JELZŐTÜZEK A LEKTŰR ÁRNYÉKÁBAN

Papp András: A suttogó

Kalligram, Pozsony, 2004. 256 oldal, 1900 Ft

Az utóbbi évtized egyik legnépszerűbb bestsellere volt Nicholas Evans regénye, A suttogó. Minden megvan benne, ami az efféle iparcikket eladhatóvá teszi: a romlatlan amerikai vidék légköre, fatális tragédia, lovak, bölények, zagyva (ál)indián misztika, sarki fűszeres ésa mama almás pitéje. Amikor ezt a címet meglátjuk, elég pontos elképzelésünk van arról, hogy milyen természetű szövegre számíthatunk. Papp Andrásnak tehát szintén elég pontosan tudnia kellett, hogy amikor kisprózáit ezzel megegyező címmel jelenteti meg, zavarba ejti olvasóját. Persze nem tiltja a törvény az ilyesmit, de aki saját írásait Ragyogás, Árvíz Indiában vagy éppen Elfújta a szél címmel közli, az éppúgy számíthat a címplágium okozta többletfigyelemre, mint a nyomában járó ellenérzésre. Napjaink irodalomelméletei „élősködés egy paratextuson” néven emlegetik ezt az eljárást, korántsem mindig elítélőleg. Ha például egy gyereknyomda törpefiguráját sok példányban rajzlapra nyomtatja a művész, úgy, hogy csak egyszer festékezi be a formát, és a végül láthatatlanná halványodó figurák alá ezt írja: A Forsyte-Saga, természetesen ironikusan ellenpontozza a nagyrealista regényfolyam alkotójának gesztusát. Amikor Anthony Burgess The Clockwork Orange címen tett közzé sötét utópiát, névrokonának egyik ismert művére, a humorista Frank Burgess Two o’Clock Courage-ére utalt; mintegy műve részévé tette a szerző és a cím láttán az olvasóban ébredő zavart. Napjaink magyar irodalmában pedig (az ebben a tekintetben máig kísérletező avantgardistának mondható) Petőcz András folytatja ezt a gyakorlatot, de ő sem szó szerinti azonosságokban utazik:
Micimackóés barátai című gyermekverskötete vagy A napsütötte sávban című versgyűjteménye ismert előképeket idéz meg. Papp András gesztusa ebben az értelemben artikulálatlan, iróniának nyoma sincs, és az olvasó nem kap semmilyen magyarázatot a dologra. Mindössze annyit látunk, hogy a kötet félig-meddig címadó írása (a novella címe ugyanis nem A suttogó, hanem A Suttogó) szintén a lovakkal halkan beszélgető emberről szól, aki közlekedési balesetben hal meg lovával együtt. Papp prózájának mind minősége, mind természete távol áll a lektűrétől, sokkal igényesebb, ugyanakkor kevéssé szórakoztató, valójában „hagyományos” művészi elbeszélések ezek, némi szövegirodalmi beütéssel. A puszta (és, ismétlem, inkább ellenszenvet, mint érdeklődést kiváltó) reklámszempontokon túl csak magából a szövegből, de még inkább Papp eddigi munkásságának egészéből lehet értelmezni ezt a címadást.

Arra gondolok, hogy akár Papp prózájának egészét is leírhatjuk különféle ambivalenciák rendszereként. Gyakran követ előképet – előző regénye, a Te beszállsz a bárkába című JAK-füzet története mitológiai mesét, Noé történetét dolgozta fel, A feledés egyenletes növekedése című első könyvében is volt görög mítoszparafrázis éppúgy, mint a Krisztus-történet népmesébe oltott feldolgozása –, de a legritkább esetben jöhetünk rá, hogy mi volt a célja az ismert történet újramondásának. Az író szempontjából persze könnyebb belátnunk az eljárás gyakorlati hasznát: Papp rendkívül széttartó hagyományelemekből építkezik. Camus és Thomas Bernhard, Mészöly Miklós és Proust, Kafka és Sinka István, Cioran és Nádas Péter jelenléte egyaránt érezhető az elbeszélések erőterében. A kötött előkép lehetővé teszi, hogy a szöveg százfelé induljon el egyszerre, hogy minden mondat más stílusban, más intonációval, más képalkotással szerveződjék, hiszen a „cselekmény”, ha annak nevezzük egyáltalán, valahol a szövegen kívül található; ismerjük anélkül, hogy az író következetesen végigmondaná. Ez az eljárás a regényben is működött, és itt, a kisprózákban sem mondja fel a szolgálatot. A különbség annyi, hogy a rövid és egészen apró szövegegységek magukban is megállhatnak: mára edzett szövegértők lettünk.

De nézzük végig, hogy miféle szövegek sorakoznak ebben a kötetben.

Az első, Kucsébertálca című darab a leghosszabb szöveg a kötetben. A szerző arra törekszik, hogy írása vallomásként, az édesanya elvesztése felett érzett fájdalomról szóló hiteles beszámolóként mutatkozzék, de ezt az értelmezésmódot mindjárt a címmel és a kezdőmondatokkal kérdésessé is teszi. A kucséber olyan utcai árus, aki mindenféle aprósággal kereskedik: Pesten hagyományosan tűzkövet, cipőpertlit kínált efféle nyakba akasztott tálcáról „a kínai”, de árultak így nyalókát, aszalt fügét, datolyát és minden más apróságot is. A szövegben efféléről nem esik szó, tehát a cím magát a prózát minősíti, ellentmondva a téma emelkedettségének. A kezdőmondatok pedig így hangzanak: „(1) Anyám valóban meghalt. Tizennyolcadikán vagy tizenkilencedikén.” Az anya halálhíre és az időpont bizonytalansága óhatatlanul Camus Közöny-ének elejét juttatja eszünkbe: „Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan.” Az irodalmi utalás tehát a szöveg vallomásosságát, referencialitását teszi kérdésessé. Ezt az ellentmondásosságot Papp szövegeiben alapvető sajátosságnak látom.

A kötet második, Földi mások című ciklusába sorolt kisprózák különféle olvasói várakozásoknak megfelelő, de alapvetően egyszerű felépítésű, történetmondó, hangulatfestő elbeszélések.

A Hotel Revier éjjeliőreivel a szállodát járva nem történik semmi. A(z el)beszélőnek azonban története van, számára ez a történetbe foglalt húsznapos nem történés: veszteglés, kitérő; nem tudni, mihez képest, mert arról már nem esik szó. Telik az idő, író és olvasó egyaránt érzékeli a hely hangulatát, tapasztalja, hogy milyen dolog éjszakai londinernek lenni, akinek többnyire semmi dolga. Riportra emlékeztető írás ez, de maga a tényanyag, amiről tudósít, lényegtelen, talán nincs is. Az írás atmoszféráját ez a kettősség határozza meg: az olvasónak vannak bizonyos elképzelései arról, hogy milyennek kell lennie egy éjszakai szállodában játszódó riportnovellának, és itt nem azt kapja, amit vár, hanem hangulatokat, tanácstalanságot. A feszültség forrása éppen ez a csalódás, témaeltérítés. És utólag sem változik meg az első benyomásnak ez az alapvető ambivalenciája.

A Másodmagam hőse egy illegális videokazetta-másolót keres meg barátja nevében, hogy visszaszerezze a silány termék árát. Az ügy szépen megoldódik, az olvasó feszültséget vár, konfliktust, de a szerző semmi effélével nem szolgál neki.

A Suttogó ijedt lova nem mozdul a vasúti sínekről, gazdája pedig mellette marad, így mindketten ott pusztulnak. A jelenet emlékeztet (persze a címben jelzett és fentebb említett bestselleren kívül) Sinka István Fekete bojtár…-jának viharjelenetére, csak ott sikerül megelőzni a katasztrófát. Az embert és állatot összekötő misztikus kapcsolat ugyanaz, de ami Sinkánál archaikus és titokzatos színei ellenére a mesterség (a pásztorélet) apoteózisa, az itt értelmetlen, fatális eset, egy értékelhetetlen, tétova gesztus története.

A Szabadesés riportázsának főszereplője egy idős falusi ember, akit alkalmi tűzifaárusok csapnak be a mázsálással. (Nota bene maga a fa eleve csak lopott lehet, hiszen másként aligha került volna magánkereskedőkhöz, így tehát a történet szereplőinek cinkossága elmossa azokat a morális különbségeket, melyek a konfliktust drámaivá tehették volna.) Írásmódját tekintve fura önellentmondás, hogy a szöveg csupa érzékenyen, művészien megformált nyelvi alakzatból áll, miközben beszélője ezt mondja magáról: „Csoda lesz, ha sikerülni fog. Annál is inkább, mivel a történetmondásban semmiféle jártasságom nincs. Nehéz is megfogni, akár egy nedves dinnyemagot. Aztán meg szúr is, mint a zokniba ragadt cigánybúza. Mert a bizalom kérdése mindig bizonytalan. Ezt talán a parasztember tudja a legjobban, vagy ha nem tudja, akkor nagyon jól érzi. A parasztember, aki bízik a bizalmatlanságában. Ha egyáltalán van még ilyen ember; nem bizalmatlan, hanem paraszt.” Egy mentalitás anatómiája ez a történet, melyben szegény emberek próbálnak túljárni egymás eszén. Pappot azonban nem a dolog szociológiai, néplélektani vagy akár népmesei vonatkozásai érdeklik. Egy narratíva hal meg nála már megszületése előtt; egy Tar Sándorra, a betyártörténetek Borgesére vagy Grecsó Krisztián régebbi, „lírai” kisprózáira emlékeztető intonáció, ami egyrészt erősen stilizált, másrészt a népélet, a parasztsors viszonyait hitelesen igyekszik visszaadni. Papp egyáltalán nem törekszik nyelvi hitelességre, ugyanakkor olyan mondatokat ad narrátora szájába, melyek éppen ezt a problémát (amit megoldani nem is próbál) artikulálják. „Ha úgy írnék, ahogyan az őstermelők általában beszélnek, keveset mondanék kevés szóval. De ma már úgy nem lehet. Azt akár valóban el is lehet rontani. S úgy közölni, mintha magnófelvételről szólna. Nekem, tudom, a lehető legérthetőbb nyelven kell beszélnem, ferdítés nélkül. Nehézséget, legalábbis akkora nehézséget, mint azt egyébként vártam, egyáltalán nem okoz; nem kell erőszakot tennem a természetes megszólalásomon, hogy amit mondok, természetesen hangozzék. Az őstermelő nyelve az időtlen emlékezés nyelve; egyszerre több is, kevesebb is, mint általában a nyelv, a szókincsbeli gazdagság és a lelki érzékenység együttvéve.” Érdekes meggondolni, hogy ki lehet ennek a szövegrésznek a beszélője. Egyszerre vallomásos és ironikus, megfontolt és éppen megfontoltságában végtelenül naiv eszmefuttatás ez, és ebben a minőségében illeszkedik a Papp prózáját felépítő ambivalenciák sorába. De mást is megmutat ez a tökéletlenül sikerült, ezért szerkezetét jól láthatóan megmutató szöveg. Papp ugyanis a krimiszerű fordulatokból építkező történetnek nem mondja el a végét. Nem érdekli, hogy a becsapott öreg megkapja-e a hiányzó fát, hogy mit szólnak a csaló fuvarosok, amikor elébük áll, és a szemükbe vágja az igazságot. Ehelyett egy szalmaszálat figyel, arról filozofál vagy metaforizál, nem is tudom. Papp elbeszélései, ezt mutatja meg a Szabadesés, valamiféle cselekményüktől vagy általában történetük magjától független, a költészetbe vagy a bölcselkedésbe való átfordulás, áttérülés kiindulópontjai. Ebben a közegben hangzanak el Papp érvényes kijelentései, a többi csak ezek hordozója, nyersanyag, alap, gondolati közeg, szövegkörnyezet.

Hasonló a helyzet a Fülönfüggő című novellával, melynek vak főszereplője a vasútállomás bemondóhangjaként dolgozik, míg be nem köszönt a digitalizáció kora, amikor minden lehetséges közleményt rögzítenek, őt magát pedig elbocsátják; vagy a következő, Aza kevés maradék című szöveggel, melynek beszélője afféle művezető néhány földmunkás mellett. Emberei csontokat, koponyákat találnak munka közben, ő pedig felveszi az egyik „halálfejet”, és elhatározza, hogy hazaviszi. A kérdésre, hogy minek: „Csak, válaszoltam tömören, vállrándítás kíséretében. Ezt értette.” A szöveg azzal végződik, hogy megpróbálja az agyüreget kitöltő ragadós, nedves anyagot eltávolítani. „Úgy ráztam ki, mint aprót az ócska perselyből” – utal József Attila [Íme hát megleltem hazámat…] kezdetű versére. A történetek Pappnál igen gyakran fejeződnek be ehhez hasonlóan, bölcselkedően, irodalmias utalásokkal. Nem zárulnak le, de nem is maradnak nyitva, nem mutatnak egy újabb, a befejeződés gesztusával megnyitott szellemi térre. Valahogy eloszlanak, szétperegnek a végükön. Toposz, vándormotívum, olykor aforizmaszerű mondatok bukkannak fel a szöveg „coda” részében, ezeken megtörik a szöveg, új irányokban folytatódik, majd szétágazik, áttételeződik, elfogy. A ciklust záró Plázanovella a nagy Én című darab körré záródó cselekménye sem tér el a típustól: „Elhatároztuk, hogy újrateremtjük a világot”, kezdődik az elbeszélés, és a sztorit záró szerelmi (vagy inkább csak szex-) jelenet a beszélőnél lényegesen idősebb nővel – aki, mint kiderül, már a társaság minden tagjával lefeküdt, és ezt valami rítusfélévé ideologizálja – amennyire váratlan, annyira következmény nélküli fordulata a cselekménynek. Csak sejteni lehet, hogy a világ újrateremtésére elszánt fiatalasszonyra is hasonló sors vár, „a valóság talaján”. Hacsak rosszabb nem.

A kötet harmadik, Kimondott pillanatok című ciklusának három szövegéből kettő még az eddig tárgyaltaknál is szétforgácsoltabb. A párizsi emlékek előadása hosszabb bekezdésnyi részekbe tördelve (POST FACTUM) még logikusan következik az élmény intenzitásából és az útinapló műfajának természetéből. A Kimondott pillanatok rövid bekezdésnyi (humor és poén nélküli) egyperceseiben már több az okoskodás, mint a koherencia.

Ezzel szemben a Szelencés című, hasonló szerkezetű, darabkákból montírozott példázatos bolyongástörténet (megint csak Sinka- és Móricz-áthallásokkal dúsított pusztai-lápi elbeszélés) talán azért, mert nagyon intenzív az élmény, magának a tájnak és a rajta burjánzó életnek az ismerete, szeretete, a kötet leginkább magával ragadó darabjává épül.

*

Valójában nem is tudom, hogy összefoglalva mit mondhatnék Papp Andrásról. Jól bánika nyelvvel, jó a ritmusérzéke, szépen építi a mondatokat, olykor a Nádaséira emlékeztető, sokszorosan összetett konstrukciókat is. Erős mondatok ezek, szépen gördülve fuvarozzák el az olvasót a novellák végéig, és nemcsak a hangulatot teremtő, de a hangulatot megidéző képességük is figyelemre méltó. Az elbeszélések többnyire realisztikusak, riportszerűen idézik fel és meg világukat-világunkat. Az alakok plasztikusak, jóllehet leírásuk nem részletező:
nem tudunk sokat róluk, de annak az oldaluknak, amelyre rálátunk a szerző látószögéből, megvannak a maga fényei, árnyékai, redőzete és anyagszerűsége. Ugyanakkor nehezen tudnék rábeszélni valakit, hogy rendszeresen olvassa ezt az igényes, művészi prózát.A tétova szemlélődés, a történetek irány- és centrumnélkülisége mind olyan effektus, amely elkedvetleníti az olvasót. Nem biztos, hogy tudja, mihez kezdjen ezekkel a történetekkel, ha voltaképpen csak előadásuk módja és kontextusa a lényeges.

Ajánló fülszövegében Térey János Papp novellisztikáját lassan terebélyesedő rengeteghez hasonlítja, melynek mélyén messzire lobogó, baráti jelzőtüzeket pillanthatunk meg. A kép találó. Az éjszakai erdő sejtelmessége, szorongató sötétsége és fenyegető távlathiánya hatja át ezeket a történeteket. Minden elismerésem a szerzőé, aki rendületlenül virraszt tüzei mellett. Én azonban ezután is szívesebben olvasnék olyan elbeszéléseket, amelyekben el lehet látni valameddig, és bizonyos időközönként felkel a nap.

Bodor Béla