Rába György

 

EGY HIMNIKUS KÖLTŐ

Száz éve született Hajnal Anna

 

 

Minden íróra halála után purgatórium vár: a feledés sötéte, a félreértések tüskebokra, esetleg a hamis dicsőítések görögtüze. Aztán esztendők, néha évtizedek múlva fölszáll akár a bálványozás egébe. Hajnal Anna harminc éve nincs köztünk, és a szófordulat nemcsak halálára, hanem az irodalmi életbeli hiányára utal.

Igaz, már Hajnal Anna életében a költőtárs és barát, Vas István „fellebbezést” tett közzé a még java erejében alkotó, de számon kívül maradt költő ügyében. Hajnal Anna addigra óborrá érett művészetét csönd vette körül, holott pályakezdőként Babits maga fogadta be a Nyugatba, ahol 1933 és 1938 között tíz versét közölte. Babits ugyan még három évig élt, de akkorra már megindult az Argonauták, és Hajnal Annát odakötötte társszerkesztői gondja.

Költői tehetségét Babits pedagógusszemmel ismerte föl, amikor a szabad versekkel kopogtató Hajnal Annának azt tanácsolta, írjon inkább kötött formákban. Mindamellett a tehetséget bátorítandó, a rögtön publikált négy versből kettő noha rímes, ám parlando szabad vers. Miért vélte úgy Babits, hogy Hajnal Anna poézisére szabottabb a kötött forma? Érveit nem ismerjük. Talán mire a költő pályáját áttekintjük, valószínűsíthetjük szempontjait.

Valamennyi a Nyugatban közölt vers a lírai én megnyilatkozása, amit átjár a természetközelség élménye. A Nyugatban később olvasható verseit az idill igézete élteti: hol a múltból kibontakozó emlékkép, hol a tapasztalati jelen érzékletes jelenségei vagy éppen érzelmeinek kiáradása. Első füzetének (Ébredj fel bennem álom, 1935) kritikusaként, a tehetséget elismerve Török Sophie a kemény és itt-ott csikorgó formákból hiányolja az egyéni mondanivalót, de a Himnuszok és énekek (1938) már érett költőt tár elénk. Önarcképnek beillő, nagyszerű cím! A kötet verseit ujjongó életigenlés pezsdíti, természetimádata panteista, de korántsem tárgytalan. Tekintete számba veszi a fészekből kiesett fecskefiókát (Mint a fészkéből kiejtett), és észreveszi, hogy „jégvirágból / felnő körém egy édes erdő” (Tél).

Korai költészete a fiatalság ősi forrásából táplálkozik elsősorban, a szerelemből, a vágyból, boldogságból és a boldogság szünetjeleiből, a lelki élet szeizmografikus képét rajzolva ki. A rajongó párkapcsolat maga is ének, a fölfokozott személyiség kiáramlása. Ugyanakkor ezeknek az énekeknek a költője egynek érzi magát a termő és teremtő természettel. Szerelmeséről úgy szól, mint a legvonzóbb vonásait mutató természetről: „néma nevetésed mily varázs / mint tüzes pipacs, virágzó parázs, / hogy arcod izzik tőle, mint az ég, / ha a szürke, tompa napból már elég, / s az alkony minden tündérit igér, / mi emberszívbe s éjszakába fér” (Tegnap anyám előtt dicsértelek). A tenyészetet viszont antropomorfizálja, emberarcúnak eleveníti meg:
„Tágul a fény édes köre, / délben az árnyék rövidül, / egyre élőbb mosoly süt rám / mind áttetszőbb napok mögül.” (Tavaszi himnusz.) Megejti a látvány változatos gazdagsága, mégis oly mértékig vallomásos poéta, hogy költői képeit is a kivételes tapasztalatoknak kijáró magas hőfokon különösnek tanúsítja. Így egy-egy a valóságból kiinduló benyomása a természet misztériumaként jelenik meg: „A köd megette mind a hegyeket, / s a bénult folyókat kiitta mind / a parti héjból, mint az osztrigát / szürcsölte lomha étvágya szerint, // és jóllakottan elterült a szörny, / végighevert a dermedt réteken, / megfojtva már a lámpa és a hold, / s álmában végez veled és velem.” (Tél.) Aki így éli át környezetét, az eleve a rendkívüli, az ünnepi beállításában szemléli, márpedig az ünnepies a himnusz transzcendens látásmódja, minthogy műfaja maga is ünnepi ének. Hajnal Anna bármennyire szenzuálisan lát, épp ez az elragadtatott magatartása biztosítja egyéni, különálló helyét a magyar líra realisztikusan ábrázoló eljárásai közt, gondoljunk Jankovich vérbő és Jékely, Takáts színes életképeire, Kálnoky vonzódására a bizarrhoz, Rónay György táj- és zsánerfestő harmóniájára vagy József Attila, Vas István intellektualizmusára. De ahogy nemzedéktársai is eljutnak a valóság nyugtalanító vagy titokzatos vetületeihez (József Attila: Ha a hold süt…, Medáliák), a tapasztalat pittoreszk sugallataihoz (Weöres: A Bab el Mandeben), a történelem fenyegető grimaszaihoz (Vas István: Három császárszobor), a nagyszerű tanúságtételek fenségéhez (Rónay György: Rilke sírja), Hajnal Anna is megleli kitüntetett irodalmi helyét. A természetnek és a szerelemnek egyaránt áldozva, csodalátó elragadtatása a mindennapi tényekben mintegy újjászületve társul eszmélkedéssel. „Magasan szálló költő, de hasonlataiban mesterien búvik meg az apró megfigyelés, mely a valósághoz köti bizalmasan, személyessé avatja az élményt és emberi meleget lehell” – írja 1938-ban, de az egész jövendő poétikájára érvényesen Radnóti Miklós.

A himnuszköltő szemlélete a hozzáállásnál jóval több: szinte életforma túl a bármennyire is érzékletes tényeken, a részletek észrevételén olykor a megidéző képzelet tartományában bóklászva: „mi marad? mester, mi marad? úgy járunk a széljárt mezőkön / mint holdkórosok a tetőkön / a tenger-messze ég alatt” – olvassuk A költőnő szól elvarázsolt soraiban.

Szembeötlő, hogy Hajnal Anna rögeszmeszerűen meghívott motívuma nem a nap vagy a hold, nem az erdő vagy a rét, hanem az eső. A nap és a hold jelenléte szemhatárunkon kiszámítható, erdő, mező határa tudható, de az eső nagy úr, uralkodási ideje megjósolhatatlan, ha úgy tetszik, végtelen, ezért Hajnal Anna szemléletére a romantika visszfénye vetül. Számos verset írt az esőről, az esőhöz, természeti világunk őseleméhez, pályája delelőjén éppenséggel a pusztító ciklonokhoz. Ahogy versbeszéde sok költőtársánál gyakrabban szakozatlan, vagy ha mégis strófákba rendezett, ezek jobbára nyolcsorosok, nem négyesek. Azaz: az elemi erővel áradó eső rokonai. Máskülönben a Ciklonok verstípusként szemlélteti, hogy Hajnal Anna ösztönös lírikusból tudatos alkotóvá érett: metaforákra érzékeny látásmódja a himnikus áradás sodrában immár disszociációs képzetfűzéssel bontja ki a látványt látomássá, és eljárása során nemegyszer fantasztikumba hajló részletekkel dúsítja: „Köves, messze síkságon túl, / felhőülte síkságon túl, / éjjel nagy sóhajok szállnak, / éjjel nagy fuvások járnak, / óriás nők arra járnak – – – / óriás nők ott leülnek, / keresztbetett lábbal ülnek, / összefont karokkal ülnek, / összehajtott szárnnyal ülnek…” (Ciklonok.) Ez az ősköltészeti ráolvasás hangja, a természettel egy ember profán litániája. Párhuzamos gondolatritmusai megjelenítik költőjének belátását, hogy ez a poétikai eljárás kiválóan alkalmas a himnikus lelkiállapot kifejezésére.

Pályájának egy rövid időszaka indirekt bizonyítással győz meg arról, hogy poétikájának hiteles magatartásformája egyedül a himnuszköltőé. A hivatalos elvárásoknak ugyanis Hajnal Anna sem tudott ellenállni, akárcsak, tisztelet a kivételeknek, még sok nemzedéktársa, és megpróbált a szocialista realizmus szellemében írni, előbb a vidéken megélt ifjúkor epikájának alakjában (Füzes, 1948), majd didaktikus költeményekben, sőt ódákban. Még kompozíciói is kirajzolják kudarcát: ezek a szakozott versek a retorika Hajnal Annától idegen fejtegetéseivel tagolják a mondanivalót.

Átmeneti korszaka után ismét magára ölti a személyiségéhez illő ruhákat, a természeti motívumokban fölbuzgó szenzuális éhséget, a himnikus előadást. Az Esők, szelek, csillagok (1956) kötet, majd később a Szertelen nyár (1965) már címválasztásuk előrejelzésével hitelesíti, hogy Hajnal Anna ura műhelyének: tudja, hogy a természetben van otthon, és azt is, hogy költői önmagát a közbeszéd korlátain túli fordulatokkal közölheti igazán. „Ez a természet nem a mi megszokott környezetünk” – írta róla találóan Kálnoky László, és hozzáfűzte: „Valami örök körforgást, szüntelen megújulást sugalmaz ez a költészet.” Csakugyan, egyre gyakrabban dúsítják Hajnal Anna verseit ugyan a valóság illúzióját keltő, ám talán sose látott növények (Kaobafák), valamint a hétköznapjaiba sose tévedő élőlények, mint amilyen például az ősló. (Vad ló…)

Ezek a furcsa, a tapasztalat végvidékeiről fölidézett motívumok már élethelyzetek, lelkiállapotok olykor lidérces látományai az idősödő költő tollán. A Jaguár készülődik a szorongás határhelyzete érzetének megkapó kivetítése, a Leviatán az irracionális halálfélelem fenyegetettségének sugallatos kifejezése a himnuszokon kialakított, disszociációs képzetrajzás eljárásával: „Forgatod szemcsés nyelvedet – – – neked mindegy, élve vagy holtan / lengünk a sodró víz felett, / vagy örökké eggyé omoltan / őrölnek sós, kásás hegyek.”

Lírája következetesen tükrözte személyes életét. Ezt bizonyítja, hogy amikor egy közös élet után magára marad, a veszteség, a gyász poétikája leképezi a himnikus életforma megtöretését. Tragikus jajkiáltások zilálják szét, fragmentálják, dramatizálják az énekelhető versmondatokat, és ez a művészi alkotás diadala az élet esendősége fölött: „víz, víz folyik szememre, / el-kifolyó szememre, / husom kékülve sápad, / csontomról el-leválik / lehet az, hogy szerettél? / de élsz! a jó szobában, / zokogsz, de lámpafényben! / kezedben toll, leírni / hogy sírsz, hogy hallasz engem!” (Lehet ez?) Megjelenítés és látomás egymást erősítő váltakozása himnikus erejű egy antihimnikus szituációban. A dikció a belső beszéd párját ritkító hitelével szól. A sirató beszédhelyzetét emeli a Tiszta tiszta tiszta a rekviem magasságába. Ahogy a sorozatosság: szekvenciák, párhuzamos gondolatritmusok, nyers kiáltások naeniává, siratóénekké variálódnak. De alkotóként még innen is tovább tudott lépni. Alighanem utolsó verséül, kórházi ágyán írja meg, írja le a halált osztó kórt és betegként szembenézését az élet peremén. „A repeső áhítat és ámulat – így ír a versről Várady Szabolcs, majd folytatja: – ezúttal annak a gyilkos energiának, növekedésnek, pusztító életerőnek szól, amely tulajdon testében burjánzik.” A kezdősort nyilván utólag címéül viselő vers így indul: „legkezdettől növekvő / – kis köd: besűrűsödni! / pont-testben-hő magányban / lüktetve, megfeszülve / csak nőni! nőni! nőni! / tágítva védőburkát, / a befoglalt, határolt, / épülő birodalmat, / homorú s domború közt: / megnőve nő lakása?” És így végződik: „de akkor-hívó szóra? / csontok közül kiszáguld, / csattan majd, úgy kibomlik / mint ejtőernyő szélben – – – / mint vászon? mint vitorla? / mily levegő-egekbe / csendesül foszló árnya”. Az olvasó habozik, mit csodáljon inkább, a kóros folyamat pontos rajzát vagy a fölülemelkedésre is képes lelkierőt, mely túlmutat az ítéletét szenvedő testen.

Nyomatékul, emlékeztető összegzésül egyik első olvasásra egyszerű versével szemléltetem, milyen pompás művésze volt mesterségének: „Ó tél, amelynek titkos heve van! / mohák ragyognak rézzöld hevületben, / a párás fészkekben sárgán ülnek ők, / kis kelyheik még csukva, lendületlen. / Hűs, gyenge, sárga száruk nem remeg, / nem érte szél. Ajkuk még mozdulatlan. / Reggel kinyílnak, megleng kis szivük, / s a napban állnak fényes bódulatban. (Februári kankalinok.) A rím szimbolikájával összhangban a télen érlelődő tenyészetre utal a „hevületben”, visszhangja a vegetáció előttre célzó „lendületlen”, míg a „mozdulatlan”-ra a kibontakozást érzékeltető „bódulatban” rímel. A sorvégek összecsengése lényegi foglalata a tenyészet folyamatának, ugyanakkor a rímek hangtani ellentéte, a magas és a mély hangoké a téli nyugalom és a tavaszi érés ellentétét sugallja. A befejezésben rezzenésnyi alkonyatként árny suhan a flóra fölött: ennyi, a természet irracionalitásául a fauna, egy nyúl jelenléte.

Poézisének csúcsairól mérlegelve Hajnal Anna költészetét, Babits tanácsát igazolva látjuk. Korán megmutatkozó kettős vonzalma a teremtő természet és az érzékletes részletek iránt, mindez pedig egy erősen lírai alkat magatartására hangolva aligha fejeződhetett volna ki sokatmondón a személytelen kollektívum formanyelvén, a szabad versben. A kötött forma a rímelésnek is inkább teret ad, bár Hajnal Anna a sorvégi összecsengést, vallomásos mondatfűzéséhez illőn, úgy alkalmazza, ahogy szeretett mestere, Babits fogalmazta meg Kosztolányi-nekrológjában:
ha úgy nő ki a sor végén, magától, mint ágon a virág. Mindamellett megfigyelhettük a kankalinos versben, hogy milyen leleményesen képes kompozíciós szerepet szabni a rímekre. Áradó himnikus dikcióját épp a kötöttségek: sorzárlatok egymásra utalásai, ismétlések, gondolati párhuzamok erősítik zuhatagos fortissimóvá; erre a mellérendeléses szabad vers nyájként haladó sorai alkalmatlanok.

Annak, aki most barátkozik Hajnal Anna költészetével, Gergely Ágnes és Székely Magda gondosan szerkesztett és méltó válogatását (Tiszta tiszta tiszta, 2006) ajánlhatom; a költő személyéhez jó kalauz Bóna Anna bevezetője, alkotóműhelyébe Alföldy Jenő utószava.