Vörös István

SZEMÜVEG A BECSUKOTT SZEM FÖLÖTT

 

Sokat karattyoltam a tanítványaimnak

önismeretről. Az én tanítványaim? Egyetlen

mentségem, már az elején megmondtam:

azon fogok igyekezni, hogy tőlem semmit

ne tanuljanak. Még ez se sikerült.

 

De én ismerem-e magamat? Alig volt

szerencsém a szerelemben, mert nem tudtam

eldönteni, hogy szép vagyok-e vagy

csúnya. Ha legalább a csúnya mellett

ki merek kötni, már értem a helyzetem.

 

Én persze ingyen szerettem volna,

azért a titokért szeressenek belém,

amit én se látok, magam se élvezek,

valamiért, ami kívülem van bennem,

mert mások helyett is én vagyok én.

 

Nem szerettek. Az önismerethiány

a legfőbb kincsem. A tükörben is azt látom,

mint más szemet, orrot, szakállt. Nem

tudom, szakállas-e. Nem is akarom megtudni.

Másokat se biztatnék se arra, hogy engem,

 

se arra, hogy önmagukat megismerjék.

 

 

 

 

A FORRADALOMRÓL

 

Mennyire lehet idő nélkül élni?

Az emberben mindenféle belső órák

ketyegnek, és még ha maga el is

feledkezik az időről, nem tudja,

hogy dél van-e vagy este hat,

 

csörög az éhség, tiktakkol a halandóság,

néha lemegy vagy felkel a nap.

A hidegben fázunk, a meztelen nőtől

melegünk lesz, ezer évek óta isszák a bort,

eszik a kenyeret, nem lehet föllázadni

 

a zöld szín, a gyönyör viszontagságai

ellen, mert ha minden kényszert legyőzünk,

nem marad semmi. Ezért lehetetlen a

forradalom. Ha lenne egy város, ahol

nem használnak autót, nem ismerik a mű-

 

anyagot, ahol a hírek füstjelekkel

terjednek, akkor könnyűszerrel választanám,

amit nem választhatok, hanem csinálni

kell. Ha a lét nem lenne diktatúra,

a nemlét forradalom, a valóság se

 

lenne olyan unalmas, mint egy ünnepi beszéd.