ISTEN HOZOTT – AMÚGY KI VAGY?

Grecsó Krisztián: Isten hozott

Magvető, 2005. 319 oldal, 2690 Ft

Grecsó Krisztián első regényét a mű címének szellemében fogadta az olvasóközönség. A legolvasottabb magyar magazin újságírója jószívvel ajánlja a könyvet, ebben a tálalásban Grecsó mintegy a fiatal magyar irodalom megtestesítője, akinek műve az irodalmi érték mellett még akár bestsellernek is tekinthető. A Jelenkorban Szilágyi Zsófia mélyenszántó tanulmányában az Isten hozott-at Móricz Zsigmond Életem regényé-nek az újraolvasásaként ajánlja fel. Ezek az egymástól lényegesen eltérő mozzanatok ugyanarról a regényről szólnak. „Isten hozott! Örülök, hogy itt vagy!” – mondja a regény első kritikusa, Károlyi Csaba. Látszik, hogy várta ezt a könyvet, hisz várható volt az érkezése. Előző könyve, a Pletykaanyu Grecsó nevét ismertté tette, még televíziós műsorok is foglalkoztak a könyv utóéletével, egy nem éppen meghitt hermeneutikai helyzet alakult ki a szerző és a befogadók között: saját magukkal megesett történeteiket a szegváriak magukra olvasták. Egy jól megírt, mi több, emlékezetes elbeszéléskötet után regényt kell írni. A regényírás a magyar irodalomban a bérmálás, illetve az Isten hozott esetében nyugodtan írhatjuk, a bár micva rituáléja – a regény megírásától kezdve számít felnőttnek az író. Onnan kezdve integrálható az irodalmi hagyományba, hasonlítható más életművekhez, helyezhető el a kánonban. De ahogy a regényben(?) a főhős Gallér Gergely árva, úgy a könyv műfaját illetően is el lehet bizonytalanodni, hogy az-e, aminek látszik, vagy aminek látni akarjuk. Regény-e az Isten hozott? Bazsányi Sándor Ex Libris-ében „mozaikos világrajzolat”-nak nevezi a művet, amely formájában hasonlatos a „pályakezdő” Mikszáth Jó palócok-jához vagy Bodor Ádám Sinistra körzet-éhez (ÉS, 2005/47.). Mikszáth és Bodor művének – néminemű egyszerűsítéssel élve – a táj, a körzet, a régió, a közeg a szövegszervező elve, az, hogy ugyanabban a térben történnek a dolgok. (Ezzel az egyneműsítéssel az idő problematikáját éppen hogy nem lehet zárójelbe tenni. Miképp Bodor könyvében az idő látszólagos kiiktathatósága, felfüggeszthetősége állandó feszültség, úgy az Isten hozott ideje[i] is majd külön bekezdést érdemelnek.) A regény történetét, pontosabban a hét évvel ezelőtti történet elbeszélését egy kikényszerített emlékezéshelyzet indítja el. A főhőst, Gallér Gergelyt 1990. március 12-én, születése és neve napján (ez az egyidejűség, hogy a születéshez képest lehet csak neve, az árvaság szép metaforája) felhívja egykori barátja telefonon, hogy menjen vissza a falujukba, mert miután feloszlott a téesz, el lehet olvasni a Klein-naplót. Azt a rejtélyes szöveget, amely nem lehet tudni, valójában hogyan, mintegy véletlenül született meg. Ebből a szempontból az árva Gallér Gergely ésa Klein-napló nagyon is hasonlít egymáshoz. Hogy a hasonlóság honnan ered, a regény végén kiderül. Elöljáróban annyit, hogy minden rejtélyt egy anya szült. Miközben Gallér Gergely hazautazik a faluba, „az emlékezés nyálkás és fájdalmas folyama” (11.) során felidézi és végigmeséli, újraéli a regény történetét. Az elbeszélő önbeteljesítő kijelentése: „Széjjel fogok szedni mindent, apróra, a nagy egészből rengeteg szálkányi, egymásnak ellentmondó részlet lesz. Táj lesz újra…” (11–12.) akár a regény ellenében, a nagy egésszel szemben, a tájszerű novellaciklus műfaji leírásaként is olvasható. Egyfelől a történet egyneműsége, a szerkezet koherenciája, a jellemek sokfélesége, a motívumok tagoltsága valódi regénnyé teszi az Isten hozott-at, ugyanakkor a történetek egymástól külön állva is megállják a helyüket, és a körszerűség éppenséggel a ciklikusságot is jelentheti. Az Isten hozott árvaregénynek is nevezhető: az árvaságot nem tartalmi értelmében, hanem poétikai jelentésében értjük: hiányzik az egész centrumából valamilyen epikus mag, összetartó anyag, amihez képest a szöveg regény lehetne. De ez sem feltétlenül igaz. Talán nem szerencsés állandóan allegóriaként olvasni a regény egy-egy motívumát, de ami a regényben Franczek Gyulával esik meg, szinte az árvaság megfordításaként, aki annak ellenére (vagy azzal együtt), hogy urológiai vizsgálatok által bizonyítottan steril, utódot, utódokat nemz. Valahogy ilyen ez a regény is. Van, mégis van. És ez a lényeg.

Bazsányi tipológiájából a pályakezdés retorikája is termékeny felvetés lehet: bemutatkozásakor a szerző azt mutatja be, azt adja tovább, ami az övé, de legalábbis ami az övé volt. Ami az övé lehetett, amíg meg nem írta és ezzel el nem vesztette. Ahogy Szilágyi Zsófia írja: Grecsó otthagyta a falut. Ebből a szempontból az Isten hozott ugyanabban a mozdulatban Isten hozzád, Isten veled is. Grecsó sokkal inkább a faluval szemben ír, semmint a faluból, akárcsak Móricz – ahogy erre Szilágyi is felhívja a figyelmet. Ennek a jelentékeny különbségnek a figyelembe nem vétele az urbánus magyar irodalmi gondolkozás igazi provincializmusa:
ahelyett, hogy felülírná a sztereotípiákat, új köntösben igyekszik átmenteni azokat. Csakhogy Grecsó alkata elegánsan és egyszerűen visszautasítja az előre csomagolt és leosztott szerepeket.

Írói nyelve, motívumkezelése sokkal áttételesebb, reflektáltabb, irodalmibb, mint elsőre tűnik. Például maga a Klein Ede Egylet is A Pál utcai fiúk című regény kései bűvöletében” született. (18.) Az árva Gallér Gergely és Gallér Eszter, akik árváságuk ellenére avagy éppen árvaságuk miatt egymás testvérei, az apátlanul felcseperedő Beregi András (a továbbiakban: Bece) és a különc nagybátyjánál élő különc Metz Dezső egyfajta irodalmi valóságban él. Idegenségüket leplezve egy mitikus világot építenek, mesélnek maguk köré. Elemei az Ótestamentum és az Újszövetség könyveiből a Kabbala gondolatvilágából és népi hiedelmekből, helyi babonákból, megmagyarázhatatlan rejtélyekből és a közelmúlt konkrét történelmi traumáiból (a teljesen alaptalan vérvád Klein Ede ellen 1948-ban) együttesen tevődnek össze. Ez a mondakör annyira sokszínű és változatos, annyira váratlan tagokból áll egybe, hogy eklektikussága egyáltalán nem zavaró.

Ennek a felfokozott hiperliteralizáltságnak remekbe szabott példája, hogy amikor Metz Dezső Orosházára tart a vonattal, Szentetornya községénél, ahol Justh Zsigmond parasztszínháza működött, egy majorságbeli szellemmel találkozik, aki megszólítja. „Azt mondta, boglyarakás közben Plautus- és Molière-monológokat szavaltak az alföldi parasztok, és porzott az irtózatos saller, ha a legény aratás közben Shakespeare-t tévesztett.” (78.) Az ehhez hasonló délibábos jelenetekben a valóság versus fikció nem túl izgalmas oppozíciója helyett szóba kerül a kitalált, mert fikcionált valóság viszonya a valódi valósághoz. Ahogy ugyanez a szellem mondja feje tetejére állított platonizmussal:
„mert csak a megírt létezik, a valóságban nincsen semmi”. (79.) Ugyanez a szentencia másutt valamivel modorosabban hangzik a maga mívesre csiszolt kiazmus alakzatával: „Minden meg van írva, illetve az létezik, ami írva van, és amiatt, mert meg van írva.” (157.) Itt a reflexív meglátás már-már a saját farkába harap, magához nyúl. Erre a félig-meddig kettősségre épülnek a regény helyszínei is: Orosháza, Szeged igazi neve mellett Sáraság, Feketeváros és az evangélikus Tótváros kitalált helységnév, de nagyon egyszerűen működő megoldó kulccsal lefordíthatjuk e helységeket úgymint: Szegvár, Csongrád, Békéscsaba. A katolikus Sárasággal szemben reformátusok lakta „szenteskedő város” neve pedig szó szerint magáért beszél: Szentes. Az adott régió belső tagolódását mutatja, hogy a települések vallási-kulturális vonatkozásban különböztethetők meg, azaz saját magukat így különböztetik meg. Ebben a világérzékelésbena vidék az, ami kívül van a szülőfalun. Maga a „szülőfalu” figurája is automatikusan az árvaság metaforája: Gallér Gergelyt valójában a falu (történelme, nyelve, mitológiája) hozza világra. És aztán a falu kergeti el, hogy újra hazatérjen, ha ugyan hazatérhet. Gallér Gergely arc nélküli elbeszélő, miközben ő lát mindenkit, őt nem látja senki. Miközben minden történetet ő elevenít fel, ő mesél el, őt senki sem hozza szóba. Mert a szó nincsen másnál, csakis őnála. Még maga a Klein-napló szövege is csak az ő elbeszélésén keresztül jelenik meg. Nincsen teste, de van szava. Pontosabban csak szava van, története van, de élete nincs. Mivel árva – így nincsen családja, családregénye, visszaolvasható múltja. Azzal, hogy a könyv népével azonosítja magát, múltat is talál magának. Más kérdés, hogy a regényben a zsidó az idegen metaforája.

A regényben többféle időszemlélet ütközik, de mindenképpen találkozik egymással. Gallér Gergely keresztneve eleve az idő tagolásának, az időfolyam felosztásának a lehetséges jelölője. Az idő értelmezhetőségének feszültségét a regény mottói előkészítik: „A földmíves élete rövid, mint a gazdasági év. A tavasz már kimossa az emlékezetből a telet, a tavaszt a nyár. A falu kis házaiban nem marad jel, hír, emlék azokról, akik elébb lakták” – Móricz Zsigmond. A másik mondat Krúdy Gyuláé: „…nem vagyunk mások, mint folytatásai a régi időnek, a lábnyomok továbbmennek ugyanazon az úton, jó szem kell hozzá, hogy megláthassa valaki, hol végződik az egyik nemzedék lábnyoma és hol folytatódik az új nemzedéké”. A két szöveg jelentéstani ellentmondása már-már gyanúsan egyértelmű: nincsen jel, vagy van jel. Az Isten hozott nyomkeresőinek kétségkívül jó szemük van, és talán azért is tudják meglátni a nyomokat, mert ők árvaságuk folytán nem tartoznak egyik nemzedékhez sem; eleve kívülről (és közben mégis belülről) próbálják nyomon követni a dolgokat. Talán a két mottó még továbbolvasható lehet egy prózaretorikai allegorikus szerkezetben: Móricz a regény, a totális világleírás, Krúdy pedig a novella, a részletek mágiájának a metaforája – de az ilyen behelyettesítések éppen a mottók nyitott elevenségét tennék zárójelbe. (Az mindenesetre megállapítható, hogy Grecsónak, mint prózaírónak, jó szeme van az irodalmi hagyományhoz, a könyv tele van finoman beleszőtt vagy épp hogy csak játékba lendített utalással. Nem dialektusban vagy egzotikusnak ható tájszólásban ír.)

A regényben létezik egyfelől a faluidő: „Sáraságban erősebben és mélyebben történnek a dolgok”. Ez Sáraság belső ideje, amely független a külső időtől. Mitikus jelleggel bír, ebben az idődimenzióban egyenes, folyamatos, folytatólagos kapcsolat van a Biblia ideje és Sáraság jelene között.

Aztán van egyszerre lineáris és ciklikus elbeszélt életidő, amely a főhős életét kíséri végig; míg otthon van, az idő inkább körkörösen telik, és ahogy folyamatosan kiszakad ebből az „egyszerűen és misztikusan szép, zárt és oltalmazó” (301.) sárasági életből, úgy lesz egyenesen előrehaladó.

És kibontható egy harmadik idősík: nevezhető akár külső, történelmileg felosztható magyaridőnek is. Merthogy a külvilág néha-néha azért betoppan ebbe a hermetikus regényvilágba is. A történelmi valóság színrevitelénél a szerző két különböző technikával dolgozik: az előző rendszer megmarad szükségszerű történelmi háttérnek, amely csak ritkán van hatással Sáraság dolgaira. Ilyen ritka kivétel a Klein-napló kiszivárgása, botrányhulláma, aminek hatására még a pesti elvtársak is ellátogatnak Sáraságba. A másik helyzet, amikor sárasági ember lép be a kádáriánus Magyarországra, a regény egyik legjobb-legkeserűbb anekdotája: Bece Pesten élő apja meghal, mire Bece nagyapja, anyja és Bece elmegy a temetésre, csak éppen korábban pár nappal. Sáraságban értelmezhetetlen, hogy valakit több napon keresztül jegeljenek, így hát idő előtt felkerekedik a család, de ahhoz még épp alkalmas időben, hogy a 301-es parcellánál próbálják meg elrejteni a túl korán megvett koszorút.

A rendszerváltás erjedő-izgalmas időszakát a regény már kvázi-történelmi kontextusba helyezi. Így lesz a közelmúltból történelmi anyag. Például azzal, hogy leírja, újra megjeleníti a két talán legemlékezetesebb választási plakátot. [A Körös-parton loholó urak] tenyérnyi kokárdával a mellükön igyekeznek a megyeházára. Utánuk nézek, olyan a tarkójuk, mint az a nemrég nyomott »távárisi konyec«-es plakát, ami az orosz katonákat búcsúztatja, nem túl előzékenyen, ám annál felhőtlenebbül.” (8.) „A fülkébe, a vécéajtó belső oldalára, valami elvetemült választási plakátot ragasztott (sic!), fölül két ocsmány férfi csókolózik, vén kommunisták, talán Kádár és Brezsnyev, az alsón egy fiatal pár. A képek alatt rövid szöveg, azt kéri, válasszunk.” (296.) Egyszerre idézik fel az akkori politikai-közéleti közeget, ugyanakkor alkalmasak arra is, hogy a mából visszatekintve láthassuk a politikai divatokat.

A falu tulajdonképpen arctalan, alaktalan massza. Grecsó itt is végletes megoldásokkal áll elő: tíz-tizenöt embert közelről megismertet velünk, a többiekről viszont semmit nem tudunk, halmazként a buszon látjuk őket, amint mindennap munkába mennek és munkából jönnek, vagy húszévente lincselnek, zsidót üldöznek – körülbelül ennyiből áll az életük. Őket a „falu szájá”-nak nevezi az elbeszélő. És ezzel eljutottunk a regény egyik legneuralgikusabb motívumához: Klein Edéhez. A vérvád történetét a valóságból vette át Grecsó: a holokausztot túlélő és a falujába visszatérő szeghalmi zsidót, Klein Viktort, hasonlóan Klein Edéhez, gyalázatos rágalmaikkal elkergették a helyiek. A regényben a zsidó az „idegen”, a „másik”. Aki nem egészen olyan, mint mi. „Úgy látszik, zsidónak nem csak születni lehet” – mondja Bece. (266.) Árvaság és zsidóság összefüggése, az, hogy egy nem zsidó árvát lezsidózzanak, és az illető gyerek ezt büszkén vállalja, morális tőkét kovácsoljon belőle, nem az Isten hozott lapjain jelenik meg először a magyar irodalomban. Ezt a traumát, valamint az abból való etikai kiállást Nagy Lajos írta meg visszaemlékezéseiben. (Az a Nagy Lajos, akinek írásművészetét rosszabb esetben a „sültrealista”, jobb esetben a „világszerű próza” kategóriáival szokás elintézni; és aki Móricz Zsigmondhoz hasonlóan megérdemelné, hogy etikai és esztétikai értékeihez méltó módon foglalkozzanak vele.) Az Isten hozott örök zsidómotívuma azonban némi morális és narratív didaxist is magával hoz. Ebben az identitásregényben a „zsidó egyenlő a másikkal” elsőfokú megoldó képlet eléggé kiismerhető lesz. Az a jelenet pedig, amelyben Gallér Gergely Szeged felé menet találkozik a vonaton két lipótvárosi rabbival, akik fellebbentik egy nagy rejtély titkát, kifejezetten erőltetett, tákolmányszerű, a régi vicc jutott róla az eszembe: két zsidó utazik a vonaton. Megtoldva egy harmadikkal, aki még nem is tud róla, hogy ő is az.

Szegő János