KÉKSÉG


 

Geert Mak: Európa. Huszadik századi utazások

Fordította Bérczes Tibor, Balogh Tamás, Fenyves Miklós

Akadémiai, 2005. 779 oldal, 3850 Ft


Egy Makot idéző fordulattal: nem lehet véletlen, hogy az Európa. Huszadik századi utazások, ez az égszínkék könyvmonstrum (a holland változat majdnem ezerkétszáz oldal) eredetileg az Atlas Kiadónál jelent meg, először puha- és keménykötésben (ez utóbbinak más a színe), aztán kétkötetes változatban és díszdobozban, végül hangos könyvként is. Úgy tudom, most tanterv vagy középiskolai tankönyv készül Mak könyve alapján.

A hazájában nagyon híres holland újságíró-történésznek nem ez az első könyve magyarul. Az Apám évszázadá-ban (Osiris, 2001) lelkész édesapja aprólékos gonddal rekonstruált életét illesztette bele a XX. századi holland, illetve egyetemes történelem eresztékeibe, az Amszterdam-ban (Corvina, 2001) egy város „életrajzát” írta meg ugyanezzel a módszerrel: kronologikusan végigvezette az olvasót a város történetén, és így a városon is, hiszen a történelem folyamán az állandóan bővülő városnak mindig más-más pontjai váltak fontossá – közben pedig az egészet tágabb történelmi és eszmetörténeti keretbe helyezte, bőven idézve politika- és kultúrtörténeti tanulmányokból, de naplókból, levelekből, újságcikkekből is. 1998-ban Het ontsnapte land című kötetével folytatta a sort, amelyben azt mesélte el, hogyan járta be kis csónakján testi és lelki értelemben egyaránt azt az utat, amelyet fiatal korában édesapja egyszer már megtett. És végül az általa szerkesztett, A nemzeti történelem száz riportban (1996) című könyvben is hasonló dologgal próbálkozott; időrendi sorrendben szemtanúk, krónikások, utazók, újságírók stb. beszámolóit gyűjtötte össze a németalföldi történelem fontos vagy kevésbé fontos, de reprezentatívnak tartott eseményeiről, a kezdetektől napjainkig.

„Munkáiban a történelem (magán)történetekből áll össze”; „a távoli eseményeknek egyszerre arcuk lesz”; „nemcsak leírja, de egyszersmind újra átélhetővé is teszi a múltat” – így szokás méltatni Makot, de szerintem mindez egyre kevésbé jellemző a könyveire: az Apám évszázadá-hoz képest az Amszterdam a prezentálás problémájára adott megoldásnak hat, és az Het ontsnapte land-ban sem a hagiografikus forma érvényesül, mivel a rekonstrukció, a leírás hamar átadja a helyét az elmélkedésnek: Mak felhasználja az alkalmat, hogy kifejtse véleményét aktuális holland kérdésekről, és egyes konkrét földrajzi helyek kapcsán összevesse Hollandia múltbeli és jelenlegi állapotát (a konklúzió mindig ugyanaz:
valami végleg elveszett, amit a jelen számos értéke sem pótolhat). Ha Mak az Európá-ban azt szerette volna megmutatni, hogy az egyes események szereplői vagy „néma statisztái” mit gondolnak a történelemről, hogyan élték meg a történelmet, hogy ezeknek az embereknek mit jelentett a történelem, akkor átgondoltabb módszert kellett volna választania – ugyanis az általuk elmondottakat folytonosan a „történeti valósághoz” méri könyvében, legtöbbször azért, hogy korrigálja beszámolóikat (például: tudhattak-e a német emberek a koncentrációs táborokról), illetve fordítva, a „történeti valóságot” korrigálja ezeknek a beszámolóknak a segítségével (például Guernica túlélőit kérdezgetve), anélkül, hogy világossá tenné, miből is áll össze az a történeti valóság, az a „történeti közép”, amit alapul vesz.

Az Európa az Amszterdam továbbfejlesztett változata. Mak a jól bevált receptet alkalmazza újra: úgy írta meg a XX. század történelmét, hogy egy év alatt, 1999-ben előre kigondolt sorrendben végigjárt bizonyos helyeket, amelyek valamiképp kötődnek a XX. század eseményeihez. Egy-egy városba (például Berlinbe) más-más események kapcsán többször is visszatért az év folyamán; gesztusértékű, hogy a könyv közepén Auschwitzról ír, ahol nyáron járt. Könyvén dolgozva úgyszólván végigkövethette, sőt felgombolyíthatta a múlt fonalát, hiszen utazása 1999 telén, Boszniában ért véget. Mindennap küldenie kellett egy kis színest lapja első oldalára, ezek alapján szerkesztette meg aztán a könyvét. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen vállalkozás nagy előkészítést igényel; nehéz elkerülni, hogy az ember ne tudja már előre, mit fog írni (vagy legalábbis mihez képest ír majd valamit) egy adott történelmi esemény kapcsán egy-egy városról és viszont. Ezért aztán Mak nem annyira Európában vagy a XX. századi történelemben, mint inkább a saját könyvében utazik.

Ebben a modellben ugyanis már benne rejlik, hogy minden hely, ahol jár, minden személy, akiről ír, akit idéz, vagy megidéz, több önmagánál, jellemez vagy szimbolizál valamit. Az Európa legfőbb problémája a generalizálás. A könyv tele van olyan – túlságosan is komolyan vett – fordulatokkal, mint „A Téli Palota volt a régi rendszer szíve”, „még mindig érezni itt az egykori légkört”, „jellegzetes tizenkilencedik századi történet”, „Rosie Waldeck volt az amerikai Bella Fromm”. És ha valami elüt az általánosan jellemzőtől – vagy (a szerző szavajárásával) „nem illik a közkeletű képbe”, mint például a Hundertwasser-ház Bécsben –, akkor arról kiderül, hogy éppen ezáltal a legjellemzőbb, vagy mint kilengés igazából a rend megerősítése (39.). Egy másik példa: Mak elmeséli, hogy amíg nem járt Angliában, azt hitte, hogy a krikettező diákok, keménykalapos urak országa-kép hamis – de nem. (38.)

Majdnem pontosan tudta előre, mit fog írni – és talán azt is, mivel fog találkozni az adott városban. Sok év után most újra felkereste ismerőseit a határszéli német kisvárosban, Nieskyben (665–673.). Megtudjuk, hogy a város neve szerényt jelent, és valóban, minden szürke volt a rendszerváltás előtt, az ismerős lelkész Nyugat-Németországba férjhez ment lánya pedig sokáig szenved attól, mennyire kilóg új környezetéből azzal, hogy szürke – noha az NDK-ban nagyon is kirívónak számított a viselkedése, az öltözködése –, ezért aztán nem szól, félénken meghúzza magát. Néha még az adott színhelyhez és eseményhez is „öltözik” a szerző: például egy „elejtett” megjegyzéséből kiderül, hogy zöld kisbusszal járja végig a szövetségesek egykori útvonalát Olaszországban – az egyik, általa is idézett haditudósítótól tudjuk, hogy az egyre északabbra tolódó frontot „khakiszínű” hadijárművek, gépkocsik, dzsipek alkották (469.). Az első világháborús belga front leírását a következő mondattal vezeti be Mak: „Erre a vidékre novemberben vagy februárban kell ellátogatni, amikor nem nő se fű, se gabona […] (94.).

Mak szomorúan konstatálja, hogy sok helyen már megváltozott, vagy megváltozóban van a múlthoz való viszony, a XX. század nagy része történelemmé vált, ami abból látszik, hogy „látványosság”-ként prezentálják és kereskedelmi célokra eladják a történelmet: „az érintettség érzését egyre inkább a különlegesség iránti igény váltja fel”. Mak az autenticitást kéri számon például a compiègne-i erdőben álló híres vasúti kocsin (114.), amely nem az eredeti, nem is lehet az; Lenin búvóhelyén (156.), a londoni Britain at War Experiences kiállítás által sugallt Blitz-képen (334.), és még hosszan sorolhatnánk a példákat. Azt is elítélendőnek tartja, hogy Churchill háborús lakosztályában megnyitottak falakat; egy teljes helyiséget eltüntettek a látogatók áradatára gondolva, sőt: „Amikor ott jártam, még Churchill »magánlakosztályá«-nak a falát is teljesen beborították a térképek, jóllehet annak idején, ha magas rangú külföldi vendég érkezett, diszkréten egy függönyt húztak a brit parti védelem hadállását jelölő térkép elé” (338.). El lehet vitatkozni azon, hogy ez „történelemhamisítás”-e. Annyi biztos, hogy a könyvben ott kísért a „történelmi megérzékülés” (historische sensatie) elképzelése (erre egyébként maga Mak is utal, 233.), amelynek lényege, hogy a múlt esetleges tárgyi rekvizitumaival találkozva kegyelmi pillanatokban esetleg egy „történelmi kép” formájában „megérzékülhet”, újra átélhetővé válhat a múlt egy szelete (persze csak annak a számára, aki tudja, mi az a tárgy, amit lát, akinek vannak előismeretei) – viszont ha kiderül, hogy a tárgy nem az, aminek az illető gondolta, akkor utólag megkérdőjeleződik, semmissé válik az élmény. Csakhogy: Mak pontosan ugyanazt csinálja könyvében, amit kifogásol, mégpedig – úgy tűnik – sokszor tudattalanul. Nagyon nem mindegy, mit hogyan mesélünk el. Például a római menetelésről a következőt írja a szerző (az eredetit idézem, a magyar változatban ugyanis a fordító egy félmondattal helyére tette a dolgot): „Körülbelül húszezer, hiányosan felfegyverzett fasiszta vonult a főváros felé, szűnni nem akaró esőben. Rómától harminc kilométerre megállt a menet, az embereknek több mint a fele hazament. (Mussolini ekkor egyszerűen felült a Milánó–Róma közti direttisimóra.)” Nem azért oszlott szét a tömeg, mert az embereknek elment a kedvük a dologtól, ahogy azt az idézett szövegrész sugallja: „egyszerűen” híre ment, hogy a főerők időközben bejutottak Rómába…

A legfájdalmasabbnak azt érzem, hogy Maknak a legkevésbé „kiszámítható” részeket is sikerül elrontania könyvében. A nagyobb szerkezeti egységeket a múlt idők egy-egy nagy tanújának vagy azok valamelyik rokonának a visszaemlékezése vezeti be vagy tagolja (így szerepelhet a könyvben Vittorio Foa, illetve az utolsó német császár unokája; de olyanokat is talált Mak, akikre mindkét kitétel igaz, ezért aztán valamiféle hídfunkciót is betölthetnek a könyvben, közéjük tartozik Richard von Weizsäcker). Néhány beszámoló valóban megrendítő, tényleg megérinti az embert; néha azonban ezekben is bántóan érződik Mak, az író jelenléte (miközben nyilvánvaló, hogy beszélgetőtársnak mennyire kiváló). Kifejezetten ízléstelen, és az egész vallomást hitelteleníti, hogy a nagyon idős, és, mint a szöveg végén kiderül, gyakorlatilag vak Foa meséjében mennyiszer fordul elő a látás metaforája: „kinyílt a szemem a világra”, „mielőtt örökre lezárnám szemem”, „egyszerűen nem hittem a szememnek” stb. És ahol idáig azért nem megy el a holland szerző, ott is vannak zavaró dolgok: például szinte valamennyi vallomás, interjú le van zárva, mégpedig pontosan olyan, morális ítélettel átitatott természeti képpel, vagy olyan típusú összegzéssel-kitekintéssel, mint a könyv más fejezetei – ebből jobb esetben is arra következtethetünk, hogy a megkérdezetteknek volt némi fogalmuk arról, milyen típusú könyvbe kerülnek bele. Mak stílusának illusztrálására pedig elég egy példa: „Barátok fordítottak hátat egymásnak. Dreyfus kézigránátként hevert közöttük. Családtagok kerültek szembe egymással. Híres szalonok szakadtak szét.” (23.)

Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy a látszólagos rendszerezettség ellenére módszertanilag mennyire átgondolatlan az Európa – miközben érzem és tudom, hogy az első számú célközönség máshogy olvassa a könyvet. A hollandoknak szól bizonyos eseményeknek a sugallt közfelfogással (kicsit) szembehelyezkedő tálalása – például hogy Hitler akár meg is nyerhette volna a világháborút, vagy hogy nemigen menthető a hollandok második világháborúban vagy Boszniában tanúsított magatartása. Olyan ember írta ezt a könyvet, aki a holland vitakultúrában nőtt fel, és kifejezetten azt szeretné, hogy az olvasók belekapaszkodjanak egy-egy kitételébe. Ezt a célját Hollandiában (és Németországban) el is érte. Ezzel valószínűleg igazolva látja, hogy ha nincs is minden a helyén a könyvben, lényegében mégis ez és ez történt, valahogy így volt minden – hiszen a kifogásolható kitételek kiigazíthatók, árnyalhatók. Ennek a könyvnek a „javított változata” azonban szerintem olyasformán hatna, mint azok a régi egyiptomi festmények, melyeken egymás mellett többféle perspektíva érvényesül, minden objektum abból a szögből látszik, amely leginkább megfelel a természetének. Mak, aki mire végzett feladataival, bejárta a fél világot, talán azt is tudja, milyen csellel lehetne rávenni az Atlast egy ilyen könyv támogatására.

Balogh Tamás * 1965