BANYU LEVELEI MINYUSZKÁNAK


…or not to be. Molnár Ferenc levelei Darvas Lilihez

Összeállította Varga Katalin

Argumentum/Petőfi Irodalmi Múzeum, 2004.

145 oldal, 3200 Ft


A világhírre szert tett színpadi szerző és regényíró háromszor nősült. Elsőként 1906 májusában feleségül vette a főszerkesztője lányát. Kettős diadal volt ez Molnár számára. Egyrészt azért, mert Ady elől szerette el Vészi Margitot, másrészt azért, mert az öreg Vészi határozottan ellenezte a házasságot, féltette elsőszülöttjét a bohém, italozó, kimaradozó és borközi állapotban brutális fiatal zsenitől. A frigy nem tartott sokáig. Még meg sem született Molnár Ferenc egyetlen gyermeke, Márta, az áldott állapotban lévő Vészi Margit máris hazamenekült a szüleihez. Orra nyergén a rabiátus férj okozta seb maradandó hegével.A szétköltözés idején Molnár megírta élete egyik legjelentősebb színművét, a Liliomot, amely nem utolsósorban arról szól, hogy ha egy férfi megüt egy nőt, akit szeret, az ütést simogatásként kell fogadni. Vészi Margit nem értett egyet e felfogással. Az egyre sikeresebb író hamarosan újabb harci tettel büszkélkedhetett. Meghódította a korszak legragyogóbb primadonnáját, Fedák Sárit. Ez a hölgy nem bánta, ha ütik, szívesen verekedett lovagjával. De éveken át nem keltek egybe, és nem költöztek össze. Molnár a közeli legénylakásából járt át Fedák Dunára néző lakosztályába. Mialatt az író világháborús haditudósítóként működött, a primadonna fűvel-fával csalta. A harctérről hazatérő riporterrel kaján barátai közölték is, hogy távollétében Zsazsa többekkel lefeküdt. „De pénzért csak velem” – hangzott válaszképpen Molnár bon mot-ja. Majd egy szép napon, idősödőben, belebolondult a húszéves shakespeare-i Júliába, Darvas Lilibe. Ekkor következett a második házassága. Fedákkal. Zsazsa ugyanis kijelentette, hogy csak akkor szakít, ha Molnár elveszi feleségül, azután annak rendje-módja szerint elválik, és nagy összegű végkielégítést fizet neki, dollárban. Így is lőn. 1922 októberében zajlott le a különös esküvő, s közben a vőlegény ötfelvonásos színdarabot írt Darvas Lilinek Égi és földi szerelem címmel. Fedák Sárival kötött házassága alkalmából sportzakóban jelent meg az anyakönyvvezető előtt, amiért az egyik tanúja megrótta. „Szmokingot csak premierre öltök” – mondta Molnár. 1925-ből származik drámája, az Üvegcipő, amelynek egyik főhőse az idősödő, derék iparos, akibe beleszeret a kis cselédleányka.

Körülbelül itt tartunk Molnár Ferenc és Darvas Lili életrajzában, amikor levelezésbe kezdenek. Az író születése 125. évfordulója alkalmából parádés kiállításban, ötszáz példányban megjelentetett gyűjtemény, az or not to be első hat darabja még házasságuk előtt kelt, a többi levél már a hites feleséghez szól. 1926-ban volt az esküvőjük, ugyanabban az évben, amikor Molnár leánya, Márta, tizenkilenc évesen beleugrott első frigyébe.

Különös pár volt Molnár és Darvas, s nem csak a korkülönbség miatt. Az író magához akarta kötni a szép, fiatal lányt, akiből hirtelen-váratlan lett híres színésznő. Az érett és befutott férfiakat kedvelő Lili pedig, bizonyos feltételekkel, hajlandó volt olyan házasságra, ami számára jómódot, színházi karrierlehetőségeket ígért, és azt a rangot, hogy a nagy Molnár Ferenc hitveseként tarthatták számon. Nem is vált el sohasem.

Ami valóban különössé tette ezt a házastársi kapcsolatot, az az egybekelésük feltétele volt. Mint a kötetben közölt, kissé maníros levelekből is kiviláglik, Molnár imádta Darvast. A megszólítás kezdetben „drága szívem”, „aranyom”, s a mondatok érzelemfűtöttek: „szeress engem, mert én nagyon és végleg benne vagyok”, „én egy ilyen párduccal akarok élni, mint te…”

Ezután azonban meghökkentő levélrészlet következik:
„minden évben egyszer egy hétig én vagyok a te érzéki szerelmed”.

Házasságkötésük után találkozgattak, laktak egyazon luxushotelban, túráztak Európa legszebb vidékein („van-e kedved autó-álarcban kószálni öreg pajtásoddal?”), együtt készültek Molnár-színművek előadására, de nem költöztek össze, és a házaséletük nem volt folyamatos. Darvas Lili nagy összegű ellátmányt, szép ajándékokat kapott a férjétől, bizonyára az évente néhány hétig tartó érzéki szerelmet is letudta, de megmaradt független nőnek. Valószínű, hogy ágytársként hűségesebb volt az igen jóképű, korban hozzá illő, már húszévesen filmsztár bécsi színészhez, Hans Járayhoz (1906–1990), mint Molnárhoz. Járay mindannyiuk amerikai emigrációja után, Hollywood mellett New Yorkban is ott volt, igaz, akkorra Molnár Ferenc szintén talált magának szeretőt Bartha Vanda személyében. (A könyv jegyzetei szerint az Anschlusst követően, 1938-ban, Lili és Járay együtt hagyták el Bécset, rövid ideig Zürichben tartózkodtak, majd Amerikába hajóztak.)

Lehet, hogy az írónak 1936 táján szándékában volt budapesti otthont teremteni. Szép villát vásárolt a budai Városmajor mellékén, a Nyúl utcában, de azután mégsem költöztek be. A rá következő évben járt Molnár életében utoljára Magyarországon Darvassal, a Delila hazai bemutatója alkalmából. A ház átépítése még folyamatban volt, a Hungária Szállóban laktak. Az író monoklisan, szalmakalaposan végigsétált a Korzón, gyönyörködött a nyárvégi napfényben fürdő budai panorámában, a szép ívű hidakban, s többé nem tette be a lábát az országba. A villát Márta lányára íratta, aki beköltözhetett oda második férjével, Sárközi Györggyel, velem mint újszülöttel, továbbá az első házasságából hozott két gyerekkel.

Lili bájos ifjú párduc volt, esetében csődöt mondott Molnár szadizmusa. Anyám állítása szerint az történt, hogy amikor először akarta megütni, felragadott egy bronz gyertyatartót: „Feri, ha hozzám nyúlsz, úgy váglak fejbe, hogy a mentők visznek el.”

Míg a frigy előtt az író „drága szívem”-nek vagy rá jellemzően „drága fiam”-nak szólítgatta leveleiben Darvast, a házasságkötés után játékossá vált a megszólítás. Előbb „Pumiszkám” volt, majd „Minyuszkám”. S önmagát olykor „Banyu”-nak nevezte Molnár. (Bár az aláírás mindig „Feri”.) E becézések etimológiáját csak találgatni lehet. Nem tudom, mellékelt-e filológiai magyarázó jegyzeteket a levélstószhoz Darvas Lili, amikor azt a Petőfi Irodalmi Múzeumban deponálta.

Tudjuk, miért szólította Ady Endre a fiatal feleségét, Boncza Bertát Csinszkának, hogyan ragadt a hölgyre életre szólóan a becenév. Bertuska nevezte kedveskedve Csacsinszkinak Adyt, ennek utána Ady Csacsinszkának Bertát, ebből rövidült a Csinszka. De a Minyuszkával és a Banyuval nem nagyon tudunk mit kezdeni. Talán „nyuszi” rejtezik e nevek mögött. Lehet kajánul „minuszkát” asszociálni a Minyuszkához, elvégre s utóvégre Darvas Lili huszonnégy évvel volt fiatalabb a férjénél. Gajdó Tamás, az Argumentum/PIM-kiadványban olvasható, jól megírt, adatgazdag kísérőtanulmány szerzője utal arra, hogy az idősödő férfi és ifjú lány viszonyának témáját is pedző Üvegcipőben elhangzik ez: „Hetven év múlva ő lesz kilencven, én meg száztizennyolc, akkor azt fogják mondani: két öreg ember.” Baráti körben Molnár frappánsabban fogalmazott: „Száz év múlva Lili százhuszonnégy éves lesz, én száznegyvennyolc, a korkülönbség alig fog látszani.”

A leközölt fakszimile levélreprodukciókból is látható, hogy Molnár Ferencnek gyönyörű kézírása volt (az olvasható írásra rászorultak a hajdani szerzők, az írógép előtti időkben), és színpadi szerzőként szokhatott rá a színes ceruzás jelzésekre, kiemelésekre. Mikor (valószínűleg 1936-ban) a cannes-i Carlton Hotelból küldött levelet Lilinek, a zárómondat előtt két rövid vonalat rajzolt a papírra kékkel és pirossal. E mellé biggyesztette oda: „Micurka üdvözlete”. Mi ez? Vezér Erzsébet készített beszélgetést Budapesten a New Yorkból hazalátogató színművésznővel. Eszerint Molnár tucatnyi ceruzát tartott egy dobozban, s a „tárgyak életre keltek nála”. Kedvence volt az egyik felén piros, a másikon kék ceruza. Ez volt Micurka.

Lehet lélektanilag elemezni e jelenséget.

A jól jegyzetelt kötetből megtudjuk, honnét érkeztek Banyu táviratai vagy levelei Minyuszkához. Főleg Budapestről, a bécsi Imperial Hotelból, Münchenből, Párizsból, a Riviéráról, a velencei Danieli Szállodából, Karlsbadból, Genfből, San Remóból. Kár, hogy kevés kivétellel nem derül ki, hol tartózkodott akkor éppen a címzett.

Az utolsó európai üzeneteket, a genfieket és a San Remó-iakat már aggodalom színezi. Menekülés Hitler elől. 1939 telén Molnár Ferenc egyetemista ifjúsága kedves városában, a nyugodt és szolid Genfben időzik, és várja, milyen hajóval juthat ki Amerikába. Ekkor, kivételesen, a lányáról is szó esik. „Márta szokott írni, elég jól vannak, ő birsalmasajtot főz, és azzal kereskedik.” Sárközi Györgyöt, mint zsidó születésű katolikus költőt, minisztériumi kivételező levele ellenére már nem sokáig tudta alkalmazni az Athenaeum Könyvkiadó, sajnálattal elbocsátották. Anyám tehát birsalmasajtot árult, és megtanult műstoppolni. Valamiből élnünk kellett.

Molnár 1940 első napjaiban szállt hajóra Genovában, és 1940. január 12-én, a hatvankettedik születésnapján érkezett New Yorkba. Ritkán reprodukált fotó mutatja a gazdag képanyagot tartalmazó könyvben, amint a Rex óceánjáró éttermében vígan vacsorázik Lóránt Istvánnal (Stefan Lorant), a sikeres képeslapszerkesztővel. Két napja tartózkodott New Yorkban, amikor levelet írt Pestre, Roboz Imrének: „Kedves Imre… idejöttem, ha lehet, csak három-négy hónapra, Isten segítségével… Barátaink végtelenül kedvesen fogadtak. A hajónál (Gilbert) Miller és az újságírók, a magyar kolóniából: Lili, Gaál Franci, Szirmai, Incze… Göndör, Bús Fekete.”

Csak hónapokra szándékozott kimenni? Nem hihető. Tisztában volt az európai helyzettel. A Hamlet híres mondatát idéző, filozofáló színdarabját írta or not to be, azaz vagy nem lenni címmel. Nem volt mestermű. Molnár Ferenc nem tért vissza Európába. Az ott történtek depresszióssá tették. Bezárkózott lakhelyére, a Plaza Hotel nyolcadik emeletén. Lili nem messze bérelt lakást. Rendszeresen ebédeltek együtt hármasban, Molnár Ferenc, felesége, Darvas Lili s a Plaza felsőbb emeletein elhelyezett szerető, Bartha Vanda, akit az író a titkárnőjének nevezett, s önzően kihasznált. Vanda öngyilkossága után Molnár végképp összeomlott, 1952 áprilisában, gyomorrákműtét közben meghalt. A Linden Hill temetőben hantolták el. Sírkövére Darvas Lili vésette az idézetet: „Te csak most aludjál, Liliom…”


Sárközi Mátyás