JÁNOSY ISTVÁN

Besztercebánya, 1919. május 18.–Gyenesdiás,2006. augusztus 19.

 

 

Meghalt Jánosy István költő. Hosszú betegség után, amelynek szenvedéseit éppoly türelemmel viselte, mint azokat a szenvedéseket, amelyek hosszú pályáját kísérték. Betegsége miatt már évek óta csak kivételes alkalmakkor mozdult ki otthonából; igaz, sosem volt társasági ember, legbelső köreibe visszahúzódva élt. A szellem embere volt, életét a művészeteknek és tudományoknak szentelte; nem tudni azonban, szelleme meddig tudott menekülni a csonttá soványodott test pusztulása elől. Utolsó heteiben nagy költőelődeinek sorsában osztozott, már beszélni sem tudott. Szemével jelezte, hogy felismeri, ki szól hozzá, hogy érti, amit mondanak neki. Saját kezével épített házában, a Balaton közeli Gyenesdiáson érte a halál. Orvos húga még megitatta, aztán sóhajtott egyet, és elhagyta az élet. A távozás pillanatáig elkísérték szerettei, végső búcsút vehetett tőlük. Méltó volt ez a régimódi halál, ez a bensőséges ünneppé emelt megsemmisülés a Kukoricaistennő költőjéhez. Olyan volt, mint az élete.

Jánosy István furcsa bagoly volt. Az irodalmi világ nem is tudott mit kezdeni vele. Alkotó éveit, hét évtizedet – első vállalható verseit tizenhét éves korában írta – ritka pillanatoktól eltekintve a pálya szélén töltötte. Az anyagi érvényesüléshez, sikeres önérvényesítéshez nem értett, csak a szellemi önépítéshez. Egyszerre volt higgadt bölcs és szertelen kamasz. Szenvedélyesen érdekelte minden, természettudományok, matematika, művészetek, zene, filozófia, teológia, történelem és költészet; ám valójában egyetlen dolgot keresett, egyetlen dolog foglalkoztatta: a lélek. Az emberi lélek és a világlélek, amelyhez az önelemzésen keresztül talált utat.

A híres fasori gimnáziumban tanult, majd a pesti egyetemen görög–latin és pszichológia szakon. Sopronban pedig elvégezte az evangélikus teológiát, felszentelt pap volt. 1944-ben káptalani szolgálatba lépett Budapesten, 1946-tól a fasori gimnáziumban tanított, és amikor azt felszámolták, egy külvárosi általános iskolába került. 1954-ben kilépett, attól kezdve fordításaiból élt. Élete külső eseménytelenségben és szüntelen belső gazdagodással telt. Folyamatosan dolgozott, puritán újpesti, később zuglói lakását költői műhelylyé alakította. És rejtett raktárrá, ahonnan váratlanul kerültek elő évtizedeken át fiókban tartott művei. Halála előtt pár nappal – még láthatta – Rákócziról közel fél évszázada írt drámája jelent meg. Utolsó köteteiben egyre-másra közölte a harmincas-negyvenes évek kiadatlan verseit, és ezek meglepően jól illeszkedtek kései költeményeihez. Szerteágazó életműve, versei, drámái, elbeszélései és tanulmányai egyetlen koncentrikus körökben táguló gondolatrendszert alkotnak. Ehhez kapcsolódnak azok a műfordításai, amelyekkel – pénzkereső megbízást teljesítve vagy azon túl, szabadon kalandozva a világirodalomban – saját művét körülépítette.

Eszmélkedésének éveit, amelyek az antikvitás, a lélektan és az istenismeret vonzásában teltek, feldúlta a háború. A hátországban élte át, kórházban mentett és gyógyított mint fiatal lelkész. A szenvedés képei beleégtek idegeibe, és álmok, éber víziók formájában egész életében kísértették. Pályája vége felé Távolodó arcok (1990) című prózakötetében megrendítő, sűrű anyagú vallomásokban dolgozta fel emlékeit.

Első versei, amelyek a Válaszban és az Újholdban jelentek meg, komoly feltűnést keltettek, első kötete, a Prometheus (1948) Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János első kötetével együtt a második világháború utáni lírai megújulás élvonalát jelentette. Olyan, azóta antológiadarabokká vált versek jelentek meg benne, mint a Lefutás a Hármashatárhegyről, a Memling fürdőbe lépő aktja mondja vagy a Mondd, ki vagy?, ez a sejtelmesen lebegő költemény, amelyben a fiatal költő ujjongó testi-lelki szerelme a természetisten hatalmas látomásává tágul:

 

„Orrod bátortalan hegye arcomhoz ér – tényleg levél,

papír cimpád is… Márvány puha bőröd alatt a sok-sok rejtek-ér

szintén levél: suhogás, mit ujjam, szemhéjam, szám suhogása kutat,

míg egyszer meglódul a széltől a vállad, a völgyek, a fényutak,

kiesik önmagából a nap: lecsordul, s hullámként felloccsan a föld –

ó mondd, ki vagy? Felelj! Ne nézz! Lehet-e minden újra egy?

Van-e lombik, mely magábaölel és hő, mibe minden egybeég,

S egy robbanás, mikor Isten anyag lesz: valóság, nemcsak puszta név…”

A Baumgarten-díjat még odaítélték neki, és méltán, de mire átvehette volna, megszüntették. Később sem halmozták el kitüntetésekkel, 1973-ban József Attila-díjat, 1986-ban Déry Tibor-jutalmat kapott; 1998–1999-ben a Soros Alapítvány Alkotói Díját. Ez, akárhogy is, mellőzöttségét bizonyítja.

A fényesen induló pálya megtört. Legközelebbi pályatársai is úgy látták, költészete mintha nem úgy és nem arra haladt volna, ahogyan várható volt. Nem a rákényszerített hallgatás miatt, az másoknak, akik más pályát jártak be, szintén kijutott. Jánosy tíz évvel első kötete után jelentette meg Rákóczi ifjúsága (1958) című történelmi elbeszélő költeményét, ahogy jobb híján maga a költő meghatározta műfaját, és amit a költői szakma ennek is olvasott. Következésképp meglehetős idegenkedéssel fogadta. Valójában azonban nem hasonlított semmire, amit a magyar költészet addig hosszú versként létrehozott, nincs köze a régiek epikus költészetéhez, de Babitshoz, Kassákhoz, Illyéshez és Juhász Ferenchez sem. Nem elbeszélő, hanem álepikus költemény, Jánosy amerikai elődeinek és kortársainak eredményeit akkor még alig ismerve hozta létre azt a töredezett szerkezetet, és komponálta meg azt a többszólamú hangot, több nézőpontot ütköztető beszédmódot, amelyben nem a történetmondáson, hanem a történelem feszültségterében vergődő ember lelki történésein van a hangsúly.

Jánosy az ötvenes évek végére társtalanná vált, magányos kísérletei csak szűk körben keltettek visszhangot. Pedig eredményei jelentősek. Jungiánus volt, Carl Jung módszerét használta, amikor képzett pszichológusként rendszeresen feljegyezte és szakszerűen analizálta álmait. Tisztában volt vállalkozásának veszélyeivel, ahogy azt az Egy idegösszeomlás följegyzései mutatják, tudta, mit jelent úgy merülni alá a tudatmélyben gomolygó képzetek világába, hogy egyszerre megfigyelő és tárgya a megfigyeléseinek. És persze nemcsak önmagába merült, kitűnő olvasó is volt: érzékenyen kihallotta Berzsenyi klasszikus strófáiból a depresszió tüneteit, rokona volt Goya, Schumann, Dosztojevszkij, Juhász Gyula, John Berryman, Gulácsy Lajos és minden szenvedő, aki saját tudatának falába ütközik. Talán ezért fegyelmezte anyagát oly gyakran klasszikus, veretes formákba.

És azért is, mert úgy gondolta, hogy a költő, miközben a lélek feltáratlan területeit hódítja meg, nem szakadhat el a művelődés évezredes hagyományaitól, és nem szakadhat el szűkebb közösségétől, amit szülőföldnek, hazának szokás nevezni, és még szűkebb otthonától, ami esetében a dunántúli táj. Ezért van verseiben annyi régészeti, antropológiai, történelmi és néprajzi utalás, és ezért kötött minden utalást a mába. Az emberiség közös emlékezetének nyomait kutatta huszadik századi traumáktól zilált látomásaiban. Ebben a szintetizáló látásmódban összeér kelet és nyugat, antikvitás, judaizmus, kereszténység és buddhizmus-hinduizmus. Jánosy lírai hősei Jézus, Gandhi és Martin Luther King, látása egyetlen perspektívába fogja a Rámájaná-t, Milton Elveszett Paradicsom-át és Allen Ginsberg Kaddish-át; és ugyanígy Beethoven kései vonósnégyeseit és Paul McCartney dalát, az Eleanor Rigby-t. Ez utóbbi szövegét A valóságos oroszlán-ban, 1971-es műfordításkötetében közölte. Ebben a perspektívában egymás mellé kerülhet késő kamaszkori Mária-himnusza és beszámolója egy rémületes gyerekkori szexuális élményről. Múlt és jelen metszéspontján életszerűen, már-már érzékien elevenedik meg a Dunántúl című versben a kétezer éves lány:

 

„Feltárnak romokat. Nyílik a szarkofág.

Benn egy római lány kis kamasz-arca néz

Ijedt-kandin. Ezüst peplosza úgy simul

Fény-árny tagjain: »Ez csoda!«


– már-már azt hiszed. Ám percek alatt a test

porrá omlik.”

Bántotta, keserűséggel töltötte el a csend, amely körülvette. Egyik utolsó kötete, a Bátyánk a Nap (1998) már csak házi sokszorosításban jelent meg, boltokba nem is került. Ösztönzést hiába is próbált volna művei visszhangjából szerezni; kritika, elemzés alig segítette, hogy bemérje, hol tart, hogyan hat, amit csinál. Inspirációt hát önmagából merített, ahogy A festő bánata című versében írta, „Festek – agg Rembrandt – vigyori önarcképeket.” Nem törődött korszerűséggel, korstílussal, irodalmi irányzatokkal. Megingathatatlanul hitt a művészet eredeti, ősi gyógyító szerepében. Azt tartotta, hogy a költő, a pszichológus, a lelkész ugyanazt csinálják:
a maguk eszközeivel a megváltásra váró lélek segítségére sietnek. Verset hite szerint azért írt, hogy használjon vele: Jánosytól nem állt távol a didaxis. Ez a huszadik század második felében nemigen fért bele az irodalom önmagáról alkotott képébe. Bizonyosan hozzájárul ez ahhoz, amit költészetében esztétikai egyenetlenségnek érez az olvasó. Ha Jánosy verseiben van didaktikus célzat, hát van, neki erre a hajtóerőre volt szüksége, így tudott legmagasabbra szárnyalni költői képzelete. Ki így, ki úgy egyenetlen; de minden alkotót megillet, hogy legjobb teljesítményével mérjék.

Utolsó éveiben, ahogy álomverseiben egyre mélyebbre merült alá, gondolati verseiben úgy tárta egyre szélesebbre horizontját. A személyes lét lassú feladását készítette elő.

 

„Ki voltam én, tőlem mind távolabb van.

A létem parttalan, eseménytelen.

Nem üldöznek, nem ölnek álmaimban.

Nem járat poklot velem érzelem” –

 

írta Emlékeim fakulnak című versében. Azt a távolodó ént, ami ő volt, egy ideig még őrzi az utókor fakuló emlékezete. Aztán csak a verseket lehet idézni, és bennük a költő lelke mindig megelevenedik.


Ferencz Győző