George Szirtes

ÉSZAKI LEVEGŐ – MAGYAR NOVA ZEMBLA


 

„Mint északi, fagyott szavak.”

(Samuel Butler: Hudibras)


 

„Legnagyobb elképedésemre rá kellett jönnöm, hogy szavaink megfagytak a levegőben, még mielőtt elértek volna annak a füléhez, akihez intéztük őket. Feltételezésem hamarosan igazolódott, amikor is a növekvő hidegben az egész társaság megnémult  helyesebben megsüketült, hiszen, mint később kiderült, mindenki úgy tudta, hogy ugyanolyan jól beszél, mint annak előtte; csakhogy amint napvilágra jutottak a szavak, menten összetömörödtek és elvesztek. Nyomorúságos látványt nyújthattunk, amint bólogatunk és tátogunk egymásra, mindenki beszél, de senkit nem hallanak. Egy tengerész egy mérföld távolságban közeledő hajónak próbált jelezni: integetett, rekedtre suttogta a torkát, majd’ kiköpte a tüdejét, de mindhiába.

Siralmas helyzetünk három hétig tartott. Végre megfordult a szél, s köröttünk a lég felengedett. Kabinunk azonmód megtelt valami száraz kattogással, mint később kiderült, pont a fejünk felett mássalhangzók recsegtek, s zajukba időnként pisszegés vegyült, amit én az angol nyelvben oly gyakran előforduló sziszegő hangoknak tulajdonítottam. Hamarosan suttogások szellőjét éreztem játszani fülem körül; ezek, puha és könnyű anyagból lévén, azonmód folyékonnyá lettek a kabinunkon keresztülfúvó meleg szélben. Hamarosan szótagok és rövid szavak, végül pedig teljes mondatok következtek, melyek fagyottságuk állapotja szerint olvadtak fel elébb vagy utóbb; így hát ekkor már mindazt hallottuk, ami a három, hogy úgy mondjam, néma hét alatt mondatott ki. Igen kora reggel volt, meglepetésemre mégis ezt a bejelentést hallottam: »Sir John, éjfél van, takarodó ideje.« Felismertem a kormányos hangját, és miután összeszedtem a gondolataimat, arra a következtetésre jutottam, hogy e szavak nyilván napokkal korábban hangozhattak el, ám az enyhülés beállta előtt nem hallhattam őket. Olvasómnak nem fog nehezére esni, hogy elképzelje a legénység elképedését a zsibongó beszélyt hallván, amidőn a száját senki fel nem nyitotta. Az általános megrökönyödés közepette huzamos káromkodás- és szitoközön ütötte meg fülünket, a reszelős hangról felismertem a fedélzetmestert, ezt a felettébb epés fickót, aki alkalmasint szitokszavakkal és átkokkal illetett, azt hívén, hogy nem hallom, minthogy korábban számos alkalommal csigára húzattam ez okból, amit, említett istenes felfohászkodásaira tekintettel, ez alkalommal sem mulasztottam el, amint a szemem elé került.”

(Nova Zembla* – Sir John Mandeville** lovag naplója. Idézi: Joseph Addison a Tatler 254. számában, 1710.)


 


 

1. Észak felé


 

Indulni, csak úgy, az orrunk után,

biztos földje felé a rációnak,

jó széllel, túl az erkölcs délkörein,

csücsülni egy bőrönd meleg ruhán,

a kellő szellemi munícióval:

ez az eltökélt utazó szerint


 

az álmok netovábbja. A vonat

hosszú volt, mint az éj, mint az emlékezet.

Megtorpant. Nézegette a külvasúti

tájat, erősnek érezte magát.

A tél ropogott, a bőrnyúzó hidegek

jutottak eszembe és hogy előrejutni

milyen nehéz a hóban. Ámde végre

északnak megyek, s ott elnyeri minden

az értelmét, véltem, s elég erős

voltam belenézni észak szemébe,

mert megtalálom majd csak a szót, reméltem,

a jó szót, amit mindenki keres.


 

Meglódult a vonat, megint haladtunk,

a dohányzók a hátsó kocsiban, zsúfolt tömegben,

újságos öregek, álmatag, ifjú nők,

pár gyerek: sírdogáltak vagy aludtak.

Mintha észak csupán elérhetetlen

délibáb volna az ablak előtt,


 

illúzió a táj. Otthonunk Európa

képzete: csak utaztunk, hogy ki-ki megtalálja,

ahol lennie kell tudtunk szerint.

Sötétség borult odakint a dombra –

arcom tükörképe vetült a tájra,

az egész szűz terepre odakint,


 

amely ránk várt. Lettél volna velem,

mondanom sem kéne, mekkora volt ott

az izgalom. Kövült fény lett a jégből.

A magyarázatok földjén már semmi nem

törhette meg a kemény, tiszta dolgok

fényét: egyre jobban ragyogtak éjjel.


 

Történelem, ó, tudnál csak szólni nyelvén

a hidegnek, tartanál csak bárha egyszer

északra, saját fagyott szíved fele,

most is régi kottákból énekelnénk,

elveszthetnénk sok agyonhasznált ősrégi koffert,

s lehetne végre mindenkinek felejtenie,


 

mert épp a furcsa, zord, sőt idegen hidegben,

ahol a jég, ha néhol megrepedt,

bálnák bukkantak ki hatalmasan,

s buktak le újra, ott kellett keresnem

az elmondandó történetemet,

úgyhogy alhattam is vagy leihattam magam,


 

mint más népségek ott fönn, hisz utaznak épp elegen

a hómezőkön át, ájultan, ám melegen.


 


 

2. Nova Zemblába érve


 

Nova Zembla vizén a szó úgy fagyott belénk,

csak tátogtunk, de mint aki kínlódva rág,

a világ, mint deres lehelet tűnt elénk,


 

tömör felhő vagy épp egy elveszett világ

amorf váza, de hangfoszlányokkal teli,

mintha ott szólna benne gyengédség, durvaság,


 

dicséret, szemrehányás, s a fagyos csendben ki-ki

eltűnődhetne, s így felidéződhetne talán,

a titok és remény, mely a kései rést üti


 

a megkövült emlékezet falán,

hogy megtudjuk, mit is mondanak ott, ahonnan

eljöttünk, hogy szívünk pontosan mi után


 

tört meg, történelmünk mely pillanatban

siklott ki. Persze lett mélabú, rettenet,

amikor kiderült, hogy mindenütt halott van,


 

mikor előkerültek mind a rejtegetett,

gyönyörű szeretteink, az utcasarkon

álló puskás, gránátos gyerekek,


 

a megénekeletlen testek a háborús rom

alatt, akikre egy-egy épület úgy rogyott,

ahogy összeomlik a tüdő, lassan, lecsuklón,


 

ha elfogyott levegője, a tisztára mosott

hullák, a pék előtt az öregek sora,

az akasztottak a betonudvaron, meg a sok


 

futószalagon hozott ítélet… de hova

temethetnénk is őket, ha nem ködpléd alá:

fagyos leheletünkbe? Rettegés meg soha


 

ki nem hunyó remény… Történelmünk a halál

emléke, a gyerekkor nálunk éppen ez

a fagyott felhő, ez az eltűnt Názáret, ahol


 

indult kálváriánk. Érezzük is jeges

csókját e szinte szilárd, tojásdadforma gőznek,

melyben, mint kapszulában, hangunk nem is neszez.


 

Jöttünk tele jó reménnyel. Hisz frissebben levegőznek

a tüdők a hidegben, amúgy meg rendben kötél, vitorla,

a kereskedelmi utak is igencsak kedvezőek,


 

van áru, ajánlhatunk sok drága, ritka

fűszert: ciprusmagot, sáfrányt, s ha ez kevés,

vérünket, életünket. De egyelőre itt a


 

csöndbuborékba fagytunk, feleségek, férjek és

gyerekek, moccanni köztünk senki sem mer.

Hangunk tart ki tovább vagy e hideglelés?


 

Majd elválik, csak legyünk türelemmel.


 


 

3. Képzelt enyhülés


 

Pont a fejünk felett mássalhangzók recsegtek

– így Mandeville. De én géppuskarecsegést

meg bombarobbanást hallok. Minket betettek


 

karanténba, egy apró szobába, öcsémet és

engem. Pattognak a mássalhangzók fejünk felett,

rejtelmes, láthatatlan hangok, megannyi kész


 

ítélet a kinti világról, a szürke, csüggeteg,

lassacskán télbe csúszó ősz ügyében. Alant,

az utcán zajlik az élet, de mi, a két beteg,


 

kizárattunk belőle, ez a nyenyerehang

a saját kódrendszerünkön kifog.

Szüleink arra várnak, hogy a rádió nyugtalan


 

perceiket kitöltse. Kik a harcosok?

Kiknek a hangja recseg a világra?

Csak játék fegyverünk van, az se sok,


 

zászlónk egy pici ólomkatonán a kokárda.

Odakint alakul egy egész újfajta nyelv,

s a száműzetés különös illatú sok virága


 

nő ki bennünk a bánat emez új nyögéseivel,

az ahokkal meg ókkal: a megbántott fanyar

mellékneve vagy épp az örökös levert,


 

s egy mézes, furcsa főnév, mely a torkunkban kapar,

talán a győzelem és dicsőség neve,

mely nem is név, hanem egy hatalmas szobor,


 

ahogy talapzatáról éppen zuhan lefele,

és közben az a zaj, az az iszonyú zaj,

az az artikulálatlan mássalhangzó-zene.


 

De mi persze, két fiúcska, semmi baj,

a másodikon skarlátból lábadozunk.

Nem beszélünk egy hangot sem a majd


 

csak később eltanulandó nyelvből, mely a városunk

teszi tönkre. Ismerős csak később lesz fülünknek

dörgő története, a sok nyelvtani csonk


 

később áll össze. Az arcizmok jól megmerevednek

a gyakorlástól. Hamar minden ropog-recseg.

A sok mással- s magánhangzó lassan felenged.


 


 

4. Északról délnek


 

Itt északon a tenger ahhoz nem elég hideg,

hogy a szájpadlásra tapassza a nyelvünk.

Idefent a mássalhangzók recsegése az otthonos

bankóropogás, bár ezt a jó öreg

valutát délre tőlünk csak néhány igen elnyűtt

helyen váltják. Mielőtt az elektronikus


 

vihar kitört, mikor még a hírek sóhajokként

terjedtek a gangokon, akkor sosem feledtük

az emberi hangokat az idő liftjébe rekedve

az elhanyagolt bérházakban, hol időnként

öregek halódtak, és a szomszéd meg a felettük

lakó elhanyagolt, ám művelt diák se kereste


 

őket jó ideig. Amott, abban a déli

országban, fel a lépcsőn kettesével szaladtunk

és a rugós nyugágyon szeretkeztünk s ezalatt

hallgathattuk a rádiót, míg el nem zárta a néni

mellettünk, és a hangos házaspár pont alattunk

krákogva, szipogva vágott ritkán használt szavakat


 

egymás fejéhez. Ami jeges, maradt jeges,

akár a fehér frizsider, fehéret énekelvén:

zavaró, de otthonos. Annak volt a jele,

hogy működnek a dolgok. Majd, egy különleges

napon, olvadni kezdett, ki-kialudt a jelfény,

és felbolydult a bérház is valamelyest.


 

A virágnyelvet felejtsük el, a sok metaforát.

Jó lenne, ha e nem várt enyhülést értenénk.

A halottak a jégszekrényben érthető

nyelven dalolnak, az utakat rendben lesózták,

a forgalom halad a szabályok szerint.

Legyen mindenre meg a kiszabott idő.


 

Nova Zemblába tán most az idő berobbant.

Tán a recsegő mássalhangzók szóltak a már jó

ideje velük alvó magánhangzóknak is.

A légzés tán meg a puskák központozása jobban

hasonlít, mint ahogy képzeltük, a rádió

viharzó hangjai, a nyekergések, hamis


 

sipítások, kopogások teremtenek talán

élhető múltat. Ötven éve imbolyog a

ladikunk, ötvenhat óta. Víztől kotyogó hajó,

ingó padlójú gyerekkor, hazudós kapitány.

Van úgy, hogy felmerül a névváltozás joga.

Így lett egyszer csak a Reménység Foka: Jó.


 

Imreh András fordítása