JÓZSEF ATTILA IRATAINAK
FOTÓREPRODUKCIÓS KIADÁSA

„És ámulok, hogy elmúlok”. József Attila-iratok

Összeállította, bevezette: Varga Katalin

Petőfi Irodalmi Múzeum, 2005. 280 oldal, á. n.

A „hosszú” József Attila-év, amely voltaképpen csak most, 2006 könyvhetével ért véget, gazdag, bár hullámzó színvonalú termést hozott. Ennek a centenáris könyvgyarapodásnak egyik legértékesebb, legtartósabb érvényű darabja József Attila „iratai”-nak Varga Katalin közreadta hasonmás gyűjteménye.

A gyűjtemény több szempontból is újdonság a József Attila-irodalomban. Új tartalmilag, mert – ha egyes részleteiben ismerte is a kutatás a most közreadott anyagot – egészében, így együtt: olyan összkép bontakozik ki a kötetből, amely eddigi fragmentált tudásunkhoz képest mindenképpen új. S új a kötet jellege miatt is. A „hagyományos” szövegkiadás az eredeti dokumentumok transzliterációján alapul, s így bizonyos mértékig elvonatkoztat attól: csak a tartalmat adja vissza, a külsőségeket, például az írásképet nem. A hagyományos szövegkiadás persze kényelmesebb, mint az eredeti anyagban való keresés, a használónak például nincsenek „olvasási” problémái (azokkal a sajtó alá rendező már megbirkózott), ám a transzliteráció egységesítő eljárása sok apró, nem „lényeges” részletet eltüntet: még a legaprólékosabb kéziratleírás is szegényesebb, mint az a kép, amely az eredeti dokumentum tanulmányozásából bontakozik ki a figyelmes szemlélő előtt. Azzal a kézenfekvő ötlettel tehát, hogy Varga Katalin az iratokat fotóreprodukcióban, hasonmásban adja, ezt a problémát megoldja. S mindezeken túl – a kutatót s az olvasót egyaránt – az „eredetiség” élményével ajándékozza meg.

Az iratok hasonmás kiadásának forgatása, persze, valójában egyáltalán nem azonos az eredeti anyag kézhezvételével, autopsziás vizsgálatával. A hasonmás, bár kevésbé, mint az átírás, maga is egyféle stilizálásnak tekinthető. Részben azért, mert a fekete-fehér technika csak kontrasztokat képes visszaadni, márpedig az eredeti dokumentum mindig „színes”: a papír, amelyen a szöveg olvasható, már elsárgult, a tinta kék vagy fekete (esetleg zöld, mint Kosztolányinál, vagy lila, mint Jókainál) stb. stb. (Ennyiben sajnálatos, hogy az eredeti elképzeléssel ellentétben, anyagi okokból, ezek az irathasonmások nem színesben lettek kinyomtatva.) Másrészt azért, mert a kötetbe való beleállítás, változó mértékben ugyan, de kényszerű méretváltozással jár (kicsinyítés, ritkábban nagyítás). Ezek a veszteségek azonban a hagyományos jellegű szövegkiadásokhoz mérten még mindig igen csekélyek: vállalhatók. Igazi veszteségnek csak az tekinthető, hogy a képeskönyvként, hasonmások sorozatával operáló kiadás, a könyv jellegéből adódóan csak nagyon takarékosan élhet a kiegészítő, magyarázó jegyzetekkel: voltaképpen a legalapvetőbb adatokra (megnevezés, lelőhely) szorítkozó képaláírásokra szűkítve le a szerkesztői tájékoztatást. Varga Katalin álláspontja, persze, e vonatkozásban is vállalható: az irodalomkedvelő érdeklődőt nagy vonalakban ez is kielégíti, s – nem lebecsülendő haszon – a dokumentumokban való böngészésre, személyes „olvasói” aktivitásra készteti. A szakember pedig, ha némi többlet-erőfeszítéssel is, de maga is meg tudja keresni azokat a háttérinformációkat, amelyek a dokumentumok mélyebb értelmezéséhez szükségesek. S mindehhez a kötet végi precíz névmutató, amelyet – az általános rossz gyakorlattal ellentétben – Varga Katalin nem spórolt meg, igen hasznos keresési eszköz. Kutatónak, érdeklődőnek egyaránt jó szolgálatot tesz.

A kötet, bármily „egyszerű”, kézenfekvő ötlet eredménye is, természetesen nem a rózsabokorban született meg, alapos tájékozottság, szakértelem és módszeres munka kellett hozzá. Varga Katalin, akit az olvasók egy sor rendkívül gazdag anyagú, informatív bibliográfia készítőjeként ismernek (az ő nevéhez fűződik például a vaskos Babits-bibliográfia is!), a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárának vezetője. A bibliográfusi rutin és a kéziratokkal való bensőséges viszony e könyv létrejöttében szerencsésen egyesült. A Petőfi Irodalmi Múzeum ugyanis a legnagyobb József Attila-gyűjteménnyel rendelkező magyar közgyűjtemény, Varga Katalin így, mintegy hivatalból, egy olyan nagy kézirategyüttes legfőbb őre, földolgozásának irányítója, amely szinte kínálta magát az új szempontú közzétételre. Ám Varga Katalin, mint jó kézirattáros, tudta, a leggazdagabb gyűjtemény sem „teljes”, a kéziratos anyag, létmódjából következően, mindig szóródik: utána kell tehát menni. S az összeállító, bibliográfusként szerzett módszerességével, utána is ment ennek a sokfelé szétszóródott anyagnak. Azaz nemcsak „saját” gyűjteménye idetartozó anyagát vette számba, hanem több budapesti s jó néhány vidéki levéltár és archívum anyagát is átvizsgálta – horribile dictu még kórházi irattárakban is búvárkodott. S az eredmény impozáns: a szemelgető József Attila-filológiához immár egy következetesen végigvitt, speciális nézőpontú, gazdag iratgyűjtemény közzététele is csatlakozik.

De mi e kötet nézőpontja, mi az, aminek közzétételére az összeállító vállalkozott? Nem életrajzot adott. Az anyag nem adja ki a költő teljes biográfiáját, sok minden nincs benne (s nem is lehet benne), ami egyébként fontos lenne. De megmutatja azt a József Attilát, aki a gyámügyi hatóságok, iskolák, bíróságok, ilyen-olyan hivatalos szervek látókörében mozgott, s akinek életét – a maguk saját nézőpontjából – ezek a szervek, bürokratikus mechanizmusok révén, dokumentálják. S ez nem kevés. Ha az így nyert adatokat értékükön kezeljük, s beépítjük az egyéb forrásokból kihámozható összefüggésekbe, olyan életrajzi nyersanyagot kapunk, amelyik az eddigieknél mélyebb és pontosabb interpretáció lehetőségét adja a kezünkbe. Márpedig ne feledjük, a József Attila-életrajz még Szabolcsi Miklós nagymonográfiája után is megírásra vár. Az eseménytörténet igazi mélységeinek és „finomságainak” föltárása még hátravan.

Az összeállítás József Áron és Pöcze Borbála házassági anyakönyvi kivonatával indul, és a József Attilának 1948. március 15-én adományozott posztumusz Kossuth-díj-adományozási okmányával zárul. Közben, szoros időrendben (tehát az egyetlen természetes rendben) sorakoznak az életút egy-egy állomását dokumentáló különféle iratok. József Attila születési anyakönyvi kivonata, gyermekvédő intézeti anyakönyve, elemi iskolai személyi lapja, bizonyítványa, postatakarékpénztári „betét-könyvecské”-je, újabb s újabb bizonyítványai, a Szent László Kórház betegfelvételi naplójának egy lapja, a menhelyi felvétel gazdagon burjánzó dokumentumai (köztük már Makai Ödön néhány fontos hivatalos levele), majd megint a költő újabb bizonyítványai, a makói szegény tanulókat Segítő Egyesület pénztári naplójának rá vonatkozó bejegyzése vagy a Kékmadár folyóirat „sajtóigazolványa” stb. stb. Mindegyik önmagában is érdekes, hasznos, informatív dokumentum, a menhelyi dokumentáció a maga nemében mégis egészen kiemelkedő. Egyrészt, még utólag is, érzelmeket fölkavaró irategyüttes ez egy kisfiú kálváriájáról, hányódásáról, másrészt, túl a József Attila sorsát megvilágító mozzanatokon, mint a korszak menhelyi gyerekeinek sorsát társadalomtörténeti összefüggésekben fölvillantó irategyüttes is igen tanulságos. A történészek is jól hasznosíthatnák minden sorát. Irodalomtörténeti szempontból, persze, a kötet onnan kezdve válik igazán fontossá, sajátszerűvé, amikor a felnőttkor küszöbére érkező költőpalánta is megnyilatkozik, s versei révén a bírósági bürokrácia szemhatárába kerül. A Lázadó Krisztus pörének iratanyaga, pontosabban a költő ez ügyben írott Kifogásai, azaz fellebbezése igazi filológiai csemege. Ennek az iratnak eddig csak egyik változatát ismertük, a kötet most mindkét – lényegesen eltérő – verziót adja, belevilágítva ezzel a költő védekezésének stratégiájába is.

Jellemző a forrásadottságokra, hogy az anyagban jelentős a különböző bírósági (s rendőrségi) iratok száma: vádiratok, kihallgatási jegyzőkönyvek, ítéletek nagy számban sorjáznak. Ezeknél az „utókorban hízelgő” adatoknál azonban, ha nem is érdekesebbek, de talán fontosabbak azok az iratok, amelyek a költő intellektuális fejlődésének „külső” történetét teszik megismerhetővé. A szegedi, a bécsi, a párizsi és a budapesti egyetemi leckekönyvek (a fölvett órákkal, tanárok aláírásaival) s más egyetemi iratok. Az egyetemista életét bemutató anyagban ott van egyebek közt az Országos Magyar Diáknyomorenyhítő Akció keretében megfogalmazott nevezetes „kérvény” hasonmása is – ez, méltán, az életrajzi összeállítások egyik igazi antológiadarabja. De föltűnik a lapokon a Magyar Külkereskedelmi Intézetnél töltött rövid időszak több dokumentuma is (kérvény, próbafordítás, szerződés stb.). Ezek között az egyik legizgalmasabb darab egy súlyosan rongált, vízfoltos irat, amely explicit alakban dokumentálja, hogy ekkor, 1929 márciusában önmagát József Attila doktoranduszként nevezte meg. Így ez az információ adja meg a fiatalkori művészetbölcselet életrajzi hátterét: eszerint ugyanis a költő ekkoriban doktori disszertációján dolgozott – csak éppen nem fejezte azt be. Anekdotikus információnak tetszhet, pedig nagyon is lényeges: itt olvasható a költő legfontosabb, legnagyobb becsben tartott munkaeszközének, Remington írógépének számlája (1929. december). S mindezeken túl további iratok is sorjáznak: a költő Jaurès munkaközösségi tagsági igazolványa, újabb s újabb pöreinek iratanyaga, lakás be- és kijelentőlapjai, tagsági könyvei, könyvtári „látogatójegye”, a Valóság szerkesztőjeként kibocsátott csekkszelvénye, vasúti igazolványa, rendőrségen kiállított személyleírása, kiadói szerződése, Baumgarten-kisdíjának értesítője, rádióban előadott verseinek előzetes jegyzéke, szegénységi bizonyítványa, indítandó folyóiratának, a Szép Szónak saját kezűleg írott előzetes címtervei, a lap kiadására vonatkozó, másokkal együtt aláírt megállapodása, Siesta szanatóriumi orvosi igazolása, zsidó kórházi kezelési lapja stb. – mind-mind egy-egy érdekes és jellemző, olykor kimondottan fontos életrajzi mozzanat dokumentuma.

Az életrajzi dokumentáció valódi végpontja a balatonszárszói öngyilkosság hivatalos iratainak sorozata:
távirat, halottvizsgálati jegyzőkönyv, csendőrségi jelentés, helyszínrajz stb.

Maga az anyag, amelyet a kötet közread, természetesen többféleképpen is megítélhető. Az életrajzi adatokat, általában: az ún. referencialitás kérdését negligáló újabb értelmezői irányoknak ez a könyv nyilván csak „anekdotikus” adatok tárháza, amiből az értelmezés számára semmi lényeges nem következik. Ez az irányzat azonban, úgy vélem, téved, s mindenekelőtt önmagát csapja be: saját értelmezési lehetőségeit szűkíti. Azok az irodalomtörténész iskolák viszont, amelyek – bármilyen megfontolásból is, de – számolnak az életrajz kínálta lehetőségekkel, e kötetet örömmel üdvözölhetik. Számukra becsesek lehetnek a könyv egyes adatai, de kivált fontos lehet ez az iratgyűjtemény mint egységes egész, mint az életút egyik, meghatározott nézőpontú áttekintése. Jellemző e tekintetben, hogy a 2006. évi könyvhétre megjelent József Attila-levelezés jegyzeteinek készítője, Stoll Béla már bőségesen merített az iratgyűjtemény hozadékából. A hiányzó életrajzi kronológia egyik, ideiglenes, helyettesítőjét láthatta benne, joggal. S aki a költő életútjának eseménytörténetére kíváncsi, az ezután már nem is igen kerülheti meg ezt a könyvet. Magam mégis azt hangsúlyoznám, hogy ez az iratgyűjtemény, okosan élve vele, a gondolkodástörténet számára is fontos segédeszköz. S nem csak egyes időrendi adalékai lehetnek ilyen szempontból is érdekesek, nem csak – mondjuk – az egyetemi tanulmányok rekonstruktív elemzését könnyítik meg az itt közreadott iratok. Ott, ahol a költő érvel (s számos ilyen dokumentum is vana kötetben), maga az érvelés, az a mód, ahogy megfontolásait előadja, csoportosítja, ahogy bizonyos összefüggéseket kiemel vagy éppen elhallgat, is beszédes. Jellemezhetővé tesz egy gondolkodásmódot, egy észjárást, egy beállítódást. Úgy vélem, több olyan dokumentum is van a kötetben, amelyikről külön-külön is tanulmányt lehetne (s kellene) írni. Az persze más kérdés, hogy – mint minden más esetben – e könyv sem zárható be saját keretei közé. Ha József Attiláról szólunk, indulhat elemzésünk e kötet anyagából, valamelyik részletéből, de az, amit az értelmezőnek figyelembe kell vennie, az egész élet és életmű. Az egybenlátás követelménye ugyan nem könnyen teljesíthető, de tudásunk fragmentálódása nélkül föl nem adható.

A könyv igazi jelentőségét én abban látom, hogy ebben az iratgyűjteményben olyan kutatást és értelmezést könnyítő segédeszközt kaptunk, amely jelentős segítség ahhoz, hogy egyben lássuk azt, ami természete szerint is összetartozik. Amikor a „kemény” adatok mediális szóródása általános kutatói tapasztalat, s még „komoly” kutatók is csak a publikált információk kisebb-nagyobb hányadát tartják számon, minden olyan könyv, amely összehozza, egyberendezi azt, amit egyben kellene látnunk, jelentős előrelépésnek tekinthető.

Varga Katalin iratgyűjteménye ilyen munka. S ehhez csak ráadás, hogy alapfunkciója teljesítésén túl eleget tesz a költő (hasonmásban a hátsó borítóra is kitett) kívánságának:

„Intsd meg mind, kiket szeretek,

hogy legyenek jobb szívvel hozzám.

Vizsgáld meg az én ügyemet,

mielőtt magam feláldoznám.”


Lengyel András