Lanczkor Gábor
HALOTT TERMÉSZET
Nekiindultunk a kiszáradt,
szűk vízmosásnak ketten a fehér kövek,
virító tüskés kórószárak
között föl, fölfelé az erdős semminek.
A vízmosást mögöttünk hagyva,
fenyők alatt a szürke sziklasatuban
kis tó tűnt fel; metélőhagyma
zöldellt partján a fű közt öntudatosan.
És vihar egyszeri csalétke,
egy megnevezhetetlen lombú tönk faralt
le a mélyülő tófenékre,
a vízben ágai, akár a rőt korall.
Termeszvárak, világos sziklák.
S feljebb a lavina roncs hulladékai.
Sávnyi fát elsodort, szétcincált
ez az olvadt hósávnyi hűvös valami –
álló, derékba tört nagy törzsek,
követ-földet szorító kiszakadt gyökér,
ezernyi tűleveles tört seb –
koszos fehér volt minden előttünk, fehér.
Felhők árnya sötétítgette,
az erdőn lenn foltokban be-bealkonyult,
amíg fölértünk a nyeregre.
Törpefenyő-sűrűn vitt fölfelé az út.
Aztán csak a nagy szél, tört szirtek.
És te, aki nem borzadsz, és ezt olvasod.
Itt fenn van az, hogy elveszítlek,
egyetlen élőmet e tiszta havason.
A VÍZESÉS
Félig elmerülve egy tál higanyban
úszik egy vasgolyó.
A fák közé a szél forrón belobban,
fújtat a barna ló,
kantárját megkötöm a nagy fenyőhöz.
Vagy ötméternyire
a sziklák közt sötét víztükröt öntöz
a zuhatag vize.
Onnan kerekded tömbökön bukdácsol
a völgybe a patak,
átdőlve a sziklán, kavicsos rácson
a vízfelszín alatt.
Beugrok, s beúszom a vízesésig,
testem hűl fél fokot.
Egy tál higanyban elmerülve félig
egy vasgolyó forog,
dögöljek meg, dögöljelek, dögöljek
bele hát abba, hogy
véletlenül nehogy egy istent öljek
le: mert ki abbahagy
téged, igazából még el se kezdett,
mert hiába hagyok
akárkit el s hiába volnánk ketten:
egy vagy, egy vagy; s vagyok.
