szándékkal, hogy visszaszerezze a természet jogait, mivel az embernek, „midőn kiterjeszti az erkölcsök láthatatlan birodalmát, nem szabad elnéptelenítenie a jelenségeket”. A szabadság a jelenségben: ez volna a szép.

Ehhez kellett megtalálni a magyar nyelvet, s Papp érdeme, hogy olyan gördülékeny és ahol kell, szép szöveget kínál nekünk, mely noha mondatról mondatra követi az eredetit, hogy úgy mondjam az egész felől van végiggondolva. Szemere Samu tisztes munkájával ellentétben nem zökken egyet minden mondat végén, ahol aztán kezdődik az újabb erőfeszítés, hanem lendülete van, mely kitart az írások végéig. (Szemere dolgos, s majd’ egy évszázadnyi hosszúságú életében mindig mondatról mondatra fordított; ezért jelenhettek meg aztán – kis túlzással – A szellem fenomenológiája lefordított mondatai a kötet több mint száz oldalra rúgó fogalom- és tárgymutatójában ábécérendben is.)

Papp nagyvonalúan érti Schillert, és érti azt is, hogy mit nem ért. Nem mismásolja el következetlenségeit, amelyekről éles elméjű tanulmányt írt még fordítói munkája megkezdése előtt (Andalogosz. Schiller nyomában. Ex-Symposion, 23–24. [1998]). Nem akarja, hogy a szöveg őseredeti magyarnak tűnjék, megőrzi a fordítottság érzését, s mégis ép textus kerül ki a keze alól. Tudja például, hogy ha az Anlage szót diszpozíciónak fordítja, nem vét a magyarosság ellen.

A válogatás követi a régi kiadást, egy jelentős ráadással. A jelen kötetben megtalálható a végül is töredékben maradt Kallias avagy a szépségről, a jó barát Christian Gottfried Körnernek írott 1792/3-as levélsorozat, amely Schiller elméletének kiindulópontja. Itt határozza meg jelenségbeli szabadságnak a szépséget, s általában is az egész elgondolás filozófiai hátterének megértéséhez rendkívül fontos ez az írás.

A többiek régi ismerőseink, egyik-másik – mint A színház mint morális intézmény – már majd’ két évszázada jelen van a magyar fordításirodalomban. Együtt és újraolvasva az a roppant hatás tűnik fel, amely belőle indultki, s nem csak a következő nemzedékek olyan nagyjait befolyásolta alapvetően, mint amilyen Schelling, Hegel, Hölderlin, Novalis vagy később Kierkegaard, Marx vagy még később a korai Nietzsche volt (hogy valóban csak a legeslegnagyobbakat említsem), hanem messze elhatolt a XX. századig, Heideggertől Marcuséig, Gadamerig. Vagy Lukácsig. Hiszen nem véletlenül olvastuk rongyosra a régi Schillert:A regény elmélete „zárt kultúrák” fogalma vagy azok a terminusok, amelyek Lukács korai könyvcímeiben is megjelennek – A lélek és a formák, Esztétikai kultúra – tőle erednek, s Lukács egész munkásságának egyik legmeghatározóbb előzménye Schiller esztétikája volt. S a történetnek nincs vége: az „esztétikai kultúra” megjelenik a modern kultúratudományban is, például Ian Hunternél.

Papp Zoltán utószavában említi, hogy a válogatást ki lehetett volna bővíteni, s valóban – noha a legfontosabb írások együtt vannak – jó lett volna még például A szép formák használatának szükségszerű határai-t, Az esztétikai szokások morális hasznáról című írást fölvenni, vagy például a Bürger költeményeiről szóló híres, kíméletlen és a népszerűség problémájáról alapvető dolgokat mondó bírálatot.

Ehelyett kis válogatást találunk a történelemfilozófiai írásokból Mesterházi Miklós szintén kitűnő, a fordítottság érzését a Pappénál talán inkább elhárítani igyekvő s ezért néha-néha túl eredetinek tűnő fordításában. Schiller Jenában némileg zavaros körülmények között a történelemtudomány professzora volt és történelmi műveket is írt, történelmi drámáinak melléktermékeként. A Don Carlos-szal függött össze a spanyol uralom alatt álló Németalföld, a Wallenstein-nel A harmincéves háború története. Jenai előadásai közül olvashatunk itt négyet, köztük a leghíresebbet, a Mi az egyetemes történelem, s mi végre tanulmányozzuk? címűt, benne azzal a gondolattal, mely majd Goethénél is, Hegelnél is olyan fontossá válik: „…meglehet, az ember önzésében alacsony célokat követ, ám nagyszerű célokat mozdít elő öntudatlanul”.

Jobb lett volna ezeket az írásokat külön kiadni, s meghagyni az egész kötetet az esztétikának. De az Atlantisz Kiadó Mesteriskola sorozatának ez a darabja így is remek. Az egyetlen magas színvonalú, koncepciózus, engedményekre nem hajlandó egyetemi kiadóként működő magyar könyvkiadó e kötete is igényesen van megszerkesztve. A fehér borító (melyet jócskán elszürkített a szemeszter, melyet tartottam belőle) megszokott téglány alakú képecskéjén Schiller egy ismert képmása látható. „Magas és szelíd vonalú homlokáról hátrafésült vörös haja szabadon hagyta halántékának sápadt, erezett íveit, és ritkás fürtökkel takarta be a fülét. Nagy, horgas, fehéren hegyesedő orrának tövében összesűrűsödött a hajánál sötétebb szemöldöke, amitől beesett, könnymarta szemeinek pillantása valami tragikus kifejezést nyert.” Írta Thomas Mann.


Radnóti Sándor