Gróh Gáspár

 

„DOMOKOS MATYI – HAT” VAGY „HÉT”

 

Domokos Mátyással négyéves koromban kerültem közeli kapcsolatba, Vackor, a piszén pisze kölyökmackó közreműködésével Kormos István mutatta be nekem (ahogyan a verekedős Eörsi Pistit is). Ő volt az, aki Vackort, „Mert nem tudott jól játszani, / Szólt neki Domokos Matyi, / Szólván szólt a jó Domokos: / – Édes kis Vackor, gyere! / Megtanítlak játszani én, / mert nagyon játékos vagyok én, fő-fő játékos vagyok én, / de amire megtanítlak, / nem amolyan durrbele!” És Vackor az első bében aztán Domokos Matyi mellé ül. Tán nem kell mondanom, az ember gyereke a mesében, így a Kormos-kiseposzban is, természetszerűleg a főhőssel, azaz a piszén pisze medveboccsal azonosul. Így lettem már zsenge ifjúságomban Domokos Mátyás virtuális padtársa.

Ez az ismeretség aztán négy évtizedig egyoldalú maradt, mint a csendőrpertu. Egy könyvéről szóló írásom megjelenése után aztán csengett a telefon, és maga a számomra legendás „jó Domokos Matyi” üdvözölt, azzal a közvetlenséggel, amelyet négy évtizedes bensőséges kapcsolatunk kellőképpen indokolhatott – volna, ám arról, fölöttébb sajnálatos módon, ő nem értesülhetett. De erre nem volt szükség: viszonyunk egyetlen pillanat alatt szimmetrikussá vált, így annak számára ismeretlen, hosszúra nyúlt, korai szakaszáról sohasem tájékoztattam. Viszont a továbbiakban bátran építhettem rá. Merthogy Domokos Mátyás valóban „a jó Domokos Matyi” volt.

Olyan ember, akivel hátsó gondolatok és udvariaskodás vagy diplomatizálás nélkül bármilyen kérdésről bármikor úgy lehetett beszélni, hogy eltűnt a kettőnk közötti társadalmi, szellemi, művészi rangkülönbség; mintha mind a ketten egy eszményi önképzőkör tagjai lettünk volna.A dőlt betűs szöveg idézet: az Illyés Gyulára emlékező Domokos Mátyástól. Ennél pontosabban és méltóbban nem tudom jellemezni azt a már valóságos kapcsolatot, amely hozzá fűzött. Ez tehát rajta múlt, s nem gondolom, hogy elsődlegesen a személyemnek szólt, hiszen az általa csakis a kölcsönösségen alapulónak tekintett viszonyban őt magamnál hasonlíthatatlanul magasabban állónak tartottam és tartom, noha ő közvetlenségével, nyíltságával, szeretetével egyszerűen lehetetlenné tette, hogy ezt a személyes érintkezésben érezhessem.

A vele töltött idő során személyes varázsa elfedte azt, ami életművét maradandóvá teszi: rendkívüli tudását, ismereteit, képességeit. De nem pusztán a maga alanyi joga által nőtt ebben a nem rászabott világban naggyá (bár, mint az erre született emberek, vitathatatlan eleganciával viselte). Domokos Mátyás nemcsak önmaga volt, hanem a XX. századi magyar irodalom és szellemi élet klasszikusainak titkos ügynöke is: vele üzent Sárközi Márta, Bibó István, Szabó Lőrinc, Németh László, Illyés Gyula, Vas István, Weöres Sándor, Pilinszky, távolabbról a Nagy Nyugatosok, Babits, Kosztolányi, Tersánszky. Ezért azonnal bizalmat adó és keltő, természetes közvetlensége ellenére, ami a vele való találkozásokat úgyszólván beragyogta, és a Kormos István epitheton ornansában megjelenített „jó”-ság érzékelésétől függetlenül, mindig éreztem, hogy ez a valóságos őszinteség egyúttal egy ideális (mert test és lélek szerint szabott) álruha is. Jelenlétében, társaságában erre nem gondoltam soha. De távollétében, a vele való találkozásokat felidézve, mint egy utána jövő nemzedék tagjának mást is látnom kellett. Ez a generáció az őáltala bensőségesen ismert nagyságok többségét már nem hús-vér valóságukban, hanem önmaguk eleven vagy már bronzba öntött szobraként ismerte meg. Domokos Mátyás személyes varázsának fényköréből kilépve észre kellett vennem, hogy ennek az ifjúi vékonyságát és mozgékonyságát utolsó napjáig megőrző férfiúnak akkora árnyéka van, mint egy igazi magashegységnek. És legalább a búcsú pillanataiban mondjuk ki nagyon határozottan: szellemével fel is nőtt ehhez az árnyékhoz.

Alig néhány hete megjelent utolsó kötetében olvasható: „Életem során volt szerencsém találkozni néhány zsenivel, de a legnagyobb, máig sugárzóan eleven emberi élményem: Sárközi Márta és Ferenczy Béni volt.” Emlékezéseiből kiderül, hogy akkor került velük közeli kapcsolatba, amikor azok a diktatúra tobzódásának idején a hivatalosságtól félrehajítva, szellemi méltóságukat őrizve, a rájuk bízott talentumot a tehetség árfolyamvesztésének mélypontján is kamatoztatva éltek. Az ő emberi tartásuk nemcsak erőt adott neki, hanem életvezetési például is szolgált arra, hogy miként lehet egy szabadsághiányos világban szabadnak maradni. Ez a tanítás jelent meg abban is, ahogyan annak indoklására, hogy miért csak majd’ ötvenévesen adta közre első kötetét, saját aforizmájával válaszolt: „nem olyan fontos dolog az irodalom, hogy érdemes legyen hazudni érte”. Ez az oly jellemző legyintéssel fogalmazott tézis az erkölcs mélyszerkezetében nagyon kemény parancsként jelent meg: „az irodalom olyan fontos dolog, hogy nem szabad hazudni érte”.

Ezért, megmaradva igazmondónak, csak akkor kezdett hozzá életművének megírásához, amikor hazugság nélkül írhatott. Élete utolsó másfél évtizede rendkívül termékeny volt, megkerülhetetlen kötetek sorát hagyta maga után. De, bármily fájdalmas, mégiscsak le kell írni: mindez (bár a halál minden életművet kerekké tesz) töredékes. Felmérhetetlen, hogy mit vitt magával, hiszen az általa megélt idők szellemi életének titkairól kevesen tudtak nála többet. Azért olyan fájdalmas ez, mert e korszak működésében a jelentéktelen dolgokat túldokumentálták, miközben emberek és művek sorsáról titokban döntöttek, s a lényeget elkonspirálták. Így az egykori szóbeli információk (ha úgy tetszik: értelmiségi pletykák) ismerete nélkül, pusztán az írásos forrásokra hagyatkozva e kor története nem rekonstruálható. Domokos Mátyás egyike volt azoknak, akiknek mindezt nem is kellett rekonstruálniuk, mert bennük elevenen élt e dolgok ismerete. E tudásának rögzítésére, áthagyományozására már nem jutott ideje. Többször próbáltam meggyőzni arról, hogy ne csak az értékre figyelve írja meg emlékeit, hanem örökítse meg azt a sötétséget, amelyik – egyebek közt – még az ő tehetségének kibontakoztatását is oly sikeresen akadályozta. Ezt, bár jó néhány írásában adott némi betekintést ebbe a szomorú világba, végül nem tette meg, bizonyító értékű dokumentumok hiányára hivatkozott, jogi érveket sorolt. Így utólag azt hiszem, hogy nem aggodalmai, hanem undora akadályozta meg azt, hogy ilyen irányú tudását is továbbadja. Meglehet, igaza volt, és jobb az utókornak nem ismerni azt a szutyoktengert, amin nemzedékének navigálnia kellett.

Meg kell szokni, hogy mostantól már nem neki, hanem az emlékének írunk.