Vajda Miklós

 

EGY KÁVÉHÁZI ASZTALRA

 

 

Egy kávéházi asztaltól, ahol három gondolataiba merült fiatalember ül egy bokszban, a középső egyszer csak eltűnt a helyéről, kihátrált a kávéházból, az életéből, az életükből. Az otthagyott másik kettő most döbbenten nézi egymást Domokos Matyi hűlt helye fölött. Melyikük lesz a következő? A kérdés, amilyen kézenfekvő, olyan elkerülhetetlen, hiszen Csernus Tibor Három lektor című elhíresült, remek festménye 1955-ben készült, s az akkori huszonéves fiatalemberek ma rozzant, betegeskedő nagyapák. Az asztalnál, klasszikus elrendezésben, Matyi ül középen, feje gondolatnyival magasabban áll a másik kettőénél, jobbra tőle Réz Pali, balra én. Mindhárman jellegzetes pózainkban ülünk ott, érezhetően egy beszélgetés hirtelen támadt szünetében, és mindhárman a festőre nézünk, kissé fölfelé, mosolytalanul, komolyan, sőt komoran. Az asztalon valami elfogyasztott étel üres ezüsttálja, benne kanál, Matyi előtt egy vizeskancsónak támasztva valamilyen újság, talán a Művelt Nép néhány lapja. Réz előtt a két keze nyugszik az asztalon, de valamiképpen aktivitás, talán egy éppen befejezett gesztikuláló mozdulat érzetét keltve. Én, a magam jellegzetes tartásában, kissé passzív és kontemplatív módon, államat a tenyeremre támasztva könyöklök az asztalra, előttem talpas pohár, amely lehet Matyié is, meg egy karcsú, zöld üvegvázából feltűnően lekókadó, vörös tulipán. Mögöttünk és kétoldalt az egykori New York, akkor éppen Hungária, most ismét New York kávéház tükreiben lámpák, emberi alakok és a kávéházbelső megtört képének elmosódó foltjai.

A kép békebeli hangulatot áraszt, de a tekintetekből mást is ki lehet olvasni. Mintha megállt volna valaki az asztalunk előtt, és rossz hírt mondott volna. Akkoriban szájról szájra jártak az igazi, a fontos, a félelmetes hírek. Az is nyilvánvaló, hogy az illető nem szívesen látott ember az asztalnál. Matyi mintha még a testtartásával is jelezné, hogy mi itt hárman jól vagyunk együtt, és nem kívánunk többen lenni. Éles, kérdő tekintettel néz föl, kissé nyitott száját mintha jellegzetes, maróan gúnyos megjegyzéseinek egyike hagyta volna el éppen. Réz átható, világító tekintettel néz méretes homlokának domborulata alól, arcán barátságtalan közöny, sőt talán több: elutasítás. Réznek az ilyen arcából nagyon szúrós vagy kemény mondatok tudnak kijönni. Én zárkózottságom fedezékéből, enyhe, flegmatikus undorral nézek föl a betolakodóra, világos, hogy semmi kedvem hozzá. A fiatal festő finoman és zseniálisan ezekbe a remekül eltalált arcokba, tekintetekbe és pózokba kódolta a korszak hangulatát, talán még többet is annál, mint amennyinek tudatában volt. Lett is belőle hatalmas, több felvonásos botrány.

Ahogy ezt írom, a képernyőm keretére tapasztott sárga cédulán többek közt ezt látom: „Matyit fölhívni.” Már vagy még nem hívtam föl, mikor még láttam egyszer, utoljára, az ünnepi könyvhéten, kiadója sátra előtt ült a Vörösmarty téren, élénk beszélgetésben valaki számomra ismeretlennel – ezért nem mentem oda hozzá, és aznap este írtam magamnak az emlékeztető cédulát. Azóta többször látom, mint az utóbbi évtizedekben, amíg élt. Szembejön az utcán, nemritkán olyan emberek képében, akik közelebb érve nem is hasonlítanak rá. Tegnap sorban állt jóval előttem egy élelmiszer-áruház pénztáránál. Még az egyik világbajnoki meccs közönségében is megpillantottam, rám tekintett, mikor a kamera ráközelített a lelátóra – akkor furcsa módon francia szurkolók között volt.

Nagyon mozog bennem, réges-régi emlékeket, közös élményeket hoz elő szereplőikkel, teljes holdudvarukkal, főleg az együtt megélt ötvenes évekbeli kiadói korszakot és a közös barátokat, magát Csernust, Ferenczy Bénit és feleségét, Erzsit és még sok mást. Csernus festménye nem a Hungáriában, hanem Dráva utcai műtermében készült, helyszíni vázlatok alapján, nagy jókedv és nevetések közepette. Időnként megjelent Csernus mestere, Bernáth Aurél, és hosszas, összehúzott szemű mustrálás után komor, savanyú hangon tanácsnak álcázott instrukciókat adott. Tibor tisztelettel lekaparta a kifogásolt részt, és újrafestette – egészen másképpen, még távolabb lépve a Bernáth-iskolától. Győzelmes felszabadulási harcát vívta ezzel a képpel, amit végül Bernáthnak is tudomásul kellett vennie. Matyi különben ritkán jött le a Hungáriába, a nagy közös bolondozásokban, ugratásokban, hazárdjátékokban, barkochbákban nem vett részt. Protestáns alkatából hiányzott az a fajta bohém hajlam, ami Vastól Rézig, Zelktől Cziborig, Csurkától Abodyig mindenkiben megvolt – aránylag bennem a legkevésbé. Ha azt is elmondom, hogy Örkény István kordbársony zakójában ülök ott az asztalnál, máris az emlékvilág mélyén járok. Örkény gyakran megfordult a Szépirodalmi Kiadóban, menő író volt már akkor is, meg botrányhős, párthatározatok, nagy írószövetségi viták és gyilkos Révai-filippikák tárgya. Valamiért hirtelen mégis pénzre lehetett szüksége, mert teljesen váratlanul ajánlatot tett nekem a kiadóban, nem venném-e meg a bársonyzakóját. 1954-et írtunk, kezdő lektori fizetésem és másodszori börtönbüntetése után is csak ideiglenesen szabadlábra helyezett özvegy anyám szánalmas Corvin áruházbeli fizetése együtt alig volt elég a megélhetésünkre. Örkény nem kért sokat (százhetven forint rémlik), de azonnal. Jóképű, divatos, hosszú, sportos zakó volt, cipzáras, derékban övvel, és csak kevéssé használt. Éppen rám illett. Rövid tétovázásom után, amibe talán némi sznobizmus is belejátszhatott, Örkény István levetette bársonyzakóját, én pedig fölvettem, és sokáig viseltem, még azután is, hogy Örkénynek nemsokára majdnem a feleségét is elvettem. Egyik nap a kiadóból hazaindulva nyakig fölhúztam a cipzárat – nyilván hideg volt odakint. A cipzár úgy is maradt, jelképesen és valóságosan is szinte fuldokló, nevetséges foglya lettem, a kollégák hahotázva jártak körbe. Matyi kísért le, és a Dohány utca egyik mocskos kapualjában, szemeteskannák közt végül találtunk egy parányi kalickában működő, engedélyezett maszek vállalkozót, aki pillanatok alatt kiszabadított. Mikor néhány hónap múlva Örkény István felesége úgy döntött (valamennyi érintett fél okosan felfogott érdekében), hogy a négyéves Angélával és a karon ülő Antallal talán mégis inkább visszaköltözik kétségbeesett szüleitől Örkényhez, Matyi volt a jó barátok egyike, aki türelmesen, megértően, igazi férfiszolidaritással képes volt napokon át órákig föl s alá járkálni velem a Lenin körúton, úgy magyarázta nekem, mint valami gyengeelméjűnek, reményeim és terveim teljes, komikus abszurditását, és száraz humorával, sőt tanácsaival és tapasztalataival sikerült is némi lelket vernie a villámsújtotta öngyilkosjelöltbe. Ezeken a felejthetetlen sétákon kerültünk egymáshoz legközelebb.

Tudom, magamról beszélek, holott Domokos Mátyást, a múlt század második felének meghatározó esszéistáját, szerkesztőjét és irodalomtörténészét kellene méltatnom. Ezt majd megteszik sokan, én most, fiatal éveinek egyik utolsó tanújaként, inkább a közös emlékekből igyekszem valamit fölidézni, nehogy veszendőbe menjenek, és valami keveset abból a világból is, amelyben élnünk és dolgoznunk adatott. Amennyire tudom, a most előkerült, 1984-ben Szász Imrének írt hosszú, önéletrajznak is beillő vallomásos levelén kívül Matyi, szerény és szemérmes ember lévén, nagyon keveset írt önmagáról, ifjúkoráról, munkájáról, magánéletéről. Néhány rövid önéletrajzi írását és egy interjúját a 2003-ban megjelent Szembesülés című kötetében közölte. Sohasem beszélt – nekem legalábbis – arról, ami a Szász-féle levélből derül ki, hogy elsőéves szegedi egyetemista korában baráti rábeszélésre, „részint meggyőződésből, részint opportunista félelemből” fölvételét kérte – mellesleg sikertelenül – a pártba, és hogy még gimnazistaként hamis politikai vád alapján letartóztatták, és hat hónap alatt tizenhat börtönt járt meg, az Andrássy út 60.-at is beleértve.

A Szépirodalmi Könyvkiadó, ahol 1954 elején megismerkedtünk, és ahová ő kirúgott Eötvös-kollégistaként nem sokkal azelőtt került, mai ésszel szinte elképzelhetetlenül abszurd intézmény volt. Engem, aki csak keresztanyám, Bajor Gizi közbenjárására maradhattam meg az egyetemnek nevezett marxista tanodán, anyám politikai bebörtönzése, majd megszakítással történt szabadulása után és ellenére, az irodalmi vezető, Illés Endre vett föl oda, egyik megmagyarázhatatlanul bátor pillanatában. Családunk barátja volt, novellista nagynéném, Kádár Erzsébet kedvese, majd annak korai halála után özvegy anyámnál próbálkozott, eredménytelenül – talán ezt is gesztusnak szánta anyám felé. Az első Nagy Imre-korszak rövid fellélegzést hozó ideje volt ez. Illésen kívül személyesen egyedül Réz Pált ismertem, őt is csak futólag, az egyetemről. A zöldfülű bölcsészpalánta számára lenyűgöző érzés volt olyan emberek közé kerülni, mint Kálnoky László, Juhász Ferenc, Szász Imre és az egy emelettel alattunk dolgozó Vas István vagy Kormos István, nem is szólva a gyakran betoppanó Ferenczy Béniről, Déry Tiborról, Nagy Lászlóról, Jékely Zoltánról, Berda Józsefről, Grandpierre Emilről, Örkényről, Sarkadi Imréről, Lator Lászlóról, Abody Béláról. Maga Illés Endre élő kapocs volt a Nyugattal, hiszen ismerte Babitsot, Móriczot, Kosztolányit és a többi nagyokat. Réz és Matyi azonnal, majd hamarosan a többiek is maguk közé fogadtak. Főleg Matyi volt az, akitől aztán nemcsak a kiadói szerkesztést tanultam meg, hanem tőle és Réztől kaptam meg az életben maradáshoz nélkülözhetetlen instrukciókat is. A kiadó közvetlen, szigorú, zsdánovi szellemű pártirányítás alatt dolgozott, és tele volt sötét alakokkal, akiknek kompetencia és műveltség híján a megfigyelés és jelentés volt a dolguk. Származásom és anyám ügye miatt, és persze nem lévén tagja a pártnak, nyilván állandó megfigyelés alatt álltam. Illés, bizonyára azért, hogy fedezze magát, úgy intézte, hogy jó fél évig egyetlen szobatársa voltam a legendás Gerébnének, aki saját közlése szerint esténként otthon leborult a kis házi oltárán álló Lenin-szobor előtt, elbeszélgetett Lenin elvtárssal, és beszámolt neki aznapi tapasztalatairól. Ugyanezt megtette írásban is, és a jelentést elküldte a megfelelő helyekre. De sokat lehetett tanulni is a Szépirodalminál, az ember látóköre, műveltsége, filológiai jártassága, kritikai érzéke mégiscsak bővült, megtanult bánni a megnyomorított irodalom és vidéke sérült egójú alkotóival vagy éppenséggel klinikai szinten őrült figuráival, a párthatározatok szellemében belopakodó, szervilis és sunyi dilettánsokkal, akiket ki kellett adni, és nem utolsósorban, segíteni a jó ügyeket, a folyton változó ideológiai diktátumok adta szerény lehetőségek közt, egy-egy szerencsésebb pillanatot kihasználva, ravaszkodva kiharcolni valamilyen fontos könyv kiadatását. Néha úgy adódott, hogy ártalmatlannak tekintett magyar klasszikust szerkeszthetett az ember, de ennek az volt az ára, hogy a beérkező nevetséges dilettáns kéziratok tömegével is foglalkozni kellett, s főleg, hogy a rendszer fontos támaszainak írásait kellett szerkeszteni, mint például Kónya Lajos, Csohány Gabriella, Illés Béla, Barabás Tibor vagy Gergely Sándor. De a legkeserűbb pirula mégis az volt, amikor egy-egy jó vagy éppen nagy és tisztelt írónak kellett tapintatosan és – ha épp nem volt más a szobában – együttérzően megmagyarázni, hogy művéről kimondták az ítéletet: kiadhatatlan. Ebben a mocsokban aránylag tisztának maradni nem volt mindennapi mutatvány, és ezt elsősorban Matyitól és Réztől tanultam meg. Ebbe a rémvilágba visszanyúlva kezdte Matyi gyűjteni Leltárhiány című korszakos és korszakzáró, nagy, döbbenetes tanulmányának anyagát. „…én, aki a személyi kultusz éveiben elnémított magyar irodalom jó néhány remekművét, szerzőik bizalmából, kéziratban olvashattam, miért csak ekkor, miért csak ilyen későn gondoltam rá első ízben, hogy a kiadatlan művek víz alá süllyesztett szigetcsoportja, archipelágója mögött a meg nem írt művek: az elfojtott, erőszakkal bedugaszolt ihlet meg sem született alkotásainak jóval hatalmasabb kontinentális táblája húzódik meg?” El nem múló érdeme, hogy ha tán csakugyan késve is, de mindent megtett, hogy föltárja és számba vegye a sohasem pótolható veszteségeket.

Most is hallom Matyi nevetését. Hátravetett fejjel, hangtalanul, nem hosszan, de egész lényével nevetett, utána magas, elfúló hangon szólalt meg, és küldte utána maró kommentárját. A korszak a nagy röhögések évada is volt. A teljesen fölborított értékrend, a képtelenségek és hülyeségek rettenetes halmaza, a kiadóban föltűnő, magukból kifordult emberek, az emberi butaság, a nyíltan hazug propaganda és a nyelvi abszurditások árja, de maga az állandó életveszély is, nem volt másképp elviselhető: röhögni kellett. Soha életemben, azt hiszem, Matyi helyett is mondhatom, soha nem nevettünk annyit, mint az ötvenes években, főleg ’56 októbere előtt.

Megjelent például a Néphadsereg írócsoportjának ezredesi egyenruhájában Illés Béla, és megmutatta, hogy az ostrom idején (mikor itt sem volt, mert a front mögötti szovjet propagandakülönítmény tagjaként vonult be ide Moszkvából) a New York-palota melyik negyedik emeleti ablakán lökte ki közelharcban, saját kezűleg, X. Y. német tábornokot. Vagy ugyancsak ezredesi egyenruhában megjelent Rideg Sándor, az Indul a bakterház mellett gyatra művek szerzője, és halálos komolyan megfenyegetett bennünket, hogy amennyiben könyve rövid időn belül nem jelenik meg, füst alakjában, a kulcslyukon keresztül fog behatolni, és elemészt valamennyiünket. Szűz Mária reinkarnációja szelídebb eset volt, ő imádkozott és énekelt érettünk, de nem tágított, rendszeresen bejárt, rémületes verseinek kiadását igyekezett elérni. Karinthy és Devecseri, a két viccmester, hírét vette az asszonynak, és Karinthy egy alkalommal ünnepélyesen közölte vele, hogy Devecseri alezredes (csakugyan az volt) szárnysegéde és küldönce, azzal a megbízatással, hogy panaszát továbbítsa az ales elvtársnak, aki intézkedni fog. Már nem emlékszem, hogyan végződött az eset, de jó sokáig éltünk belőle.

’56 kora őszén, régi vágyamat teljesítve, egy ismerőstől kibéreltem egy kissé rozoga, kabinos balatoni vitorlást, és két alföldi barátommal, Matyival és Juhász Ferivel, akik soha még vitorláson nem ültek, elég merészen kéthetes túrára indultunk a tó körül; a kalandról fényképek is maradtak. Rutinos vitorlázó voltam, a két alföldinek elmagyaráztam a legszükségesebbeket, de az a vihar, ami elkapott bennünket, nagyon erős és veszedelmes volt. Nem hagyhattam ott a kormányt egy pillanatra sem, de ilyen helyzetben sokféle tennivaló van, és kettejük közül Matyi volt az, aki a rémült Juhász mellett hajlandó volt kimászni a hatalmas hullámokon táncoló hajó orrába, hogy utasításaim szerint, ügyetlenül, de végül mégis sikeresen, leengedje az orrvitorlát, ami megmenekülésünk egyetlen lehetősége volt. Később valamelyik erősen párás, szélcsendes hajnalon, talán Badacsonyban, kibújtam a kabinból, és csatlakoztam Matyihoz, aki már ott állt, a döbbenettől kővé dermedten: egy igazi kis hadihajó horgonyzott mellettünk, talán tizenöt vagy húszméternyire, ágyúi felénk meredtek. Még sohasem és azóta sem láttam ilyet a Balatonon. A dunai flottilla gyakorlatát rendezhették itt, és ez a kis ágyúnaszád följött a Sió-csatornán, de az is lehet, hogy a füredi hajógyárban készült. Annak a különös nyárutónak sok más furcsa jele közé soroltuk ezt is. Az utolsó napon megadott időre kellett visszavinnünk a vitorlást, de elállt a szél, tükörsima vízen vesztegeltünk, mikor egyszer csak megjelent egy rendőrségi motoros, és egy tiszt elektromos hangszórón átszólva kérdezte, a hajón van-e Juhász Ferenc Kossuth-díjas költő. Az igenlő válaszra a motoros mellénk állt, a rendőr pedig tisztelegve egy táviratot nyújtott át Ferinek. Az állt benne, hogy Feri feleségét kórházba szállították, azonnal menjen haza. Elkezdődött Erzsike önkéntes halálba vezető hosszú kálváriája.

A forradalom sokat látott minket együtt az utcán, Matyit, Réz Palit, engem, néha Juhászt meg másokat is, különféle akciók helyszínein, később a szélütött zseniális szobrász, Ferenczy Béni lakásán. Van egy gyatra amatőr fénykép, amely a Margit hídon október 23-án Budára tóduló tüntető tömegben ábrázol bennünket, Matyit, félig levágva, meg Rézt és engem, mögöttünk pár sorral pedig a még siheder Sárközi Matyi látszik, akitől a képet is kaptuk. Nem tudni, kinek a felvétele, bizonyos magasságból készült, talán a híd egyik lámpaoszlopáról. Domokos Matyi a kamera felé néz. Megint: Matyi, aki Réz mellett megy a képen, amint a tömegből most rám tekint.

Ötvennyolc elején a börtönudvarokon már javában működtek a hóhérok, és a kultúrában is igen zord szelek fújtak. Egy hónappal Nagy Imre kivégzése előtt engem is – nyugatbarát, nagypolgár, föllazító, ellenséges elem stb. – azonnali hatállyal kirúgtak a kiadóból. Kapcsolatunk Matyival ettől kezdve meglazult, ritkábban találkoztunk, pályánk is elágazott. Többnyire a beszédképtelen, béna jobb keze helyett baljával is remekműveket mintázó atyai barátunk, Ferenczy Béni lakásán akadtunk össze, amelyet felesége, Erzsi, anyám disszidálása után afféle pótanyám, igazi oázissá varázsolt, ahová állandóan visszavágyott az ember. Hatévi állástalanság szabadúszói fordítórobotja után úgy hozta a sorsom, hogy 1964-ben olyan helyre kerültem, ahol régi, titkos vágyam valamelyes megvalósítására nyílt szerény lehetőség: angol fordításban megjelentetni és külföldre vinni a klasszikus és főleg kortársi magyar irodalmat – illetve persze annak engedélyezett részét. Magam angolra nem fordítottam, hanem menedzseltem és szerkesztettem, és az évtizedek során, a diktatúra enyhülésével, bizonyos sikereket értem el. Nagy ritkán tudtam csak rávenni Matyit, hogy írjon a New (ma már csak) Hungarian Quarterlyba. Megvetette az akkori főszerkesztőt, Boldizsár Ivánt, és erős kételyei voltak a magyar líra angolra fordíthatóságát, egyáltalán, adekvát fordíthatóságát illetően; írt is erről, és sokat vitatkoztunk róla, mert éppen ebben értem el, a feladat köré toborzott nagyszerű angol és amerikai költők segítségével, kézzelfogható, igazi sikereket. Amit ő imádott, ritka szenvedéllyel szolgált, és amiért hatalmas energiával és erudícióval annyit küzdött, a magyar irodalom, azt én megpróbáltam kis adagokban világgá bocsátani; persze csak annyit, amennyit az adott körülmények közt egy negyedéves folyóirat irodalmi rovata engedett.

Két éve magára vállalta egy 1918-ban készült és azóta gipszben maradt Ferenczy Béni-dombormű bronzba öntési költségeinek, néhány millió forintnak az előteremtését. Fáradhatatlanul bombázta leveleivel a különféle fórumokat és hatóságokat, az akció állásáról pedig telefonon vagy levélben rendszeresen beszámolt nekem. 2004. augusztus 12-én írta:

„Miki! Íme, Demszky levele, amivel kifizetett bennünket. Most a Miniszterelnöki Hivatalhoz fordulok, ahogy Isztria maoista oroszlánja tanácsolta. Szia! Domokos Matyi.”

Néhány hónap múlva a teljes kudarcról kellett beszámolnia nekem.

„Kedves Miki. Augusztus 16-án kelt levelünkre, amelynek címzettje, Demszky Gábor tanácsára, Kiss Péter, a Miniszterelnöki Hivatal vezetője volt, röpke három hónappal később a mellékelt válasz érkezett – a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától. – E levél értelmében nem kétséges, hogy javaslatunk hiábavaló volt, hiszen a hivatalos szakértői vélemény szerint Ferenczy Béni Szerelmespár című alkotásának bronzba öntése négy és fél millió forintba kerülne, márpedig ez a horribilis összeg nyilvánvalóan romba döntené a jövő évi költségvetést.

Ez lett a nóta vége, fuss el véle…

Javaslatunkkal először ez év májusában fordultunk a Főpolgármesteri Hivatalhoz. Azóta hét hónap telt el, s nekem most már csak egyetlen tennivalóm van, hogy megköszönjem támogatásodat, amivel az ügy mellé álltál.

Baráti szeretettel üdvözöl:
Domokos Matyi.”

Nehéz, fontos, nagy ügyek harcosa is volt. Például ragyogó érveléssel kiállt az irodalmi értékű, hagyományos esszé műfajának, módszereinek és méltóságának védelmében, a posztmodern dekonstruktivisták dehumanizáló, technizáló tevékenysége ellen. Azt a nagy hagyományt védelmezte, amelynek maga is kiemelkedő művelője volt, s amelyben nemcsak a vizsgált író életének és korának, hanem humornak, szarkazmusnak, metaforának, szubjektivitásnak, polémiának és persze az esszéista egyéniségének, szenvedélyének és stílusának is fontos helye van. Gyakran a legnagyobb, legégetőbb morális kérdéseket is föltette, és ha tudta, meg is válaszolta. Elkötelezettségét csodáltam és tiszteltem, bár bizonyos elfogultságaival nem értettem egyet; meg is mondtam neki. Hosszú és élvezetes telefonvitákat folytattunk. Hihetetlen tudását, műveltségét és memóriáját nem győztem csodálni. Ókori és tőle távolabb álló francia, angol, amerikai és más szerzőket is gyakran idézett, de nem azért, hogy helyette mondjanak ki valamit, hanem hogy igazát nyomatékkal aláhúzza és illusztrálja. Utolsó, kisalakú kötetének egy mindössze tizenkét oldalas tanulmányában, összeírtam, a következőket idézi közvetlenül vagy közvetve, illetve említi hivatkozásul, ebben a sorrendben: Arany, Babits, Kassák, Gyulai, Petőfi, Vörösmarty, Kisfaludy Károly, Kölcsey, Kazinczy, Berzsenyi, Szentkuthy, Szabó Lőrinc, Weöres, Németh László, Berzeviczy Albert, Kornis Mihály, Bartók, Pilinszky, Goethe/Eckermann, Fülep Lajos, Gautier, Henry James, Illyés, Vargas Llosa, Nietzsche, Camus, Bohuniczky Szefi, Schöpflin Aladár, Kundera, Fodor András, Vas, Apollinaire, Éluard, Székely János. (Gens una sumus? In: Nemmúló múlt. Nap Kiadó, 2006. 30–42. o.) Pocsék szövegmemória birtokosa, meg is kérdeztem egyszer, hogy cédulázik-e, vagy mindez csak úgy jön a fejéből. Azt válaszolta: „Ez egyszerűen adottság, nem érdem, és nehogy azt hidd, hogy én nem rágom a körmöm, nem téblábolok a könyvespolc előtt azon töprengve, kitől és honnan a csudából való, amit idézni szeretnék.” A magyarság és az irodalom nagy, égető kérdéseinek taglalása közben stílusában meg-megjelenik bizonyos szenvedély fűtötte, igaz pátosz – ezt ma már kevés szerzőtől viselném el, de nála rabul ejt. Ha más nem, akkor csupán ragyogó rádió- és tévészereplései magukban is bizonyítják, hogy egyetemi katedrán lett volna a helye. Már most, frissiben kimondható, hogy Domokos Mátyás ott áll a nagy magyar esszéisták Babitscsal kezdődő, hosszú sorában, műve a nemzeti kultúra szerves, megkerülhetetlen része.

Ha netán igaz, amit egy amerikai fizikus, Max Tegmark cikkében pár éve olvastam, hogy a legújabb asztronómiai kutatások szerint a miénken kívül az űrben föltételezhetően végtelen számú, a miénkkel párhuzamos világegyetem is létezik; a legvalószínűbb kozmológiai modell erre látszik utalni. E galaktikák távolsága tőlünk méterben úgy a szinte hihetetlen tíz a tíz a huszonnyolcadikon körül van, és mivel a végtelennek emberi aggyal föl nem fogható fogalmába minden, de minden, tehát a legabszurdabb dolog is belefér, lehet e világok között olyan is, amely csaknem azonos a miénkkel, és annak is végtelen sok, a mostanitól csak tetszőleges vagy parányi mértékben különböző változata létezhet, olyan is, ahol én, mondjuk, az itt most létezőtől csupán atomnyi mértékben különböző párhuzamos testemmel, énemmel és teljes, adott memóriámmal e pillanatban is éppen a számítógépnél ülök, és Domokos Matyiról maradt emlékeimet próbálom összefoglalni, vagy ő maga most éppen valamelyik esszéjét írja. A magyarázatból azt a keveset sem írom ide, amit megértettem belőle. De olyan világnak is kell akkor lennie, mert a végtelenbe az is belefér, ahol Matyi ott ül közöttünk annál a réges-régi kávéházi asztalnál. Nem hiszek a túlvilágban, de a modern tudományban igen. A jelek szerint ez az a túlvilág, amelyben talán hinnünk lehetne, és ki tudja, talán még érdemes is.

Olyan párhuzamos világba vágyom innen, ahol újrakezdhetnénk közös ifjúságunkat, de a dögletes korszak, korszakok borzasztó emlékei nélkül. Lennie kell olyannak is.