Szentmártoni János
DOMINIKAI BÚCSÚ
María Teresa Reyesnek és Ferdinandy Györgynek
„…hidd el, lesz helikopterem,
s egy nap, mikor legszebb a délután,
lányunkat magammal viszem,
és megmutogatom neki a várost, a földeket
– hogy így éljen ő is ha felnő:
magasan, emberek fölött.”
(Lesz majd egy helikopterem)
Itt meglelted helikoptered. Nem fogsz úgy hazamenni,
mint ahogyan idejöttél – mondta Carlos Roberto,
karibi kiadónk, s kibámult az ablakon az Atlanti-óceánra,
míg búcsú-reggelinket ültük a dominikai szálloda
éttermében, Gyurival, Pedróval s egy láthatatlan
kamarazenekarral, amely mindenhová elkísér
(ekkor épp gordonka szólt, s időnként fölsírt
egy-egy hegedű). Mit mondjak, igaza lett. Mintha
csak a jövőbe látott volna. De minimum belém.
Mindenesetre, minél több idő passzírozza be magát
közénk, trópusi élményeim annál elevenebbek,
mint a gyerekek, akik az este közeledtével
kezdenek bele csak igazán a hancúrozásba.
Az emberélet útjának felén, középkorom küszöbén billegve,
megálltam a parton, hagytam tengert-még-nem-látott
szemem ünnepelni, s tudtam, akkor is ott áll majd
belőlem valaki (most már mindig), ha értem el is jön
az éjszaka, hogy ócska ladikjába beültessen, s elringjon
velem, titkos rakománnyal, valami halhatatlanságba.
Nem akartam soha többet, mint amennyit a sors adott
s a küzdelem kicsikart. Ma sem gondolom ezt másképp.
Mintha szomjaznék mégis. Mintha az öröm hegyén
nem lakna senki. Mintha nem találnám azt az idegent,
aki vásárok, sétálóutcák forgatagában meglép előlem
folyton, hideg-csípte kezében szorongatva a nyugalom
szérumát. Kit akarnék hát most itt föl- vagy még inkább
megidézni, hogy a parton álldogáló mellé lökjem,
átbeszélni végre közös dolgainkat, ami nem is kevés?
Visszaevezek inkább a búcsúreggeli gordonkahangjába
a hegedűszólók bójái közt, befejezni, amit el se kezdtem.
Hiszen már megtaláltam. Legalábbis Carlos ezt ígérte.
Mindenesetre, hazahoztam. S tudni fogom, ha a pálmák
szívem körül majd elhajolnak, csak Ulysses helikoptere
érkezik, integet róla minden emlék, s én csodálkozom,
hogyan férnek benne el, és korholom őket, hol késtek eddig,
és boldog leszek, és sírni fogok. Addig is megpróbálok
mindennap hajnalban kelni, mint a karibi halászok.
A HALÁL KUTYÁJA
Először azt hittem, rosszul látok.
A halál kutyája jött felénk Santo Domingo
óvárosának egyik mellékutcáján. Mit jött
– élő tetemként ügetett el mellettünk,
s mikor utánanéztünk, ürített épp. Hogy mit,
elképzelni se tudtam. Hiszen csupa csont
és bőr, kehes dög volt, sétabotfejű keselyűk
se fanyalodtak volna rá. Széthulló kutya-
testbe csomagolt nyomor és emberi szenvedés.
Gazdáját csak később vettem észre. Elmosódott
alakja valahol az utcasarkon lebegett.
Mint a gyerekek karórájuk számlapját,
vagy zsebtükrüket izgatott-félszeg szerelmesek,
akárhogy forgolódom, kaszája élét azóta is
folyton a szemembe villogtatja.
S mintha újra és újra visszacsévélt filmszalagról:
jön, elüget, ürít csupa csont és bőr kutyája.
De idővel majd hízni kezd, morogni, ugatni fog,
tajtékzó, szörnyű nagy fenevaddá válik,
míg fogaim kipotyognak, rám szárad a bőröm,
s a huzatban csontjaim zörögnek, egyre hangosabban,
mint a távozáskor nyitva hagyott ajtó fölött
– akárha az idő kapujában –
a szélcsengőnek kiakasztott csigák és kagylók.
