Faludy György

1910–2006

Életének kilencvenhatodik évében meghalt az utolsó magyar költő, aki még problémamentesen és teljes mértékig képes és hajlandó volt azonosulni a költőszereppel; az utolsó olyan alkotó, akit – ha nem is minden irónia nélkül – kortársai, rajongói a költőfejedelem címmel tüntethettek ki. Szürke oroszlánsörénnyel koronázott fejének látványa, rekedtes, kissé mégis éneklő hanghordozása és az így megszólaló történetek, melyek mindig mulatságosak, lebilincselők és drámaiak voltak – noha az elbeszélésekben szereplő eseményekre a kortársak, szemtanúk általában másképp emlékeztek –, illetve egészében az így felépített alak és az általa alakított szerep az elmúlt másfél évtizedben a magyar kultúra, költészet meghatározó jelenségévé lett. Képes volt elhitetni olvasóival, és azokkal is, akik legutóbb az általános iskolában olvastak verset, hogy az a bizonyos dalnok, aki kiáll az elesettekért, szívből jövő dalt zeng a szerelemről, versekben számol be élete fordulatairól, aki (miként Petőfi) a nép egyszerű gyermekei számára is érthetően verselve leckézteti a gazdagokat és hatalmasokat – egyszerűen mondva: a romantikus költő alakja – ma is itt áll előttünk, itt jár köztünk, kiapadhatatlan ihlettel ma is költi költeményeit.

A kritika, az irodalomtörténet azonban nem mutatott és ma sem mutat hajlandóságot arra, hogy ezt a kultuszt értelmezze, magáévá tegye vagy maga is ápolja. Ugyanakkor arra sem történnek kísérletek, hogy trónjáról letaszítsák. Egyszerűen nem vesznek tudomást róla. Ha értesüléseim helytállók, napjainkban húsznál több eredeti és fordításkötete kapható a könyvesboltokban. Kritika azonban alig jelent/jelenik meg róluk. Pomogáts Béla monográfiáján kívül (Faludy György, Glória Kiadó, 2000) elsősorban Fried István tanulmányaira és Kulcsár-Szabó Zoltánnak az összegyűjtött versek első kiadásáról szóló kritikájára emlékszem (A kánon kiüresítése, Élet és Irodalom, 1997. március 7.). Maga a költő nyilatkozta a HVG-ben 2006. május 31-én: „Korábban, ha megjelent egy kötet, az vitát tudott generálni. Most meg? Nincs kritika. Újbóli hazatérésem óta jó, ha két ilyet kaptam.” Kettőnél azért többet, de tény, hogy a róla szóló írások elsősorban köszöntők, laudációk, méltatások, ismertetések, illetve vele, róla vagy általa íródott minden rendű és rangú újságcikkek, tudósítások, riportok, interjúk, eszmefuttatások és szösszenetek. A szakma hangadói vállukat vonogatják, élőszóban ügyes önérvényesítőnek, de korszerűtlen, érdektelen alkotónak minősítik, sőt akad, aki média csinálta álköltőnek, dilettánsnak bélyegzi. De csak szóban. Ismétlem: a recepcióban méltatások szerepelnek, vagy olyan szövegek, melyek Faludy költészetének problémáiról tudomást sem vesznek. Vajon miért?

Amikor Faludy alig valamivel a rendszerváltás előtt újra bekapcsolódott a magyar szellemi életbe, valójában elsősorban nem költőként, hanem hazatérő száműzöttként szólalt meg. Könyveinek előbb szamizdat, majd legális kiadásaiban az elsők között beszélt például Recskről. Ezekben a történetekben és a rabtársak emlékezésében is úgy jelentek meg a versek, mint amelyek napról napra élni segítettek az elítélteknek. Ez pedig szinte lehetetlenné tette elfogulatlan elemzésüket. Ki merné kijelenteni, hogy egy költeményben, ami a kultúra, a művészet egyetlen fénysugara volt a pokol éjszakájában, helyenként igencsak döcögnek a verslábak, igénytelenek a rímek, közhelyesek a gondolatok, és a képek is nagyobb szabásúak a kelleténél? Fel lehetne hozni, hogy Radnóti (aki persze más súlycsoportba tartozik, mint Faludy) nem vétett ilyesmiben. De kit mentett meg a haláltól a Hetedik ecloga? Még magát a költőt sem. Faludy egykori olvasói pedig harmincöt év után a kamera előtt álltak és könnyeztek. Úgy lehetett érezni (talán helyesen), hogy ez az egész (szóismétlés:) jelenség kívül esik az irodalomtudomány, esztétika, mindenféle hermeneutika hatókörén.

Másfelől maga Faludy is öregember volt már. Undok dolog egy aggastyánt leckéztetni, kioktatni, orrba pöckölni. Különösen évtizedekkel korábbi munkái miatt, melyek a maguk módján már rég részét képezték az irodalomtörténetnek, ha nem is vehettünk róluk tudomást. Sokan tudni vélték, hogy beteg. Faludy büszke volt rá, hogy egy szélsőjobboldali képviselő (még az ántivilágban) szívrohammal fordult le a székről, miközben az ő róla szóló gúnyversét olvasta. A legkíméletlenebb kritikusok sem vágytak arra a kétes dicsőségre, hogy elmés megállapításaik nyomán most a költő jusson erre a sorsra.

Egyébként meggyőződésem, hogy a néma kritikusok, ha hallgatásukat igazolhatják is részigazságokkal, egészében véve tévednek. Azt persze nem állítom, hogy Faludy költeményei remekművek. Javarészük meglehetősen terjengős, túlírt, megformálásában, képhasználatában nem eléggé igényes, nyelvében körülményes darab, túl sok bennük az üresjárat, a töltelékszó, és nagyon sok köztük az epigonmunka; nem annyira Villon és kortársai előképére gondolok, mint inkább Szabó Lőrincre. Enjambement-os, epikus, sőt gyakran anekdotázó darabjai gyakran idézik a Különbéke vagy a Harc az ünnepért poétikáját. Még csak azt sem állítom, hogy legemlékezetesebb vállalkozásaiban eredeti volt; Villon életre keltésének gondolata például nagy példaképétől, József Attilától származott, aki a maga idejében példátlan módon illesztett kifejezetten harcos szocialista hangvételű kötetének, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz-nak az anyagába Villon-fordításokat, mintegy magára öltve a középkori poéta hatalomellenes elszántságát. Faludy vállalkozása mégis a maga egészében, a középkori lírikus jelmezének magára öltésével, jelzetlen idézeteivel és szintén jelzetlen imitációival egy olyan költői eljárást valósított meg, mely napjaink magyar költészetének meghatározó szólama. Faludy Villonja nélkül merőben másképp alakult volna Kovács András Ferenc életműve és egészében véve az alakváltó magyar költők stílusirányzata. Az a gyakorlata, ahogyan szakadatlanul és aktuálisan reflektált élete eseményeire (nem utolsósorban gátlástalanul szétírt szonettekben), példa lehetett Tandori számára is. És, hogy a társművészetekre is vessek egy pillantást, palimpszesztszerű középkor-imitációival olyan (persze szintén nem problémamentesen megítélhető) alkotók társaságába került, mint Karl Orff vagy Szász Endre.

Elment tehát a fejedelem, aki mindamellett szívesebben mutatta magát nem létező fejedelmek udvari bolondjának vagy éppen a csavargók fejedelmének, mint olyan úrnak, aki előtt a pórnépnek fejet kell hajtania. Hiányozni fognak polgár- és hatalompukkasztó gesztusai, életöröme, szabadsága, közvetlensége. Hiányozni fog a költészet halhatatlanságába, a világ maradéktalan megverselhetőségébe vetett hite, rólunk szóló történetei, melyekben nem a valóságra, hanem magunkra ismerünk. Hiányozni fog költőként, demokrataként, nagy idők utolsó tanújaként és mindenekelőtt létét és lényét maradéktalanul vállaló emberként.

Nem hiszem, hogy hitt volna bármilyen túlvilágban. Ha valamiben, hát abban bízott, hogy emlékezni fogunk rá; hogy még sokáig elő-elővesszük a könyveit, a költeményeit. És egy-két sorára talán könyv nélkül is emlékezünk. Ez az ő feltámadása.

Izgalmas, szörnyű, boldog, kalandos – teljes életet élt. Legyen neki könnyű a föld.

Bodor Béla