William Shakespeare
három SZONETT
X
Még te beszélsz itt szeretetről? Szégyen!
Hisz önmagadról sem gondoskodol.
Mondd inkább azt: engem szeretnek, én nem –
mert te senkit sem szeretsz, látni jól:
benned oly gyilkos gyűlölet lakik,
hogy önmagadnak lettél ellensége,
és rombolod a gyönyörű lakot,
amelyet pedig javítanod kéne.
Ne így gondolkozz, s én sem így beszélek.
A szerelem szép – de a gyűlölet szebb?
Kegyes legyél, mint kedves jelenléted,
vagy legalább saját magad szeressed:
ha szeretsz, alkosd meg másodat értem,
hogy a szépséged, bennük s benned, éljen.
XIV
Nem csillagokból szedem a tudást,
mégis úgy érzem, csillagjós vagyok,
de nem jósolok jósorsot, csapást,
dögvészt, aszályt, szeszélyes évszakot,
percre pontosan ki nem számítom,
mikor jönnek a villámok, szelek,
s hogy betelik-e a királyokon,
mit látnom adnak mennyei jelek –
én szemedből veszem tudásomat,
s állócsillaguk azt mutatja fel:
az igaz szépség teljes úgy marad,
ha magad helyett magtárrá leszel.
Ha nem, megjósolom: lehullsz a rögre,
s az igaz szépség elvész mindörökre.
XV
Ha azt látom, hogy minden, ami nő,
épp csak egy rövid pillanatra teljes,
a nagy színpadon drámát ad elő,
amit delejes csillagok figyelnek,
ha azt nézem, hogy ember és növény
egyként él-hal a közös ég alatt,
erőben áll, de lehull, túl delén,
s a dicsőségnek nyoma sem marad,
akkor az álló múlás látomása
ifjú pompádban ragyogtat elém,
ahol verseng az idő a halállal,
hogy mocskos éjre váltson ez a fény.
Az idővel harcolok, mert szeretlek,
s mielőtt kiolt, új oltvánnyá teszlek.
Szabó T. Anna fordításai
