George Szirtes
ÉSZAKI LEVEGŐ – MAGYAR NOVA ZEMBLA
„Mint északi, fagyott szavak.”
(Samuel Butler: Hudibras)
„Legnagyobb elképedésemre rá kellett jönnöm, hogy szavaink megfagytak a levegőben, még mielőtt elértek volna annak a füléhez, akihez intéztük őket. Feltételezésem hamarosan igazolódott, amikor is a növekvő hidegben az egész társaság megnémult – helyesebben megsüketült, hiszen, mint később kiderült, mindenki úgy tudta, hogy ugyanolyan jól beszél, mint annak előtte; csakhogy amint napvilágra jutottak a szavak, menten összetömörödtek és elvesztek. Nyomorúságos látványt nyújthattunk, amint bólogatunk és tátogunk egymásra, mindenki beszél, de senkit nem hallanak. Egy tengerész egy mérföld távolságban közeledő hajónak próbált jelezni: integetett, rekedtre suttogta a torkát, majd’ kiköpte a tüdejét, de mindhiába.
Siralmas helyzetünk három hétig tartott. Végre megfordult a szél, s köröttünk a lég felengedett. Kabinunk azonmód megtelt valami száraz kattogással, mint később kiderült, pont a fejünk felett mássalhangzók recsegtek, s zajukba időnként pisszegés vegyült, amit én az angol nyelvben oly gyakran előforduló sziszegő hangoknak tulajdonítottam. Hamarosan suttogások szellőjét éreztem játszani fülem körül; ezek, puha és könnyű anyagból lévén, azonmód folyékonnyá lettek a kabinunkon keresztülfúvó meleg szélben. Hamarosan szótagok és rövid szavak, végül pedig teljes mondatok következtek, melyek fagyottságuk állapotja szerint olvadtak fel elébb vagy utóbb; így hát ekkor már mindazt hallottuk, ami a három, hogy úgy mondjam, néma hét alatt mondatott ki. Igen kora reggel volt, meglepetésemre mégis ezt a bejelentést hallottam: »Sir John, éjfél van, takarodó ideje.« Felismertem a kormányos hangját, és miután összeszedtem a gondolataimat, arra a következtetésre jutottam, hogy e szavak nyilván napokkal korábban hangozhattak el, ám az enyhülés beállta előtt nem hallhattam őket. Olvasómnak nem fog nehezére esni, hogy elképzelje a legénység elképedését a zsibongó beszélyt hallván, amidőn a száját senki fel nem nyitotta. Az általános megrökönyödés közepette huzamos káromkodás- és szitoközön ütötte meg fülünket, a reszelős hangról felismertem a fedélzetmestert, ezt a felettébb epés fickót, aki alkalmasint szitokszavakkal és átkokkal illetett, azt hívén, hogy nem hallom, minthogy korábban számos alkalommal csigára húzattam ez okból, amit, említett istenes felfohászkodásaira tekintettel, ez alkalommal sem mulasztottam el, amint a szemem elé került.”
(Nova Zembla* – Sir John Mandeville** lovag naplója. Idézi: Joseph Addison a Tatler 254. számában, 1710.)
1. Észak felé
Indulni, csak úgy, az orrunk után,
biztos földje felé a rációnak,
jó széllel, túl az erkölcs délkörein,
csücsülni egy bőrönd meleg ruhán,
a kellő szellemi munícióval:
ez az eltökélt utazó szerint
az álmok netovábbja. A vonat
hosszú volt, mint az éj, mint az emlékezet.
Megtorpant. Nézegette a külvasúti
tájat, erősnek érezte magát.
A tél ropogott, a bőrnyúzó hidegek
jutottak eszembe és hogy előrejutni
milyen nehéz a hóban. Ámde végre
északnak megyek, s ott elnyeri minden
az értelmét, véltem, s elég erős
voltam belenézni észak szemébe,
mert megtalálom majd csak a szót, reméltem,
a jó szót, amit mindenki keres.
Meglódult a vonat, megint haladtunk,
a dohányzók a hátsó kocsiban, zsúfolt tömegben,
újságos öregek, álmatag, ifjú nők,
pár gyerek: sírdogáltak vagy aludtak.
Mintha észak csupán elérhetetlen
délibáb volna az ablak előtt,
illúzió a táj. Otthonunk Európa
képzete: csak utaztunk, hogy ki-ki megtalálja,
ahol lennie kell tudtunk szerint.
Sötétség borult odakint a dombra –
arcom tükörképe vetült a tájra,
az egész szűz terepre odakint,
amely ránk várt. Lettél volna velem,
mondanom sem kéne, mekkora volt ott
az izgalom. Kövült fény lett a jégből.
A magyarázatok földjén már semmi nem
törhette meg a kemény, tiszta dolgok
fényét: egyre jobban ragyogtak éjjel.
Történelem, ó, tudnál csak szólni nyelvén
a hidegnek, tartanál csak bárha egyszer
északra, saját fagyott szíved fele,
most is régi kottákból énekelnénk,
elveszthetnénk sok agyonhasznált ősrégi koffert,
s lehetne végre mindenkinek felejtenie,
mert épp a furcsa, zord, sőt idegen hidegben,
ahol a jég, ha néhol megrepedt,
bálnák bukkantak ki hatalmasan,
s buktak le újra, ott kellett keresnem
az elmondandó történetemet,
úgyhogy alhattam is vagy leihattam magam,
mint más népségek ott fönn, hisz utaznak épp elegen
a hómezőkön át, ájultan, ám melegen.
2. Nova Zemblába érve
Nova Zembla vizén a szó úgy fagyott belénk,
csak tátogtunk, de mint aki kínlódva rág,
a világ, mint deres lehelet tűnt elénk,
tömör felhő vagy épp egy elveszett világ
amorf váza, de hangfoszlányokkal teli,
mintha ott szólna benne gyengédség, durvaság,
dicséret, szemrehányás, s a fagyos csendben ki-ki
eltűnődhetne, s így felidéződhetne talán,
a titok és remény, mely a kései rést üti
a megkövült emlékezet falán,
hogy megtudjuk, mit is mondanak ott, ahonnan
eljöttünk, hogy szívünk pontosan mi után
tört meg, történelmünk mely pillanatban
siklott ki. Persze lett mélabú, rettenet,
amikor kiderült, hogy mindenütt halott van,
mikor előkerültek mind a rejtegetett,
gyönyörű szeretteink, az utcasarkon
álló puskás, gránátos gyerekek,
a megénekeletlen testek a háborús rom
alatt, akikre egy-egy épület úgy rogyott,
ahogy összeomlik a tüdő, lassan, lecsuklón,
ha elfogyott levegője, a tisztára mosott
hullák, a pék előtt az öregek sora,
az akasztottak a betonudvaron, meg a sok
futószalagon hozott ítélet… de hova
temethetnénk is őket, ha nem ködpléd alá:
fagyos leheletünkbe? Rettegés meg soha
ki nem hunyó remény… Történelmünk a halál
emléke, a gyerekkor nálunk éppen ez
a fagyott felhő, ez az eltűnt Názáret, ahol
indult kálváriánk. Érezzük is jeges
csókját e szinte szilárd, tojásdadforma gőznek,
melyben, mint kapszulában, hangunk nem is neszez.
Jöttünk tele jó reménnyel. Hisz frissebben levegőznek
a tüdők a hidegben, amúgy meg rendben kötél, vitorla,
a kereskedelmi utak is igencsak kedvezőek,
van áru, ajánlhatunk sok drága, ritka
fűszert: ciprusmagot, sáfrányt, s ha ez kevés,
vérünket, életünket. De egyelőre itt a
csöndbuborékba fagytunk, feleségek, férjek és
gyerekek, moccanni köztünk senki sem mer.
Hangunk tart ki tovább vagy e hideglelés?
Majd elválik, csak legyünk türelemmel.
3. Képzelt enyhülés
Pont a fejünk felett mássalhangzók recsegtek
– így Mandeville. De én géppuskarecsegést
meg bombarobbanást hallok. Minket betettek
karanténba, egy apró szobába, öcsémet és
engem. Pattognak a mássalhangzók fejünk felett,
rejtelmes, láthatatlan hangok, megannyi kész
ítélet a kinti világról, a szürke, csüggeteg,
lassacskán télbe csúszó ősz ügyében. Alant,
az utcán zajlik az élet, de mi, a két beteg,
kizárattunk belőle, ez a nyenyerehang
a saját kódrendszerünkön kifog.
Szüleink arra várnak, hogy a rádió nyugtalan
perceiket kitöltse. Kik a harcosok?
Kiknek a hangja recseg a világra?
Csak játék fegyverünk van, az se sok,
zászlónk egy pici ólomkatonán a kokárda.
Odakint alakul egy egész újfajta nyelv,
s a száműzetés különös illatú sok virága
nő ki bennünk a bánat emez új nyögéseivel,
az ahokkal meg ókkal: a megbántott fanyar
mellékneve vagy épp az örökös levert,
s egy mézes, furcsa főnév, mely a torkunkban kapar,
talán a győzelem és dicsőség neve,
mely nem is név, hanem egy hatalmas szobor,
ahogy talapzatáról éppen zuhan lefele,
és közben az a zaj, az az iszonyú zaj,
az az artikulálatlan mássalhangzó-zene.
De mi persze, két fiúcska, semmi baj,
a másodikon skarlátból lábadozunk.
Nem beszélünk egy hangot sem a majd
csak később eltanulandó nyelvből, mely a városunk
teszi tönkre. Ismerős csak később lesz fülünknek
dörgő története, a sok nyelvtani csonk
később áll össze. Az arcizmok jól megmerevednek
a gyakorlástól. Hamar minden ropog-recseg.
A sok mással- s magánhangzó lassan felenged.
4. Északról délnek
Itt északon a tenger ahhoz nem elég hideg,
hogy a szájpadlásra tapassza a nyelvünk.
Idefent a mássalhangzók recsegése az otthonos
bankóropogás, bár ezt a jó öreg
valutát délre tőlünk csak néhány igen elnyűtt
helyen váltják. Mielőtt az elektronikus
vihar kitört, mikor még a hírek sóhajokként
terjedtek a gangokon, akkor sosem feledtük
az emberi hangokat az idő liftjébe rekedve
az elhanyagolt bérházakban, hol időnként
öregek halódtak, és a szomszéd meg a felettük
lakó elhanyagolt, ám művelt diák se kereste
őket jó ideig. Amott, abban a déli
országban, fel a lépcsőn kettesével szaladtunk
és a rugós nyugágyon szeretkeztünk s ezalatt
hallgathattuk a rádiót, míg el nem zárta a néni
mellettünk, és a hangos házaspár pont alattunk
krákogva, szipogva vágott ritkán használt szavakat
egymás fejéhez. Ami jeges, maradt jeges,
akár a fehér frizsider, fehéret énekelvén:
zavaró, de otthonos. Annak volt a jele,
hogy működnek a dolgok. Majd, egy különleges
napon, olvadni kezdett, ki-kialudt a jelfény,
és felbolydult a bérház is valamelyest.
A virágnyelvet felejtsük el, a sok metaforát.
Jó lenne, ha e nem várt enyhülést értenénk.
A halottak a jégszekrényben érthető
nyelven dalolnak, az utakat rendben lesózták,
a forgalom halad a szabályok szerint.
Legyen mindenre meg a kiszabott idő.
Nova Zemblába tán most az idő berobbant.
Tán a recsegő mássalhangzók szóltak a már jó
ideje velük alvó magánhangzóknak is.
A légzés tán meg a puskák központozása jobban
hasonlít, mint ahogy képzeltük, a rádió
viharzó hangjai, a nyekergések, hamis
sipítások, kopogások teremtenek talán
élhető múltat. Ötven éve imbolyog a
ladikunk, ötvenhat óta. Víztől kotyogó hajó,
ingó padlójú gyerekkor, hazudós kapitány.
Van úgy, hogy felmerül a névváltozás joga.
Így lett egyszer csak a Reménység Foka: Jó.
Imreh András fordítása
