Lanczkor Gábor

HALOTT TERMÉSZET


 

Nekiindultunk a kiszáradt,

szűk vízmosásnak ketten a fehér kövek,

virító tüskés kórószárak

között föl, fölfelé az erdős semminek.


 

A vízmosást mögöttünk hagyva,

fenyők alatt a szürke sziklasatuban

kis tó tűnt fel; metélőhagyma

zöldellt partján a fű közt öntudatosan.


 

És vihar egyszeri csalétke,

egy megnevezhetetlen lombú tönk faralt

le a mélyülő tófenékre,

a vízben ágai, akár a rőt korall.


 

Termeszvárak, világos sziklák.

S feljebb a lavina roncs hulladékai.

Sávnyi fát elsodort, szétcincált

ez az olvadt hósávnyi hűvös valami –


 

álló, derékba tört nagy törzsek,

követ-földet szorító kiszakadt gyökér,

ezernyi tűleveles tört seb –

koszos fehér volt minden előttünk, fehér.


 

Felhők árnya sötétítgette,

az erdőn lenn foltokban be-bealkonyult,

amíg fölértünk a nyeregre.

Törpefenyő-sűrűn vitt fölfelé az út.


 

Aztán csak a nagy szél, tört szirtek.

És te, aki nem borzadsz, és ezt olvasod.

Itt fenn van az, hogy elveszítlek,

egyetlen élőmet e tiszta havason.


 


 

A VÍZESÉS


 

Félig elmerülve egy tál higanyban

úszik egy vasgolyó.

A fák közé a szél forrón belobban,

fújtat a barna ló,


 

kantárját megkötöm a nagy fenyőhöz.

Vagy ötméternyire

a sziklák közt sötét víztükröt öntöz

a zuhatag vize.


 

Onnan kerekded tömbökön bukdácsol

a völgybe a patak,

átdőlve a sziklán, kavicsos rácson

a vízfelszín alatt.


 

Beugrok, s beúszom a vízesésig,

testem hűl fél fokot.

Egy tál higanyban elmerülve félig

egy vasgolyó forog,


 

dögöljek meg, dögöljelek, dögöljek

bele hát abba, hogy

véletlenül nehogy egy istent öljek

le: mert ki abbahagy


 

téged, igazából még el se kezdett,

mert hiába hagyok

akárkit el s hiába volnánk ketten:

egy vagy, egy vagy; s vagyok.