Hubay Miklós

 

BÍRÓ FIA: ÍRÓ

„Mi könnyű törvényt írni pamlagon –

Könnyű itélni a felűletesnek,

És mily nehéz, ki a szivet kutatja…”

(Madách)

Ez a cím akár Babits sorsát is idézhetné. Akár az enyémet is. És mindenképpen Domokos Mátyásét. Bírók voltak a felmenői. Ő pedig az írói pályát választotta.

Megint az a csupán egyetlen betűnyi különbség az apa és fiú foglalkozása között (vesd össze: homousion – homoiusion), és máris érezzük, hogy ugyancsak messze gurult az alma a fájától. Vagy mégse? Az atyai mesterséget folytató fiak-unokák hagyományosan becsületet hoznak a családra – viszont az írói (vagy egyéb művészi) pályát választó fiú legtöbbször sokkolni szokta – szokta volt – a tisztes mesterséget folytató szülőket. Petőfi verset írt erről. Ady prózában vall arról, hogy az apja szolgabírónak szerette volna látni a fiát… Szigligeti azért lett Szigligeti, hogy a drámaíró-mesterséggel ne hozzon szégyent a tisztes Szathmáry családra… Azért szelíd konfliktus volt ez már akkoriban is. Vígjátéki téma lett, nem tragikai.

A „bíró fia: író” képletben azonban mindmáig lüktet az Ödipusz-komplexus. Megéltem ezt én is, szelídeden, ám mindmáig érzékeny vagyok a nemzedékek közti hivatásváltásnak e speciális esetére. A magam sorsának nyitját is feszegetni próbálom ezzel.

Mintha Thomas Mann is figyelt volna erre: nem mulasztja el megemlíteni a Halál Velencében széplelkű öreg hőséről, hogy táblabíró volt az édesapja. Akárcsak Ágota kisasszonynak Kiss József költeményében – ebben az Arany-balladáknál is fájóbb szépségű „poszt-Arany-balladában”, amelyen már a Nyugat lírájának hajnalfénye ragyog…

Amikor Babits Mihály első kötetének programadó ars poeticájaként (ars eticájaként?) közli a már címében is kihívó versét – Óda a bűnhöz –, lehetetlen, hogy ne nézett volna farkasszemet apjának arcképével, amely bizonyára náluk is ott függött a három utcai szoba valamelyikében. S egy maliciózus angyal talán oda is tolta a Nyugat 1909. március 1-jei számát az Istenben boldogult szekszárdi bíró úr elé, azokkal az erkölcsi értékeket relativizáló (vagy éppen: finomabban disztingváló) sorokkal: „Bűn, bűnnél százszor rokonabb erénnyel.”

Ám odafönt, a mennyei igazságszolgáltatás luciditásában, ahol múlt, jelen, jövő egyszerre együtt van, lám megjelenik egy még újabb nemzedék képviseletében Illyés Gyula is, aki ügyészért kiáltó eposzát (Hősökről beszélek) úgy írja, hogy az elkészült részekre áldást kér (és kap) a kert másik végében dolgozó Babits Mihálytól – akinek autoritását Illyés azzal hangsúlyozza: „táblabíró fia!” S nem tyúkpörben kapja Illyés a felmentést. Eposzában egyetértéssel idézi Proudhon égrekiáltóan provokatív mondását, méghozzá hitelesen, fölényesen, franciául: „La propriété c’est le vol.” Mintha a bíró-fia-írók Magyarországon a génjeikben hordoznák a Kőtáblákat.

Hiszen Kiss József fentebb említett Ágota kisasszonya is apja után folytatja az „ősi mesterséget”. Van egy pere Ágotának is, amelyet vénkisasszonyos szívóssággal folytat valami metafizikai Rossz: az ádáz Körös vize ellen.

Amikor aztán Illyés Gyula meglátta és megszerette Flórát, bizonyára érzékelte mögötte is a mitikus táblabíró Atyát.

Jogásznemzet fiaként nem csoda, hogy számos bírót ismerhettem. A váradolaszi temetőben apám fejfáján silabizálva a betűket tanultam olvasni: „Itt nyugszik hubói Hubay Lajos ítélőtáblai bíró, élt 59 évet 1919. április 4-én.” Igazságügyéri parcella ez, apám sírja mellett volt Domokosék kriptája, s túl ezen impozáns márvány emlékmű: a tábla elnökéé, Bary Józsefé (sokat emlegették: ő volt a tiszaeszlári per főügyésze). S vele egy sírban ifjú Bary József: „Élt 19 évet, elesett Csucsánál, a magyar föld védelmében.” (Vöröskatona volt.) Lopva mindig elolvastam a magyar föld védelmében elesett fiú apró betűs sírfeliratát. Felette szinte trónolni látszott az édesapja, cvikkerrel az orrán, bronzban. Lehetséges volna, hogy az ítélőtábla-bírák fiaira vár egy nagy IGEN és NEM, vár valami a keresztútnál, ahol a hivatásunkat – s a halálunkat is – választjuk? Elemi iskolai feladatom lett ez is.

Az apám sírja mellett a másik oldalon Lidércke nyugodott: „Ippi és érkeserűi Fráter Erzsébet, férjezett Madách Imréné.” Ezen a síron mindig volt friss virág, a Temető utca lakói ápolták. Olyan volt ez a temető, mint egy Trianonban elmulasztott néma népszavazás.

…Apám két bátyja is fellebbviteli bíró volt, egyik Kassán, másik Miskolcon. Ám nem a határon túli vagy már föld alá került Hubayak, hanem nevelőapám, Domokos László szolgált nekem klasszikus példaként a magyar táblabíró alakjához, puritán mentalitásához. Ő is, apámnak egykori kollégája, a váradi tábla bírája volt, sőt rangjára: kúriai bíró (ő úgy írta: curiai). Vér szerinti fiának, az ifjabb Lászlónak (aki szintén bíró volt) lett elsőszülött fia Domokos Mátyás. Akit most temetünk. Bíró fia volt ő is. Élt 78 évet. Mintha egy kisfiút tennének a sírba…

A Körösön túl volt a Nagypiac, az Ullman-palota előtt. Árultak ott mindent, lovat és fekete bivalyokat is. Ott láttam először láncra verten táncikáló medvét. A zsibogón meg földre terített rongyokon ócska könyvek, régi pénzek. A hegyekből zsákban hozták a nyüzsgő rákokat, előre-hátra vonszolva magukat próbálgatták, hogy melyik olló is tartozik hozzájuk. Az egyik sorban a hegyi mócok furulyát is árultak. Rengeteg furulyát (pedig én Nagyváradon soha senkit se hallottam furulyázni), meg nyers faháncsból font hosszú szárú ostort – hatalmasakat cserdítettek vele. Volt ott nádszék, faragott zsámoly, bababútor… Itt vétettem meg anyámmal azt a kisgyereknek való széket (én már nagyfiú voltam, tíz-tizenegy éves), aztán piros ceruzával, csupa nagybetűvel ráírtam a támlájára: MATYIKÁÉ.

Magyarországról vártuk nevelőapámnak Laci fiát, hozta bemutatni családját, Jolikát és az elsőszülöttet, Matyit, akinek születéséről és minden tettéről már két éve beszámoltak a Gyuláról és Makóról érkező levelek.

Nevelőapám kollégája és barátja volt apámnak (akit alig születésem után elvitt a „spanyol”). Maga is megözvegyülten, feleségül vette anyámat, hozzásegítve őt, hogy nevelhesse kiskorú gyermekeit a hirtelen rászakadó román világban, ahol nem akaródzott nyugdíjat sem fizetni a magyar világból ott ragadt özvegyeknek. Domokos Laci bácsi tette lehetővé a Hubay árváknak, hogy felcseperedjenek. Úgy is emlegették őt a széles atyafiságban: „a jó Laci bácsi”. Valóban jó ember volt. Szigorú és igaz bíró. Amikor negyvenéves szolgálatát a bírói kar megünnepelte, az egyik helyi újság meginterjúvolta. – Egyvalami tölti el elégtétellel – mondotta –, hogy „bár nemegyszer előfordult, hogy tőlem az ügyész halált kért, én senkinek a fejére nem mondtam halálos ítéletet”. Amikor a délutáni sétájából hazatért (azon az Ady megénekelte „poros a hosszú hársfasor”-on volt a séta, mindig hármasban Plopu bácsival, a román semmítőszéki bíróval és Róz bácsival, a váradi köz- és váltóügyvéddel), a tejeskávét elfogyasztva vacsoráig román nyelvű újságot olvasott (a liberális Dimineat,át). Az erdélyi költőnőnek, Berda Máriának egy versszakát ma is tudom – az új állam nyelvét éjjel-nappal gyakorló magyar közhivatalnokok emlékezetére: „Az én apám tudott jól franciául, / Bázelben a németeknek prédikált, / De mikor elment Szolnok-Dobokára, / Román szótárt vett és grammatikát.” Talán mondanom sem kell: kálvinista volt Domokos László is, egykor debreceni diák – ez még a Nyilas Misi-időkben lehetett. Emlegette is azokat a játékokat, amelyekről Móricz írt. A királyhágómelléki református püspökség mellett egyházmegyei tanácsbírói tisztet is betöltött.

Számomra fontosabb volt ennél, hogy oszlopa volt a Magyar Múzeum Egyesületnek. Így már kisgimnazistaként szívesen látott – egyetlen! – vendége voltam a Schlauch tér végében álló kis sárga múzeumépületnek, ahová minden csütörtökön és minden vasárnap (a nyitvatartási napokon) nem is az üveg alatt látható mamutagyarak és bronzfibulák vonzottak, még csak nem is az Ipolyi-gyűjteményből ott maradt Dürer-metszetek (ezek is, azért persze ezek is!), hanem a múzeum három, kulcsra zárt szobájában a jórészt ömlesztett – odamentett? – magyar könyvek tömkelege. Az egykori Úricasino könyvtára, főpapi hagyatékok. A jobb oldali sarokszobában, ráccsal védett polcokon: bölöni Bölöni Sándor könyvtára. Innen a Magyar Történelmi Életrajzok köteteit hordtam haza. (Ugyebár Shakespeare is életrajzokat olvasott? Ő Plutarkhoszéit.) Megannyi tragédiatéma volt: Thököly élete is, Fráter Györgyé is. Azért ne higgye senki, hogy valami ódon, avíttas világba tévedező gyerek voltam. A Fő utca másik végében, ahol a színház előtt a Köröshöz kanyarodik, az utolsó bolt Hegedüs Nándor Hírlapirodája volt. Ennek hátsó helyiségében kölcsönkönyvtár működött. (Egy hónapra 30 lei, de egy napra is adott könyvet a kisasszony 1 leuért. Itt töltekeztem Darwinnal, Bergsonnal, Ibsennel és még inkább Strindberggel, Hevesi Sándor Shaw-fordításaival, a Shaw- és Nietzsche-breviáriummal, a Színházi Életből kivágott drámák sok-sok gyűjtőkötetével. És milyen felfedezés volt a pozsonyi Práger Kiadónak Új Európa Könyvesháza…) Kincseimet hazafelé cipelve, megálltam Frankó Pista bácsinak (ő Domokos Mátyás nagyanyjának volt a fivére) a Schlauch park fáira nyíló földszinti ablaka alatt, a mindig vidám agglegény rendszerint az ablakában könyökölt, s el is várta, hogy bemutassam neki az aznapi zsákmányt. Megbeszéltük, hogy mi lett volna Erdély sorsa, ha a Barátot nem gyilkoltatja meg a császár Alvincen.

Odahaza Domokos Laci bácsi is érdeklődéssel lapozgatta a hazahordott könyveket, s csöppet se bánta, hogy nevével élve felbolygatom a Múzeum porülte nyugalmát.

Az a pár baráti család – három-négy –, amely névnapokon felkeresett minket, nem szolgálhat alapul szociológiai felméréshez, mégis meg merem kockáztatni, hogy a Nyugat költői – köztük még Ady is, aki Váradról indult el Párizsba – kívül estek a váradi magyar intelligencia érdeklődési körén. (Tabéry Gézáról, ha lejött a hegyről, és feltűnt a Fő utcán, nem mulasztották el megjegyezni, hogy ő Ady barátja volt. Mintha unikum lett volna e nemben.) Viszont a kereskedő polgárság körében elevenen élt Váradon Ady emléke, talán a versei is – a Léda-dalok bizonyára…

Nevelőapám Szabolcska Mihályra esküdött. Volt is egy kis vaskos Szabolcska-kötete. Ebből még fel is olvasgatott. Ez a kötet aztán eltűnt. Mostanában mesélte Domokos Matyi, hogy amikor váradi nagyapja meghallotta, hogy ő – gimnazistaként már – érdeklődik az irodalom iránt, Makóra utazván elhozta neki a Szabolcskát. Afféle konfirmáció volt ez az írói pályára induló fiúnak. (A könyv sorsa? Matyi elveszítette. Ezt ő maga is fölöttébb emblematikusnak tekintette, akárcsak a konfirmációt.)

A Domokos család új generációjának első hajtása, akit én Váradon a feliratos székecskével vártam, két és fél éves korában valóban egy trónkövetelő határozottságával lépett fel. Nagy üggyel-bajjal felhúzódzkodott a díványra, ott, annak ingó-ringó párnáján megvetette két kis lábát, és harsányan kiáltotta: MEGÁLLJ! – Majd édesapja biztató pillantását elkapva, nekidurálta magát, s még harsányabban: KUTYA! Mindnyájan elbűvölten álltunk, mert valóban rendkívüli jelenség volt, hogy ez a járni-beszélni még alig tudó gyermek ily proklamáló hangon igét hirdessen. S édesapjának súgnia sem kellett, végül kivágta, s milyen dörgedelmesen: SZERBIA!* De ekkor már ott csüngött kitárt karú édesanyja nyakában, annak a szelíden mosolygó (mintha mindig könnyein át mosolygott volna) Bodoki Jolikának a nyakában, aki vitte is kisfiát játszani. Bölcsen.

Arrafelé, Erdélyben, a Partiumban mi már – kicsik-nagyok – pontosan tudtuk, hogy mit szabad és mit nem szabad mondani. Hogy az antantállamokat, pláne a kisantantéit a világért sem szabad megsérteni, mert elvisz a Sziguranca.

Az ember sohasem lehet eléggé tapintatos a fokozott érzékenységű többségiekkel szemben. (Már Ezópus tanítómeséje is erről szól a folyóparton lejjebb álló Bárány és a felsőbbrendű Farkas diskurzusában.)

A sorsfordulattal kecsegtető pillanatainkat Szondi Lipót számba vette. Öt ilyet talált: a párválasztásét, a barátválasztásét, a betegség-, a halál- és a hivatásválasztásét. Ilyenkor törnek fel bennünk őseink eladdig „leláncolt” – latens – génjei. Amikor egyszer Domokos Mátyás számba veszi felmenőit, a váradi nagyapján túl megtalálja Petz Vilmost. Odahaza Laci bácsi őrzött egy finom rajzú arcképet róla. Jénában készítették. Talán egy német diáktársa. A hagyatékból elhoztam a jogos örökösnek, Mátyásnak. Ő az Ókori lexikon két hatalmas kötetével viszonozta. Ez Petz Vilmos főműve. Volt miben kutatnom a görög tragédiaírók elveszett drámái után, amelyeket mindig szerettem elképzelni, hogy vajon milyenek is lehettek. Egy elsüllyedt Atlantisz! A címük jórészt fennmaradt a protagonisták nevével. Micsoda bűnök, micsoda bűnhődések! Palamedész, az ifjú Laiosz királyfi… A pokoljáró Dante látott ennyi bűnt és bűnhődést – meg a bíró, amikor a tárgyalásra előkészülőben az aktáiba mélyed.

Az Isteni Színjáték-ot fordító Babits, majd aztán az Oidipusz halálát a maga halálos ágyán fordító Babits végtére is, költőként ugyanazt a mesterséget folytatta, amit Szekszárdon az apja, amikor levette a polcról a Felső Bíróságaink Elvi Határozatai-nak V. kötetét (büntetőjog és -eljárás), hogy az élet, a szemérem és a tulajdon ellen elkövetett bűntettek paradox és faramuci kázusaira bölcs kúriai döntvényeket citáljon, mintegy miheztartás végett, precedensül.

A tűzlopó Prométheusz bilincsre verése, az anyagyilkos Oresztész felmentése, a konstruált per Palemedész ellen: megannyi drámai, költői tárgy a Petz Vilmosban.

A drámaírói függetlenség tudatát (öntudatát) a „bíró fia író” szindrómának köszönhetem, amelynek én is haszonélvezője? kárvallottja? lettem. Miként Babits is. Hiszen erről az alapról lehet deklarálni felülemelkedettségünket a minket jobbra vagy balra állító tendenciákkal szemben.

Ám az a puritán bírómentalitás, amellyel idősebb Babits Mihály, Hubay Lajos és persze nevelőapám, Domokos László is fiaik ethoszát meghatározták, csupán a függetlenség akarásáig és az igazság megtalálásának illúziójáig terjed. A költészet és a drámaírás útjai ennél tovább vezetnek. Kutatnunk kell hozzá a szív titkát is.

Amikor már harmadszor hallottam és végtére el is hittem Domokos Mátyás halálhírét, kihozattam a könyvtárból a fellelhető műveit. Ezt a talán tízezer oldalt kezdtem felolvastatni magamnak.

Ki gondolta volna, hogy az idei könyvhétre kiadott kvintesszenciális válogatásban – mely címével elegánsan tagadja a mulandóságot (Nem múló múlt) – ominózus halálsejtelemmel fog hatni, pár héttel a kötet megjelenése után, hogy Domokos Mátyás az egyik legsúlyosabb szavú tanulmányában (Magyar advent 2004-ben) a váradolaszi temetőt idézi, ahol nagyszülei nyugszanak. Az a temető nincs már. Éjszakánként fáklyafénynél dúlták lidérces tivornyázók, s nappal a temető kerítése mellett pragmatikus márványcsiszolda tette újból eladhatóvá a sírköveket…

A Domokosok kriptájából meg a Hubayakéból a csontokat a Körösön túli Rulikovszki temetőbe menekítette át öreg nővérem, aztán maga is közéjük feküdt. Madách Imréné hamvait Tempfli püspök vitte át a székesegyház altemplomába…

Domokos Mátyás nagy ívű életművének kontextusában a szavak feszültsége megsokszorozódik, mint az építőköveké a kupolaívekben. Súlyosak lesznek, s fellebegnek. A semmitmondás rekordkönyveiben halhatatlanságot remélő irodalom divatja idején Domokos Mátyás mondatai távoli mennydörgésként morajlanak – azok a hallatlanba mégse vehető létkérdések és sorskérdések.