Takács Zsuzsa

BESZÉLGETÉSEK TERME*


 


 

Megbénít a látvány, ahogy a tél végi utca forgatagában észreveszlek. Jobb volna, ha kereket oldanék, gondolom, szavaim kiöntenek apátiámból, zavarba jövök attól, hogy látlak, akárha a fürdőszobába nyitottam volna be, ahol meztelenül a tükör előtt állsz, és hátrálni akarok. Amit az egymásnak idegenek egyetlen félmondattal elintéznek, én hosszú magyarázkodással, sűrű bocsánatkéréssel tarkítok, míg el nem fogy a türelmem, és szemrehányást nem teszek neked, hogy nem válaszolsz. De hogy is jön ide ez az elképzelt fürdőszobai jelenet? Összetalálkoztunk véletlenül az utcán: anya és lánya. Magamra ismerek benned, és ezt tolakodónak érzem, azonnal kétségbe is esem tőle, hogy jövök ahhoz, hogy ami a tiéd, a szépségedet, a legcsekélyebb mértékben is érdememnek tulajdonítsam, netán azt feltételezzem, hogy tőlem örökölted, hogy: rám hasonlítasz. Félsz a szeretetemtől, ahogyan én is félek a tiédtől, magyarázom magamnak, és azonnal kétségbe is esem tőle. Ha fáradt vagy, és fiatal arcodon megjelenik az öregség korai, téves árnyéka, elszorul a szívem, mert úgy gondolom, ha egy este úgy látod magadat, ahogyan én láttalak, fájni fog neked. Nem siettetem mégsem az időt: maradj még fiatal, ezt kívánom, maradj kegyetlen kamasz (üregembe én már bevettem magam), de ne kényszeríts rá, hogy magyarázkodnom kelljen. – Tizenegy éves lehettél; az ablakon túl a telihold beragyogta lakásunkat: a színpadot. Rendet tettem a szobátokban, ti már aludtatok, fölszedtem a földről szétdobált holmitokat: egy könyvet, egy fél pár zoknit, papír zsebkendőt, golyóstollat, végül egy szőnyegre esett, félig elrágott almát, aztán kimentem a fürdőszobába, hogy a másnapi ünnepségre kimossam fehér blúzodat. Megláttam a mosdó fölött a párafoltos tükörben meggyötört arcomat. Mostam a blúzodat, ahogyan romantikus asszonyfigurák mossák gyermekük gyolcsingét a gyors vizű patakban. Az önsajnálattól megeredtek könnyeim, bele a mosóporos vízbe, bele a világba, a sűrű párába, nem is tudom, miért kellett annyi vizet elhasználnom egyetlen blúz kimosására. Megpróbáltam hideg vízzel hűteni kivörösödött szemhéjamat a barlangszerű fürdőszobában, de nem álltak el a könnyeim, sűrűn törölgettem szememet, egyszóval a szokásos módon gyötörtem magamat. Minek látsz vajon? – kérdeztem, és válaszoltam: Árnyéknak, már nem is élő testnek, a megszokott cselekvések fekete űzöttjének. Lejegyeztem szavaimat egy kezembe akadt boríték hátára (hiszen amit leírunk, eltávolítjuk magunktól): szótlan rabszolgának, óramutatónak – fogalmaztam panaszomat –: mely tiltakozás nélkül járja a nappal és az éjjel, az évek számlapját neked. A kád fölé akasztottam blúzodat, aztán ágyadhoz ültem, néztem, ahogy alszol, néztem elszabadult fürtjeidet, szép terroristám, mintha egyvégtében rohannál, üldözőid elől. Néhány év múlva – már nem laktál velünk – szőkéből gesztenyeszínbe játszó, zuhatag hajaddal egyszer csak föltűntél az utcán: fekete vállkendődben egy idegen lány, idegen nő jött a túloldali járdán a Török utcában. Láttára földobogott a szívem, de úgy tett, mintha nem ismerne meg, nem is köszönt. Nem vettél észre valóban, vagy csak nem akartál látni?, nem merlek megkérdezni azóta sem, hiszen mindig igazat mondasz, és azt mondanád, hogy: Igen, láttalak, és elkerültelek.

Érthető tehát, hogy felszínre tör bennem a kívánság, hogy egérutat nyerjek most is, mielőtt észrevennél, vagy nem vennél észre, eltűnjek az ellenkező irányban, hogy megússzam csalódásomat, hogy nem örülsz nekem. Eszembe jut azonnal, hogy a múlt év első szemeszterében bejártál az egyetemre hozzánk egy angol tanfolyamra (hét éve már, hogy nem laksz velünk), egyszerre végeztünk, együtt mehettünk volna legalább a közös metróállomáshoz, de te a barátnőddel mentél inkább, csak arra szántál időt, hogy odaköszönj nekem. Leszállok tehát az autóbuszról, és mint akit zsinóron húznak (gyakran érzem úgy, hogy zsinóron ráncigál egy idegen akarat, én magam pedig mozdulatlan vagyok. Nem tudom még, hogy ez a depresszió pincelehelete, feléd igyekszem). Te kitárt karral, lépteidet meggyorsítva közeledsz. Egyforma dzsekiben vagyunk, neked és a húgodnak is ilyet vettem Amerikában, anyagi megfontolásból, ésszerű okokból, egyetlen színben, ebben a divatos kopott zöldben lehetett csak kapni, megkockáztattam hát, hogy egyformában járunk majd. Engem boldoggá tesz, gondoltam, téged meg nem fog zavarni öltözékünk egyformasága, hiszen a boldogtalan télben, a túlzsúfolt város utcáin távol egymástól három nő siet ködös céljai felé, egymás útjairól mit sem tudva. De miért is volna boldogtalan a tél? Ezentúl átöleljük egymást, ha találkozunk, hiszen kitárt karral jössz mostantól felém, és én alig merek hinni a szememnek.

Szerettem volna már elmesélni neked (mindig szívesen beszélgetünk egymással a férfiakról), hogy nem is olyan régen, egy üres vasárnapon, amikor a húgod Angliában gyerekekre vigyázott, és én egy irreális szerelemből lábadozva, szigorú órabeosztásom szerint, edzésszerű úszásaim egyikére mentem, a magam számára is váratlanul, a medence közepén hirtelen abbahagytam az úszást, mintha egy gép leállt volna bennem. (Elege lett a gépnek a kemény időbeosztásból, elhagyta ereje, a víz éppen a szájáig ért.) Kievickéltem a korláthoz, megkapaszkodtam. Évek óta ismertem látásból azt a férfit, aki mellettem úszott akkor is, akivel gyakran összetalálkoztam déltájban, amikor a többiek ebédelnek, alszanak, mit tudom én, egyszóval, amikor kevesen vannak a medencében. Furcsa, kedves úszósapkájában a korláthoz úszott (számítottam is rá, hogy így lesz), és rám köszönt. Milyen csinos sapkája van! – mosolyogtam rá (önvédelemből sokat mosolygok). Kapott az alkalmon, azt javasolta, hogy sétáljunk hazafelé néhány megállónyit. Igent mondtam. Sétálni akartam valóban, untam a vasárnap kongó ürességét (mintha fölfelé rugdosnék egy üres hordót egy rámpán), és azt akartam, hogy egy férfi hangját halljam magam mellett. Volt bennem persze egy kis zavar is a helyzet kétértelműsége miatt, hiszen nem voltak terveim vele, mindössze – mintha rám nem vonatkoznának a társadalmi megszokások (és valóban nemigen vonatkoztak) – szerettem volna, ha ott jön mellettem, ha mély hangján beszél hozzám. Arányos alkatú férfi volt, nálam valamivel fiatalabb. Akkor még én is szép, pontosabban: jó nőnek számítottam. Éppen azon a nyáron, amikor ez történt, egy alacsony, malacképű oktató, aki később a Műszaki Egyetem rektora lett, s akinek kisfiával, ha jól számolom, tizenhét éve már, egy óvodába jártatok, fölkaptatott a tetőteraszra utánam, megállt a napozóágyam fölött, és megtette, az előző évekből már ismerős, pökhendi ajánlatát, ám mint mondta: ezúttal utoljára. Világos volt elutasításom, de úgy látszik, nem okult belőle (és én sem tanultam meg soha, hogyan kell megszégyenítenem a durva ajánlkozókat, ráadásul a malacképű, ha szegről-végről is, a kollégám volt). – Jövőre már nem lesz ilyen vonzó – tette hozzá mérgesen, és ott ácsorgott még egy ideig az ágyamnál, hátha megfontolásra késztet figyelmeztetése. Ha ajánlatában süket fülekre talált is, jóslatában bölcsnek bizonyult.

Alig ismertem rá az úszósapkásra: aki megbeszélésünk szerint a kijáratnál várt. Kockás ing volt rajta, kék farmernadrág és kopott edzőcipő. Így, felöltözve szegényembernek látszott, ez zavarba hozott, de meg is illetődtem tőle. Gyalogoltunk a Mártírok útján (vagy már a Margit körúton?), alig értettük egymást a zajban, rossz volt a levegő, bosszantott a kétértelmű helyzet, bántott, hogy elvesztegetem a napot. Megállt egy vendéglő előtt, amelynek neve ismerősen csengett, csak nem tudtam, honnan. Valami nem létező, családi ebédkötelezettségemre hivatkoztam, hogy szabaduljak tőle; erre megkérdezte, hogy ebéd előtt innék-e vele egy pohár bort. Szégyelltem a hazugságomat, amit, minden valószínűség szerint, érzékelt ő is, hiszen megnyomta azt, hogy: ebéd előtt. Akaratom ellenére másodszor is igent mondtam tehát. Bementünk az ételszagtól bűzlő étterembe, leültünk a foltos terítőhöz, nagyúri hanyagsággal kért egy üveg fehérbort. A vendéglő és a rossz bor magabiztossá tette. Megkérdeztem, hogy mivel foglalkozik, de hogy mégse vizsgáztatásnak vélje kérdezősködésemet, hozzátettem, hogy én irodalmat tanítok a Bölcsészkaron. Ez ismét hazugság volt (már előre el akartam tüntetni a nyomokat). Megkérdezte, hogy szeretem-e Shakespeare-t. – Hallottam már róla – nevettem el magamat. – A III. Richárdot is? – kérdezte. Bólintottam, és ez igaz is. Ő azonban jó megfigyelőre valló megjegyzést tett. – Hajlamos a túlzásra. Vagy csak a kedvemért teszi?

Amióta Amerikában megvettem ezt a három olajzöld dzsekit, gyakran eljátszottam azzal a gondolattal, hogy ha valaki figyel minket a magasból, és öltözékünk egyformasága okán egymás mellé helyez minket, akkor mi, hárman összetartozunk. Gyöngéden nézel, talán először veszed észre, hogy már nemcsak akkor futnak össze a szemem körül a ráncok, amikor nevetek, hanem ha kihűlő arccal nézek valamit, elmélyülni készen ott sorakoznak arcomon akkor is. – Mi van veletek – kérdezed –, hogy éltek? – Én jólnevelten válaszolok neked, mint egy idegennek, egy pillanatra átfutva napjaim, heteim szövetén, de nem találok benne semmi érdemlegeset, amiért érdemes volna a szemednek elidőznie rajta, vagy amin tapogató ujjad egyszer is megakadna. Mégsem mondhatom, hogy elveszettségemben érzek így. Magam sem tudom, mi volt előbb, megvont szereteted ezernyi jele vagy ez az egyre elviselhetetlenebb, egyre árulkodóbb elveszettségérzés bennem. (Úgy érzem, mindenki boldog felnőtt gyerekeivel, csak én veled nem vagyok az.) Előrángatok hát valamilyen bizakodásra okot adó témát, egyetemi sikert, utazást, nem is tudom, mit. Arról nyilván nem beszélhetek, ami leginkább foglalkoztat, amit elviselhetetlenségére gondolva úgy fogalmazok magamnak, hogy halálra sebzetten élek, és orvoshoz kellene mennem, mielőtt késő lenne. Már nemcsak miattad, de hét éve tartó viszonyunk után, a K.-val való friss szakítás miatt is. Semmi említésre méltó – válaszolom tehát, de rögtön el is bizonytalanodom, talán közönyösnek találsz, el is búcsúzol azon nyomban, és akkor vége a varázslatnak. (Éles szemű, uszodai beszélgetőtársamnak a füstös, ételszagú vendéglőben igaza volt tehát: túlzásokba esem, ha magamról beszélek.) Kérdésedre, amikor a kopott, olajzöld dzsekiben végre átöleljük egymást, úgy fogalmazok, hogy: halálra sebzetten élek. Mentségemre szolgáljon azonban, hogy nemcsak szavakban, érzéseimben is ugyanaz a hevesség fog el. Egész kamaszkoromban úgy gondoltam, hogy mindenki olyan, mint én. Nem fért a fejembe, honnan mégis a közöny a többiek arcán, birkatürelmük az igazságtalanságok láttán, hogyhogy nem lázadnak. Később, elbizakodottságomban, arra gondoltam, hogy a többiek félig és homályosan látnak, míg én világosan és messzire. Már felnőtt voltam, és ti is megszülettetek, amikor rájöttem, hogy a túl éles megfogalmazás képessége erőm és fogyatékosságom egyszerre.

– „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át. / Családunkról már elvonult a köd. / S alámerült az óceán szivébe. / Most homlokunkon győztes koszorú, / Diadalemlék csorba fegyverünk, / Vad riadónkból víg vacsora lett, / És édes emlék szörnyű indulónkból.” Egy percre megállt a szavalatban szegényember külsejű ismerősöm; úgy gondoltam, hogy mutatványa itt véget is ér, de nem, rám nézett, hogy értem-e vajon, miről beszél. Láttam szemében a ki nem mondott kérdést, megneveztem tehát a darabot; eminens diákként még azt is hozzátettem, hogy: első felvonás, kezdőjelenet, de kérdését mégis félreérthettem, mert fölemelt ujjával türelemre intett, és tovább idézte Glostert, a későbbi III. Richárdot. „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek / S utálom a kor hiú gyönyörét. / Álommal, váddal, részeg jóslatokkal / Cselt szőttem és veszélyes terveket, / Hogy Clarence bátyámat meg a királyt / Vad gyűlölettel egymásra uszítsam. / S ha Edwárd király oly hű és igaz, / amilyen ravasz áruló vagyok”… – Ennél a sornál megállt, és rejtélyes arcot vágva fölnevetett. Bámulat ült ki az arcomra. – Tehát színész? – (bár nem hittem ebben, inkább csak adóztam mutatványának). – Nem talált – rejtélyeskedett, de láttam, hogy hízeleg neki a feltételezés. – Akkor mást kérdezek: állásban van vagy szabadúszó? – Munkanélküli vagyok. – Igyekeztem elkerülni a mély, veszélyes vizeket. – És hol vette a sapkáját? – Válasza éppúgy meglepett, mint előbbi mutatványa. – Magam varrtam – felelte. – Maga varr, és a felesége munkába jár! – szellemeskedtem, pedig ha valamit el akartam volna kerülni, az bizonyosan családi állapotunk taglalása volt, majd’ elharaptam a nyelvemet, de szerencsére nem időzött el a kérdésnél, kurtán azt felelte, hogy nőtlen, és az anyjával él. Közben sűrűn töltögetett magának, már csillogott a szeme, én alig ittam a savanyú borból, s bár szomjas voltam, nem akartam vizet kérni, nehogy megbántsam, hiszen az előbb még azzal hárítottam el kínálását, hogy azért nem iszom a borból, mert nem vagyok szomjas. Visszatértem hát a darabra. – Annyira szereti Shakespeare-t? – Szükségem volt rá. Teljes felvonásokat tudok idézni tőle. – Tetszett ez a múlt idő: az önkényes, fejedelmi „szükségem volt rá”, kalandos életet vagy legalábbis szakmai elkötelezettséget sejtetett.

Nyilván megvannak neked is a történeteid rólam, emlékek, melyekre önvédelemből nemhogy másként, de talán egyáltalán nem is emlékszem (nem azért, hogy fölmentsem, hanem hogy abban a tudatban ringathassam magamat, hogy alapjában véve rendben volt közöttünk minden). Hiszen szeretlek, és életem legjobb döntése az volt, hogy ti ketten megszülettetek. Továbbá: te is szeretsz, csak: nem illik egymáshoz a természetünk. Hideg zuhanyként hatott rám a fölismerés, hogy a fürdőszobai hasonlat emlékéhez illő képet találjak, hogy módszertani kérdésként is szemlélhető a gyerekekkel való bánásmód. Hogy a szülőknek szóló könyvek bevált receptként szolgálnak a kamaszkori konfliktusok kezelésére. Megalázott az a tudat, hogy egy kiváló esettanulmány szereplői lehetnénk. Nem akartam elhinni, hogy az első gyerek, ha lány, az anyjának, ha fiú, az apjának vetélytársa. Polcaim tele voltak már pszichológia-szakkönyvekkel, elszórakoztam az úton-útfélen kapható ócska horoszkópokkal, a különböző csillagjegyek szülötteiről írott olcsó füzetekkel, megvettem mindent, hogy meggyőzzem magamat róla, hogy nem az én hibám, talán nem is a tiéd, hanem a rossz csillagállás pecsételte meg életünket. A véletlen segített hozzá a lecke megtanulásához, K.-val való szerelmünk hajnalán (ahogyan ő fogalmazott). Jelenléte megváltoztatta kettőnk kapcsolatát. Egyszerűen nem volt merszem, hogy szeretetlenséged újabb megnyilvánulása fölötti kétségbeesésemmel terheljem kettőnk viszonyát is. Tizennégy éves korodban egy péntek délután bejelentetted például, hogy kedden elköltözöl itthonról. K. együtt érző tanúmként úgy fogalmazott, hogy örüljek neki, hiszen a lehető legbékésebben oldódik meg így a helyzet, és ne emésszem magam amiatt, hogy az utolsó pillanatban szólsz. Valóban utolsó pillanat volt már, késő arra, hogy harcoljak érted – amit károdra és akaratod ellenére egyébként sosem tettem volna meg. Vacsorára voltunk hivatalosak azon az estén valahova, nem maradt időm, hogy elmerüljek teljes kudarcomban, vagy kérdezősködjem a részletekről (tudtam, hogy anyai felügyelet helyett apai felügyelet alatt állsz majd). Emlékszem jól arra a pillanatra, amikor (egyébként nem egyedül meghozott) döntésedet közölted, éppen legvékonyabb, kávészínű harisnyámat húztam föl nagy óvatosan, amikor bejelentetted, hogy költözöl, és megrendelted már a szállítást. Én csak azt feleltem, hogy sajnálom, hogy nem leszek itthon, és nem tudok segíteni neked a cipekedésben, mert órám van aznap délután. Te nyugodtságomon annyira meglepődtél, hogy az elköltözésed utáni második napon váratlanul hazalátogattál. Éppen K. születésnapját ünnepeltük – először, kettesben. Talán úgy érezted, hogy elveszítesz, aznap sokáig velünk maradtál. A húgod osztálykiránduláson volt.

A munkájához kellenek a Shakespeare-idézetek? – érdeklődtem beszélgetőpartneremtől. Örültem volna, ha azt válaszolja, hogy szellemi energiáját akarta lekötni, vagy lelki okokból tanult meg hosszú jeleneteket, de semmi ilyet nem mondott, továbbra is titokzatoskodott. – Valóban. De nem csak úgy általában, a lehető legkonkrétabban. – Gyanítottam, hogy rátermettségemről akar megbizonyosodni, és örömére szolgálna, ha lassan ugyan és segítséggel, de előbb-utóbb kitalálnám, hogy mivel foglalkozott, mielőtt munkanélkülivé vált volna. Nekem viszont a színházi foglalkozásokon kívül semmi más nem jutott az eszembe, mivel teljesen megbénított az a gondolat, hogy leissza magát, és nem tudok szabadulni tőle. Mit lendít a helyzeten, élcelődtem magamban, ha (alkoholista ugyan, de) színházi súgó? Eszembe jutott közben még az is, miért csengett ismerősen a vendéglő neve. Ezen a helyen dolgozik a házunkban lakó pincérnő, melynek foltos terítővel letakart asztalánál üldögélek bizalmas kettesben a kétes foglalkozású idegennel, s ha meglát, az egész házban elterjeszti majd rólam, hogy kettős életet élek. Lekaptam könyöklő karomat az asztalról, s közben lesodortam a kovácsoltvas hamutartót. A mindenkit felriasztó csörömpölő hangra odajött a pincér, elnézést kértem, de nem méltatott válaszra, csak parancsoló mozdulattal visszahelyezte asztalunkra a hamutartót, akárha szándékosan löktem volna le. – Színházi súgó? – kockáztattam meg hát az előbb kiagyalt kérdést. – Meleg, meleg – nevetett partnerem elégedetten, mintha elrejtősdit, gyerekkorunk kedves játékát játszanánk. – Szabad a gazda! – válaszoltam erre, de ő figyelmeztetett, hogy türelmesebbnek kéne lennem. Azt is hozzátette, hogy teljesen nyíltnak szeretne látni, én pedig nagyon is zárkózott vagyok. Akárha kihallgatáson volnék, záporoztak rám leleplező, fölényes megfigyelései. Ráadásul ahányszor átment a lengőajtón a pincér, szemembe vágott egy csupasz lámpakörte fénye. – Utálom, ha a lelkemet elemzik – válaszoltam a szememet lehunyva. – Mennyire jellemző ez a válasz! – kommentálta minden rosszindulat nélkül. – Egyébként is honnan veszi, hogy van lélek? – Úgy érzem, nekem van – azonnal ostobának is minősítettem reakciómat: hogyan vitatkozhatom erről a kérdésről, ráadásul épp ezzel a vadidegennel. (Milyen ócska lesz minden, amihez hozzáérek! – jegyezte meg bennem az ellenséges hang, ahogyan egyre sűrűbben az elmúlt időben.) Megkértem hát, hogy inkább róla beszéljünk. – Kérdezzen, én őszinte leszek – ajánlotta példamutatóan. – Miből tartja el magát, ha nincs állása? – Van néhány részvényem – felelte. Újfent meglepődtem – Másként képzelem el a részvényeseket. – Nem ebben a világban él, ugye? – függesztette rám bársonyos pillantását.

Nem is tudom, mióta nem élek ebben a világban. Szerettem volna elmondani neked (amikor kérdésedre, hogy mi van velünk, azt válaszoltam, hogy: semmi említésre méltó), hogy az Utolsó Ítéletről álmodtam nemrégen (anyám, azaz nagyanyád halála után tíz évvel is talán). Utolsó, közös otthonunk végtelen térré tágult kertjében mindenki elfért, nemcsak mi, hanem minden élő és halott. Az együvé tartozás boldogító élményét éltem át álmomban, megszűnt az engem a többiektől elválasztó éles határ, érzékeim kiélesedtek, mintha kábítószert szedtem volna be. Tudtam azonban, hogy ha belekezdek elmondhatatlan álmom elbeszélésébe, rosszul fogalmazok majd, és egyből kiigazítasz, hogy: nemhogy nem boldogító, egyenesen rémületes lehetett ez a látomás. Emlékszel a nagyanyáddal töltött utolsó karácsonyestére, amikor nem engedték haza a kórházból? Bevittük a tányérokat, az evőeszközöket, az ünnepi vacsorát. A folyosóra tett asztalnál megterítettünk, feldíszítettük a (másfél óra múlva már le is szedett) fát, és nekiláttunk az ünnepi vacsorának. Váratlanul megállt asztalunknál az ügyeletes doktor, aki ugyancsak neheztelt ránk, mert anyánk egyheti nyugdíját az osztályos orvos kapta kézhez minden hétfőn, és soha nem ő. „Tudja, hogy drogfüggővé vált már, annyi fájdalomcsillapítót szed?” – támadt anyámra. A százszor elkoptatott szólás, a megkeseredett szájában a falat igaza diadalmaskodott. Már a zserbószeletnél tartottunk, epeíze lett, szalvétámba köptem a falatot, anyám is eltolta magától a süteményes tányért, letettük a villát, és szedelődzködni kezdtünk mindannyian. Nem is tudom, hogy a vacsora után miért jöttél haza velünk te is. Biztosan ajándék könyveidért, hogy ne bánts meg azzal, hogy el sem viszed őket, vagy gyönyörű bőrkesztyűdért, amit azon melegében ott is hagytál a taxiban. Amikor elbúcsúztál, a sáladat igazítottam éppen, te elrántottad magad, és rám kiabáltál: Vidd innen a kezed! Erre én földhöz vágtam egy tányért, amit, még csak azt sem mondhatom, hogy találomra kaptam volna föl az asztalról. Pontosan tudtam, hogy a könyvespolc szélére tettem az elrepedt meissenit még kora délután. Földhöz vágtam tehát, és eltört. Sokszor mondták, hogy az indulat levezetésére a legjobb tányérokat csapdosni a földhöz. Követtem a tanácsot, de nem segített. Bántott a tragikus bohóc szerepe. Mintha elsült volna a színpadi kellék fapuska, és önmagát lőtte volna le a fegyverrel hadonászó, nem kaptam levegőt, megállt a szívem, és egy fotelba hanyatlottam. Akkortól nem osztom meg veled az álmaimat. Nem számolok be róla, hogy karácsonykor nem születik meg számomra a Gyermek. Ha nem is napra pontosan ekkortól, hiszen voltak már előtte is ráutaló jelek, akkortól a veszély előszobájában jártam, akkortól nem akartam már ebben a világban élni. Veszélyes, bár vigasztaló gondolat volt, hogy elszakadhatok a valóságtól, kiihatom a keserű poharat, és a hajam szála sem görbül meg tőle, csak éppen egy ideig többet alszom, vagy üldögélek tétlenül egy fotelban. Megfogalmazásom bármilyen tömörnek tetszett, túl bőnek bizonyult. Először kihullott belőle az ebben. Egy másik hely lett az otthonom: a csontig rágott zene világa. Ugyanazt a néhány kamarazenét hallgattam heteken át. Ahelyett azonban, hogy egyre végérvényesebben szólt volna az őrületig hallgatott trió vagy kvintett, szétdarabolódott; megszűnt a sorok közötti folyamatos olvasás lehetősége, a súlyos ütemrészeket túlzottan hosszú szünetek tagolták, megannyi göröngyként kopogtak a (képzelt) koporsófödélen a frázisok. Színpaddá vált a munkahelyem is, bár éppen akkor neveztek ki vezetővé, akkor utaztam be Spanyolországot. Nem hittem volna addig, hogy mennyi mindent lehet fél jelenléttel csinálni, anélkül, hogy fél távollétem feltűnne bárkinek. Furcsa érzés kerített hatalmába, olyan volt, mintha nem látszanék, átnyúlna, átléphetne bárki rajtam. Volt, hogy 4-es, 6-os villamoson utazva a munkahelyem felé kiestem az időből; egy cigánylány fedetlen, gyönyörű válla láttán megeredtek a könnyeim, és elfeledkeztem róla, hogy vizsgáztatni indultam. Egyszóval, a lényeg az, hogy az egyre inkább apadó mondat, a nem akarok ebben a világban élni bővítményeit (: engedményeit) veszítve három, már tovább nem szűkíthető szóra apadt hamarosan, és az akkorra már túlságosan is megalkuvónak tetsző kívánságomból: nem akarok élni! lett. Amint rátaláltam erre a kurtára vett tagadásra, megkönnyebbültem. Hamarosan fölmondtam az egyetemen, elveszítve ezzel a közös megállapodással járó végkielégítést, de nem bántam, viselkedésemmel nem akartam hasznot húzni. Az Utolsó Ítéletről szóló álmom utólagosan mintha igazolta volna döntésemet.

Uszodai ismerősöm tehát egyelőre azt állapította meg, hogy nem ebben a világban élek, jóllehet a részvények világára vonatkoztatta megállapítását. – Emlékszem egy plakátra, egy kövér, cilinderes, szivarozó tőkésre – fogtam könnyedre válaszomat –, kövér ujján arany pecsétgyűrű. Maga meg elfelejtett pecsétgyűrűt venni! – tréfálkoztam szép kezére meredve, és, a foglalkozásával kapcsolatosan, egészen okos ötletem támadt – Talán csak nem pszichológus? – Mint meggyőződhetett róla, tanultam pszichológiát – mondta, ujjait a pohár talpára helyezve – és… – hirtelen megállt. – És? – néztem rá. – És sok olyan embert ismertem, mint maga! – Nem is tudja, mennyire vigasztaló tudat, hogy sok olyan ember van, mint én (eszerint mégsem látszom egészen kirívó esetnek). – Legalábbis volt ismerőseim között – bólintott jóváhagyóan – sok ilyen van. – Hátradőlt székében. Szemembe sütött a csupasz villanykörte fénye, láttam, hogy lábával visszafogva az ajtót, a pincér beszélgetésbe elegyedik a felíróval.

Születésetek után szerettem volna, ha lesz egy harmadik gyerekünk is, de be kellett látnom, hogy házasságunk nem bír el még egy próbatételt. Akkor meg arról álmodoztam, hogy a közeli otthonból kiveszek egy otthagyott csecsemőt, mielőtt még „jól kezelhetővé” válna, azaz beleszokna a szeretetlenségbe. Sétáink a Lóczi utcai otthon felé kanyarodtak általában, emlékezhettek a télen is napfényes teraszra. (A gondozóknak a szigorú előírás szerint nem volt szabad magukhoz szoktatniuk a csecsemőket, hiszen akkor még nehezebben viselték volna, hogy egyéves korukban, majd háromévesen és később az iskolai rendszer évjárataihoz igazodva szabályos időszakonként mindegyiküket kiszakítják a családot imitáló közösségből, amelyben talán gyökeret verhettek volna.)A veled kapcsolatos reménykedéssel, majd reményeim ismételt szétfoszlásával könnyebben kezelhető, elhagyott gyerekeddé torzultam. Ne félts, de ne is próbálj meg szeretni, kívántam később, mert sötéthez szokott a szemem, és megvakítana a szereteted.

– Amikor feloszlatták a Céget – fedte föl váratlanul kártyáit uszodai ismerősöm, és maga elé húzta a hamutartót, miközben mélybarna szeme az arcomon kalandozott –, kaptunk néhány részvényt. – Először hallottam ezt a fedőnevet, hogy Cég, mégis értettem, miről beszél, készen voltam a talány megfejtésével már akkor is, amikor úgy fogalmaztam magamban, hogy: mintha kihallgatáson volnék. Az elbocsátott Légió egyik tagjával beszélgettem tehát a harmadosztályú vendéglőben. Tudtam azt is, hogy milyen részvényekről van szó, mert egy társasutazásunkon a sofőr, tankolás közben, fölvilágosította utasait róla. Elkomorodhattam. – Ez kizáró ok arra, hogy találkozzunk? – kérdezte ismerősöm. Undort éreztem (önmagam iránt). – Zavarja az igazság? – kérdezte. – Zavar – nem válaszolhattam mást. Lassan föl is álltunk, elővette kopott tárcájából egyetlen papírpénzét, egy ezrest, hiába próbáltam tiltakozni, hogy legalább oszszuk meg a költségeket, ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen.

(A harmadik igen.) (Ott feküdt a friss, agyonmosott lepedőn egy pokróccal letakarva. Érzéketlen volt, eszébe jutott tagadó mondata, a „nem akarok élni!”. Meglepődött azon, hogy tovább már nem szűkíthetőnek gondolta nemrég, de lám, tud még annál rövidebbet is. „Nem élek” – erre a következtetésre jutott. Egy vekker tiktakolása kergette a port a csipketerítőkkel letakart polcokon. A csipkék szegélye a peremen túlra lelógott. Sosem értette, miért tart zöld növényt a lakásában az, aki nem ért a növényekhez, hacsak nem azért, hogy a sárgásbarna levelekkel halódó cserepes növény szívósságát próbára tegye. „Amióta anyám a kórházban van – szabadkozott a férfi, amikor beléptek a lakásba –, itthon fölborult a rend.” Valójában rend volt. Rend és por mindenütt. Öltözni kezdett, mielőtt ő is a lakás tartozékává vált volna, igyekezett, hogy mielőbb túl legyen a gépies cselekedeteken, azokon is, melyeknek az előbb még az ágyban odakölcsönözte magát. Fölemelte blúzát a székről, ezzel nappali álmából fölvert egy molylepkét. Eszébe jutott első szerelme, a mindent elsöprő harminc évvel azelőtti boldogság, ami miatt éjszakánként alig tudott aludni. Egyszer például egy éjjeli lepke szárnyrebbenésére ébredt, vagy legalábbis szerette volna azt hinni, hogy arra ébred, hogy érzékelése annyira kiélesedett, hogy az emberi fülnek érzékelhetetlen neszek is fölverik. Sajnálta akkoriban az alvással töltött időt, valószínűleg nem is a moly, boldogságának tudata verte ki az álmot a szeméből. Olvasta valahol, hogy az üres időben, járműre várva, sorban állva egy boltban, a bankban stb. a felnőttek kilencven százalékának gondolatai a szerelem körül forognak. Érdekes, bár érthető, gondolta, hogy épp most, ebben a helyzetben jut eszébe ez az ide nem illő szó. Az ajtóra pillantott, van-e benne kulcs. Volt. „Vajon hogy fogok innen szabadulni? Csak egyszerűen elfordítom a zárban, köszönök, aztán kilépek?” Nem tudta eldönteni, hogy jelent-e valamit a kulcs a zárban, s ha igen, jót-e vagy roszszat. Valamiről biztosan beszéltek közben a nyitott konyhaajtón be-beszóló férfival, mert emlékezett kellemes hangjára, de meg nem mondta volna, mit, váltig azon töprengett, miért zárja magára az ajtót a saját lakásában? Hacsak nem azért, hogy figyelmeztesse vendégeit, hogy: csapdába estek.

Máig sem értem, hogy történt, hogy nem. Egy hónapig a szüleim vigyáztak rátok – csaknem tizenöt éve már –, amikor ösztöndíjjal Madridban voltam. Reggeltől délutánig dolgoztam a Cervantes Könyvtárban, végtelen magányomban, a kéthetes ösztöndíjat egyhavi időtartamra osztva be, barátok és társaság nélkül, egy lehangoló panzióban, ahol egyetlen negyvenes körte szórta beteg fényét az ablaktalan szobára. Úgy éltem, mint egy remete, teljes magányban, ha nem is bogyókon és gyökereken, hanem olcsó kifőzések kétfogásos menüin; korán kelve és korán nyugodva le a szűk vaságyon; szüntelen hárítva a portás tolakodását, aki üres délutánjain bekopogott, lábát az ajtórésbe tette, és én alig tudtam kilökdösni a folyosóra. Eljátszottam a gondolattal, hogy egyedül vagyok a világon, nem vagytok ti sem. Állandóan éhes voltam, gondolataim vagy az evésen jártak, vagy a testi vágyon. Sokszor álmodtam apámról is, aki akkor már hat éve nem élt. Szép halála volt, ahogyan mondani szokás (hamar végzett a szívroham vele), gyakran gondoltam arra, hogy tanácsot kéne kérnem tőle. Lehet, hogy él még valamilyen köztes állapotban, hiszen nem láttam meghalni. El akartam mondani neki, hogy pókháló vékonyságú leveleket kapok tőle, melyeket részeges, otthoni postásnőnk kézbesít. A lépcsőkorláton áthajolva alig érem el kinyújtott kezét, és a levél egymásra tapadó sorai ujjaim között szétszakadnak. De visszatérve a történetre tehát:
megbeszéltem veletek, hogy amikor az alagút végén látom már a fényt, fölhívlak titeket. Úgy számoltam, hogy ez félidőben meg is történik majd, kértem, hogy legyetek otthon l7-én, csütörtök délután hat órakor. (A levél tizenkét nap alatt ért Budapestről hozzám, tíz alatt haza, nem tudtam hát friss híreket rólatok, ti sem rólam. Húgod ákombákomokkal sűrűn teleírt, telerajzolt leveleiből kiderült, hogy nagyon hiányzom neki. Jobb napjaimon őt láttam a fekete hajú, hosszú szoknyás kicsi lányokban. Egyszer az egyik ötévesforma rám is köszönt: Buenos días, señora!, én boldogan köszöntem vissza, de rögvest el is szégyelltem magam, mert fiatal hölgyre valló önérzettel kiigazított: „Nem önnek köszöntem, asszonyom!” Visszautasításától megszégyenülve mentem tovább. Köszönésére a hátam mögött haladó nő válaszolt. A te gömbölyű és bizakodó betűidet pedig – egyszer így, másszor úgy – elvesztett boldogságunk visszatérésének ígérete- vagy éppen cáfolataképp olvastam újra. Ha arra gondoltam azonban, hogy milyen jó lesz hallanom a hangotokat, rögvest el is bizonytalanodtam, hátha visszautasító leszel. Elképzeltem, hogy aznap pingpongversenyt szerveznek az iskolában, vagy tájfutáson vennél részt, de miattam nem mehetsz, vagy abba kell hagynod a versenyt. Tartottam attól, hogy anyám túlhangsúlyozza fontosságomat, és ez benned visszatetszést kelt. Szorgalmas jegyzetelgetéssel, luxusáron történő múzeumlátogatásokkal igyekeztem hárítani rossz gondolataimat. Egy reggel aztán a könyvtárba menet láttam egy plakátot, mely szerint Bardem filmjét, a Fő-utcát vetítik egy nem túl drága, belvárosi moziban. Tíz alkalomra szóló utazási bérletem volt, takarékoskodnom kellett a pénzzel, csak nagy távolságok esetén szálltam buszra, trolira. Gyalog indultam neki a Princesán a moziba aznap délután is, jelentős ráhagyással. Már megvettem a mozijegyet, a kezdésig maradt vagy félórám, tovább sétáltam néhány utcányit, amikor észrevettem egy nagy üvegtáblás irodát vagy üzlethelyiséget egy sarkon; a cégtábla szerint a: Beszélgetések Termét. Elég sokan várakoztak bent, gondoltam, szétnézek a kivilágított előcsarnokban, kivel és miről lehet beszélgetni? (Szerettem volna megkérdezni apámat, lehetnek-e olcsó kalandjaim? Szakasztott, mint ő a nőkre, úgy vágyom én is a férfiak bársonyos bőrére és hosszú ujjaik érintésére, mondtam volna neki. Mintha semmi további célja nem volna vágyakozásomnak, csak az esztétikai élvezet, nem következne az egyik lépés a másikból, vágyaim ártatlan báránynak tettették magukat, mintha megállhatnék a teljes önfeledtség pillanata előtt, megelégednék azzal, hogy végigfuttatom ujjaimat a szájuk vonalán, vagy meztelen mellkasukra hajtom a fejemet. Megtehetem-e, hogy nem mondom meg a nevemet; és – mihelyt kilépek egy ajtón – ismeretlenné válok, ahogyan ők is azok maradnak majd nekem? Ilyesfajta kérdésekre szerettem volna kikényszeríteni apám igenlő válaszát. Ő azonban hallgatott egészen az Amerikából való hazatérésünk éjszakájáig. Amikor elbúcsúztam K.-tól, akivel egy kölcsönlakásban találkoztunk az első éjszakán, akkor szólalt csak meg mögöttem (a mindenszentek és halottak napja közötti ködben, amikor táskámban a kulcsot keresgéltem, hogy kaput nyissak), akkor szólított meg: „Helyesen élsz!” – Talán közben már azt is kitaláltad, hogy mi volt az üvegtáblás üzlet- vagy irodahelyiség? A posta távhívásokat bonyolító központi hivatala. Moziba menetelem napja épp április l7-ére esett, csütörtök volt, a hatszögletű óra a falon éppen háromnegyed hatot mutatott. Pontosan akkor telefonáltam hát, amikorra a hívásomat vártátok. Húgod vette föl a kagylót, aztán anyám következett, végül te is befutottál (pingpongversenyed volt az iskolában). Biztosan lehet ésszerű magyarázatot adni, a tudatalatti működésének tulajdonítani, hogy nem feledkeztem meg a hívásról, holott rövid időre ugyan, de ti is kiestetek a fejemből. A hála testetlen érzése töltött el, hogy nem kellett csalódnotok bennem, hogy betarthattam a szavamat.

A titkosszolgálati ember hamarosan meg is jelent a sivár szobában a virágos zománctálcára helyezett szendvicsekkel. Egyfelől éhes volt, másfelől úgy gondolta, hogy nem sértheti meg alkalmi partnerét a visszautasítással, ha ugyan kiengedi a szobából, beleharapott hát a kenyérbe. A disznózsírral megkent, Lajta sajtos szendvics szétkenődött a fogai között. A zsír gyerekkora legkeservesebb, szülei nélkül töltött tanyai tartózkodásának hónapjaira emlékeztette, ízéből – szerencsére – nem érezte ki az ól, a moslék, a kan szagát, amitől mindig fölfordult a gyomra; inkább az állaga volt undorító. Nézte a férfi uszodából jól ismert kisfiús, sima felsőtestét. Nem érzett iránta még csak futó gyöngédséget sem, feje nem pihent volna meg sima mellkasán, bár azt hitte, elveszettségében minden árulásra kész.

Együtt indultunk a vendéglőből a megállóhoz. Úgy hordoztam magammal a férfi társaságát, mint egy bozótosban tett kirándulás után a kabátomra ragadt bogáncsot, a Moszkva térig, és onnan az ötvenkilencessel még néhány megállónyira, ahol a bogáncs levált a kabátomról és leszállt, mert – mint ahogyan nemrég mondta, arrafelé lakik. Elképzeltem a lakását (az anyja kórházban volt egy ideje). Talán följárnak hozzá a nők, és segítenek a takarításban is, vagy főznek rá, gondoltam. Ha ugyan nőkkel üti el idejét. A szomszédok nem sokat tudnak róla, mesélte, mert lakása zárt folyosóról nyílik, így ellenőrizhetetlen. Biztosan van egy titkos szekrénye, iratok, rekeszek, ahonnan előveszi aktáit, taktikai játékba kezd, fényképeket rak ki. Jó megfigyelőnek bizonyult velem szemben is, új dossziét nyit tehát, találó megjegyzéseket fűz viselkedésemhez. „Két felnőtt lánya van. A Bölcsészkaron irodalmat tanít. Barátságos, kereső alkat, de vigyáz magára, a döntő lépés előtt visszatáncol. Van benne valamilyen értelmiségi gőg. Az elmúlt rendszerről ellenségesen nyilatkozik, önmagáról nem szeret beszélni, viselkedése feszült. Az őt megfigyelő joggal tart attól, hogy kijön a sodrából, vagy sarkon fordul, és faképnél hagyja. Vannak gyenge pontjai, melyek felől jól megközelíthető, ezek – amennyiben folytatódik a kapcsolattartás vele – konkretizálandók.” – Megszoktam már, hogy nevetség tárgyává teszel magad és önmagam előtt. Elszigeteltségérzésem ma este is csúcspontjára ér majd, és tengere elnyel, de holnap reggel, örökös túlélő, a felszínre visszaevickélek. Nem rossz idegennek lenni még gyermekünk előtt sem (ha már megmártóztunk a mélyben). Történetem elmondásával megpróbáltam elnyerni rokonszenvedet, de elérni nem akarok semmit, mert félek a változástól. Hogy: száműzz a boldogok közé, hogy újra megszüless nekem? Készületlenül ér, hogy átölelsz, a két egyforma dzseki átöleli egymást – ettől összezavarodom („abban a hitben leszek még hosszú ideig, hogy csalódsz, és csalódásod egy idő után számodra is nyilvánvalóvá válik”). Merő gyöngeségből egy pillanatra mégis válladra hajtom a fejemet.