Sárközi Mátyás

 

KOSZORÚ HELYETT

Tizenhét nap Budapesten. Szerda délután Réz főszerkesztő úrnál holmi Holmi-ügyekben. Csörög a mobil.

– A druszád van itt, beszélgetünk – szól a telefonba a házigazda, majd hozzám fordul: – Átjön!

Tíz perc sem telik belé, s betoppan Domokos Matyi.

Csak néhány köbcenti whiskyt nyalogatunk, de stimulálás nélkül is békebeli nagy purparlé veszi kezdetét: irodalomtörténeti adalék-anekdota a főszerkesztő kalandjáról mecénásával, Ligeti György gyászolása, mi újság Angliában, miért becsülendők egyes kortársaink, és miért hitvány alakok mások, készülő tévéfilm Sárközi Mártáról, majd – minden pletyka kimerülvén – magasröptű eszmecsere az emberi beszéd kezdeteiről s arról, hogy vajh’ miért nem hasonló legalább az alapfogalmak elnevezése a különböző nyelvekben. Szinte semmi politika. Domokos Matyi energikusan érvel, gesztikulál is hozzá, mondatai nyomdakészek, olykor megenged magának egy kis fanyar ferde mosolyt. Nem öreg. Lehetne akár ötvennyolc s nem hetvennyolc.

Szép itt. Fentről a Margit híd pesti hídfőjének sürgését látni, a hömpölygő folyót, a dús lombú szigetet, a budai hegyek házakkal pettyegetett, szelíd vonulatát. Az ég kék.

Domokos Matyi kérdi Réz Pált, mikor jelenik meg írása a lapban Csernus Tibor Három lektor című korszakos festményéről. A Hungária (korábban és későbben New York) kávéház asztalánál három ifjút ábrázol ez a kép: balról a könyöklő Vajda Miklóst, középen a nagyon sovány Domokos Mátyást, jobbról a virítón vörös Réz Pált. Persze nem a kávéházban festette Csernus, hanem a Dráva utcai műtermében. A dátum 1955.

’55-ben, s az azt megelőző néhány évben legalább hetente egyszer találkoztam Domokos Matyival, vagy a zugligeti házikónkban, vagy a városban (például a New York-palota mögötti, akkoriban igencsak harmadosztályú Kulacs vendéglőben), vagy éppen a Pilis erdeiben, mert anyám kezdeményezésére jó időben gyakran kirándultunk kis társasággal a hétvégeken. Matyi keszeg volt, de szívós és sportos. Feledhetetlen emlék, amikor Vargyas Lajossal futóversenyt rendeztek az erdei tisztáson, s nem vitás, hogy Matyi győzött volna, ha lába elé nem kerül az a bizonyos fadarab, amelyen elbotolva hat métert repült a levegőben.

A Válasz-ifjak közül ő volt a legeszesebb.

’56-os távozásom után hosszú évekig nem találkoztunk, majd végre eljutott Londonig. Anyám haláláig sűrűn értesülhettem irodalmi és magánéleti kalandjairól, a Zugligetből érkező levelek útján. Idővel ismét publikálási lehetőségeket kapott, olvashattam az esszéit, kritikáit, tanulmányait. Az 1977-es Ugyanarról másképpen-t ezzel a kommentárral küldte el:
„Megpróbáltam egy sereg dologról másképpen beszélni, mint nálunk szokás; persze, még seregebb dologról ugyanúgy hallgatok, mint eddig.”

Úgy tudom, nem nagyon szeretett utazni, de Marával elmerészkedett Londonig, s üdvözölt Porecból, „az illyr Riviéráról”, majd Pisából, hol tapasztalták, hogy „a világ szép lassacskán hozzáferdül a képen látható toronyhoz”.

A novellásköteteimet sorra postáztam neki, s becsületes elemzést küldött mindahányról.

1980-ban gratuláltam a József Attila-díjához. Imigyen válaszolt május 26-án: „Természetesen, mindig jelenvaló – istenáldotta és istenverte – lustaságom mellett most még szántszándékkal is várakoztam ennek a levélnek a megírásával, ti. úgy tartja az Új Idők lexikona mellé kiadott illemkódex, hogy gratuláló levelet nem illik megköszönni, tehát én sem akartam véteni az illem ellen (meg, persze, nem akartam abba a látszatba se keveredni, mintha azt képzelném, hogy ezzel az aktussal történt is valóban valami velem. Ne érts félre: nem sírok miatta – ahogy ez sikk egyébként a kis Duna mentében –, de pontosan tudom, hogy ettől még nem tudok jobban dolgozni, pláne: jobban »írni«!, viszont könnyen megnyitja annak a lehetőségét, hogy mindazt, amit eddig csináltam, illetve nem csináltam, ezután rosszabbul csináljam, abban a hiszemben, hogy nekem most már pátensem van arra, hogy amit csinálok, azt csak jól csinálhatom).”

1983-ban meghalt Illyés Gyula, aki emberként is, íróként is nagyon sokat jelentett Matyinak. Azt írta az én nyugati megemlékezéseimre reagálva megint csak május 26-án: „Nagyon furcsa nélküle. Minden megváltozott. Vele függetlenségünk illúziójának a maradéka szállt a sírba, s nem frázis, hogy új időszámítás kezdődött el azóta. (Persze kérdés, hogy érdemes-e számon tartani az időt, amit az idő hoz attól kezdve, hogy a magyar irodalom aranykorának az utolsó napja is eltűnt a horizontról.)”

Azután talált még fényes csillagokat az irodalom egén.

S elkövetkezett az önkény hanyatlása, Nagy Imre újratemetése. 1989. június 15-én írta Matyi Londonba: „Holnap itt, temetés örvén, nagy ünnepségek kezdődnek. A pártsajtóban olvastam, hogy Kopácsi is hazaérkezett az 56-os hősök közül (a kifejezés onnan), itt lesz ünnepség, ott lesz ünnepség […] Így válik a magyar történelem talán legnagyobb e századi tragédiája protokollárisan szabályozott divatrevüvé. Hogy is mondta anyád, egy egykori zsidó rokont idézve? – Elment a kedvem az egész temetéstől!”

Hamarosan újból személyesen találkozhattunk Budapesten. Domokos Matyi gondozta az Osiris Kiadónál Molnár Ferenc-monográfiám megjelentetését. A Holmi Füst Milán-dokumentumaimat közölte, s részletet a monográfiából. Domokos ekkor biztatólag írta, 1994. október 29-én: „Látod, mégis érdemes volt disszidálni! (Hazajönni? hm, hm… Mert hol a haza? a »magasban«, a »gödörben«, vagy hol?)”

Már 1996-ban említette a Csernus-festményt. December 14-i leveléből idézek: „Tervezem még megírni Csernus Három lektor c. képének igen tanulságos történetét is, amely egészen 1988-ig nem jutott nyugvópontra (s e kép egy feljelentés következtében R. elvtárs színe elé is odakerült, 1956 tavaszán…)”

Tíz esztendővel később úgy látszik elkészült a tanulmány a lektorok keletkezéstörténetéről, a szerdai együttlét során szó esett róla Réz Palinál.

Csütörtökön felhívtam Gózon Ákos barátomat: „A Holmiban megjelenik Domokos Mátyás írása a jövőre nyolcvanéves Csernus Tibor egyik legjelentősebb festményéről. Még hál’ istennek köztünk jár a három lektor. Trombitáld össze őket a csillogó-villogó, megújult New York kávéházba, s beszéltesd mindhármukat a kamera előtt. Jó kis műsor születhet ebből…”

Ákos lelkesedett az ötletért.

Pénteken Domokos Matyi meghalt.