William Shakespeare

 

három SZONETT

 

X

Még te beszélsz itt szeretetről? Szégyen!

Hisz önmagadról sem gondoskodol.

Mondd inkább azt: engem szeretnek, én nem –

mert te senkit sem szeretsz, látni jól:

benned oly gyilkos gyűlölet lakik,

hogy önmagadnak lettél ellensége,

és rombolod a gyönyörű lakot,

amelyet pedig javítanod kéne.

Ne így gondolkozz, s én sem így beszélek.

A szerelem szép – de a gyűlölet szebb?

Kegyes legyél, mint kedves jelenléted,

vagy legalább saját magad szeressed:

ha szeretsz, alkosd meg másodat értem,

hogy a szépséged, bennük s benned, éljen.

 

 

XIV

Nem csillagokból szedem a tudást,

mégis úgy érzem, csillagjós vagyok,

de nem jósolok jósorsot, csapást,

dögvészt, aszályt, szeszélyes évszakot,

percre pontosan ki nem számítom,

mikor jönnek a villámok, szelek,

s hogy betelik-e a királyokon,

mit látnom adnak mennyei jelek –

én szemedből veszem tudásomat,

s állócsillaguk azt mutatja fel:

az igaz szépség teljes úgy marad,

ha magad helyett magtárrá leszel.

Ha nem, megjósolom: lehullsz a rögre,

s az igaz szépség elvész mindörökre.

 

 

XV

Ha azt látom, hogy minden, ami nő,

épp csak egy rövid pillanatra teljes,

a nagy színpadon drámát ad elő,

amit delejes csillagok figyelnek,

ha azt nézem, hogy ember és növény

egyként él-hal a közös ég alatt,

erőben áll, de lehull, túl delén,

s a dicsőségnek nyoma sem marad,

akkor az álló múlás látomása

ifjú pompádban ragyogtat elém,

ahol verseng az idő a halállal,

hogy mocskos éjre váltson ez a fény.

Az idővel harcolok, mert szeretlek,

s mielőtt kiolt, új oltvánnyá teszlek.

 

Szabó T. Anna fordításai