Kun Árpád

 

BESZÉLGETÉS A HÁROMÉVESSEL

 

„Leesett a csengőd a nyakadból,

juhocskám.” „Nem leesett, letéptem.

Régen nem a csengőm csilingel,

a kisvonat és az akaratom zakatol.”

„Hová tereljelek, hogy ne zokogj?”

„Nehogy terelj! Zokogni pedig

zokogok, mert juhocskából még

csak törpe lettem. Feldönt az

első galóca, és a hasra esés

az enyém, nem az univerzum.”

„Az univerzum is tulajdonképpen

a tiéd.” „Ne ködösíts! Még ti

sem vagytok a bábjaim anyuval.”

„A játékmester néha már te vagy.”

„Tegnapelőtt ez a Te bukfencet

hányt, és rémséges Énné változott.”

„Lenyelhetlek, az apu hasában

gond nélkül csacsoghatsz Mivel.”

„Pengét csiszolnék az epekövedből,

és kihasítanám magam meg

hülyén ragozó testvéreimet.”

„Bedeszkázom neked a végtelent,

a gyerekrablók előtt kiglettelem

a réseket.” „Édes buta apukám,

még rabszolgát nevelsz, aki már

az óviba diktátorként vonul be.”

„És én hogy ne legyek szörnyeteg?

Hová pakoljam a Nemjeidet,

ezeket a buta Matchboxokat,

hogy lépni tudjunk a lakásban?

Mit tegyünk az anyuval, ha

a fektetés után forogni kezd

velünk a Káosz, öblítőprogram

kedvetlen blúzzal, zoknival?”

„Az Igenek ott csörögnek a

Matchboxok között. Keressetek!”