DOMOKOS MÁTYÁS LEVELE SZÁSZ IMRÉNEK

Amikor Ménesi út című regényén dolgozott, Szász Imre elküldte néhány egykori kollégiumi társának a rájuk vonatkozó iratokat, észrevételüket kérve, így Domokos Mátyásnak Lutter Tibor igazgató káderjellemzését, amely kizárását volt hivatva előkészíteni. Domokos levélben válaszolt, a levél másolatát pedig nekem adta, a borítékra kézzel ráírta: A la recherche du temps perdu jeligére.

DOMOKOS MÁTYÁS LEVELE SZÁSZ IMRÉNEK

Amikor Ménesi út című regényén dolgozott, Szász Imre elküldte néhány egykori kollégiumi társának a rájuk vonatkozó iratokat, észrevételüket kérve, így Domokos Mátyásnak Lutter Tibor igazgató káderjellemzését, amely kizárását volt hivatva előkészíteni. Domokos levélben válaszolt, a levél másolatát pedig nekem adta, a borítékra kézzel ráírta: A la recherche du temps perdu jeligére.

Nem sokkal azután, hogy a Holmit megindítottuk, a kilencvenes évek elején, megkérdeztem tőle, nem közölhetném-e ezta levelet. – Az életemben nem, válaszolta. – R. P.

Lutter Tibor káderjellemzése: „Domokos Mátyás IV. éves magyar–német szakos hallgató. Értelmiségi származású, apja bíró. Makón még mint középiskolást fasiszta röpcédulák terjesztése miatt a rendőrség egy ideig őrizetben tartotta. Az MDP-ből kizárták. Fölényeskedő, közösségellenes magatartásán semmit sem változtatott. Az eltávolításra javasolt Lator László baráti klikkjének volt tagja. Mint Kanócz, önként lemondott tagságáról. A Kollégiumból való eltávolítását javasolom.”

Budapest, 1984. május 16-án

Kedves Imre,

ne haragudj, hogy mind ez ideig válasz nélkül hagytam leveledet, de hát (kívánom, ne tudd meg, soha!) a beteg embernek, vagy akit annak minősítenek, semmire se marad ideje. Rendelőintézetek folyosóin való ácsorgással telnek el a napjai, aminek bizonyára megvan az a jótékony lélektani hatása, hogy könnyebben megérti: mégiscsak van valami igazság abban a mondásban, hogy „megváltás a halál”.

De még élek, s igyekszem – kérésednek megfelelően – válaszolni leveledre. Pontosabban: a mellékelt jellemzésre, amire – talán – azért van (magam előtt legalább) szükség, mert a dolgok – kicsiben és nagyban – „elváltoznak” (eufemisztikusan szólva), valahányszor úgy hozza a (magyar) élet magával, hogy a bérgyilkosok írják meg áldozataik minősítését, állítják ki erkölcsi bizonyítványát.

Tehát: Lutter jellemzésének (ő egyébként nem volt bérgyilkos, csak patologikusan megfélemlített lakájuk, illetőleg pofozóemberük, aki egyébként kettős rettegés szorításában élt, mert meg volt arról győződve, hogy a kommunista rendszer, illetőleg orosz megszállás, amit szívből gyűlölt, mert maga is áldozatának tartotta magát, nem tarthat sokáig, be fognak jönni az amerikaiak, s vele nem azt fogják tenni, amit – az általad is nyilván ismert kedves vicc értelmében Kohnnal, hogy ti. hívatják Rákosit, és parancsba adják, hogy „Kohnt pedig azonnal visszavenni a Pártba!”, hanem felelősségre fogják vonni, netán elítélni, rossz esetben kivégezni azokért a szerepekért, amelyeket a különféle angol–amerikai kémperekben, tolmácsként, illetőleg isten tudja, milyen színtereken még eljátszott, eljátszattak vele; szóval ez az angol filosz, aki Joyce elbeszélői módszerének újdonságáról írta disszertációját, mint Te is tudod, bérelt magának – Pesterzsébeten – egy albérleti szobát, ahová időnként bevette, bezárta magát, és rettegve az eljövendő büntetéstől, holtrészegre leitta magát. – Nem tudom, hogy ezt már tudod-e? megírod-e? – de talán elég érdekes ahhoz, hogy megemlítsem) első mondata tehát, hogy nevezett személy, mármint én, „IV. éves magyar–német szakos hallgató” – színigaz. A második is, hogy „Értelmiségi származású, apja bíró.” (Számomra sajnálatos véletlen, hogy az övé is az volt.)

De ehhez már valamit hozzá kell fűznöm, Neked mint regényírónak, ha nem is ehhez a könyvhöz, hogy lássad azt a hátteret, ahonnan, amelyből jöttem, amely maga is egy magyar vagy közép-kelet-európai regényfolyam és történelem – mint mindannyiunké, akik itt élünk, csak az enyémből talán némely vonások erőteljesebben kirajzolódnak. – Még annyit kell előrebocsátanom ehhez, hogy sem családunkban, sem bennem nincs családkultusz: amit családomról tudok, bármennyire is érdekes, képzeletmozdító (sőt: talán itt-ott szívszorító is), azt emlékezetből tudom, pontatlanul, ami a mellékes dolgokat illeti, és soha nem gondoltam tudatosan végig, csak ösztönösen élt bennem, a génjeimben szinte, s ha nem kapom Tőled ezt a felszólítást, akkor talán soha le nem írom, mint ahogy most teszem gondolkodás nélkül szinte, ahogyan a közelebbi és a távolabbi múlt emléktöredékei egyfajta belső emlékezés összevisszaságában feljönnek bennem. – Hogy miért teszem ezt? Arra majd a végén válaszolok, ha ugyan szükség lesz még rá.

Én nagy családból származom: ezt úgy értsd, persze, hogy minden ágon – és oldalágon – sokan voltunk. Kezdjem az apáméval, akitől a nevemet kaptam: a Domokosokkal. Ők, ameddig ezt vissza lehetett nyomozni, Békés megyei és Hajdú megyei jobbágyparasztok voltak, s apám egyik Domokos őse egy Simay nevezetű békési földbirtokos ösztöndíjával bekerült a debreceni református kollégiumba, s – képzeld! – Arany János iskolatársaként! Conscolárisaként, ahogyan Jókai írná; nem egy évfolyamon voltak, vagy fölötte járt, vagy alatta, tehát vagy ő pucolta Arany János csizmáját, vagy Arany János pucolta az övét – ha ugyan volt neki. Itt kezdődött a Domokos ág fölemelkedése értelmiséggé, mert ebből az ősömből tanító lett, s ettől fogva a Domokosok – nemzedékeken át – tanítók, református papok, majd nagyapám sorsában bekövetkezett újabb váltásként bírók. Egyik református pap ősöm, furcsamód, egy ideig Makón is hirdette az igét, a kora reformkorban (elképzelheted, milyen lehetett egy dél-alföldi kisváros a reformkorban, amelynek a házai majd’ kilencven százalékban vályogból voltak, a Maros vízszintje alatt, tehát minden áradáskor – a kapillaritásnak már akkor is érvényben lévő törvényei szerint – szinte a padlásig megteltek vízzel. Ugyanakkor a közepén püspöki vadaskert volt, s az a szép Vármegyeháza, amely – Giba Antal alkotása – még Genthon István magyar műemlékeket regisztráló könyvében is szerepel, mint a magyar klasszicista stílus egyik remeke). – Nagyapám, mint említettem, bíró lett, tehetséges, híresen igazságos és kellemetlenül puritán természetű ember volt, aki a táblabíróságig meg sem állt, s noha Gyulán született, átkerült a Partiumba, s Aradon, majd – haláláig – Nagyváradon élt, ahol a város egyik legendás alakja volt, főleg közismert igazságszeretete és megvesztegethetetlensége következtében, aminek egyik anekdotikus mozzanatát Pályám emlékezeté-ben Hubay Miklós is megírta (l. Új Írás), de Réz Palitól is megkérdezheted; hogy ti. legendás barátság fűzte egy zsidó ügyvédhez és az egyik román paphoz, minek következtében több mint negyven esztendőn át, ha esett, ha fútt, minden áldott délután, szinte tüntetően együtt sétáltak ők hárman a Körös-parton, elválaszthatatlan jó barátok. Így sétáltak át, változatlan szeretetben és barátságban legalább öt impériumváltozást (s itt jut eszembe, hogy nagyapám, aki a nagyváradi református presbitériumnak is oszlopos tagja volt, a királyi Románia egyik legmagasabb polgári kitüntetését is megkapta – miért? Emberi mivoltáért. Vedd még hozzá, hogy noha a váradi ítélőtábla elnökeként ment nyugdíjba, nem volt jogi doktorátusa, nem volt dr. Domokos László – mint apám, aki csak járásbíró volt –, csak Domokos László.)

Domokos nagyapám anyja viszont német volt; német bevándorlók leszármazottja, tudod, akiket Kollonics hozott – Magyarország akkori fölszabadulása után – az országba, hogy először katolizálja, aztán Habsburggá tegye a szinte teljesen elnéptelenedett békési földet. Ekkor jött ide Hérok úr is, magyarul: Harruckern báró, a felszabadító császári seregek főgéhása, aki jutalmul százezer holdakat kapott a császártól, s nem tudom, mennyire habsburgizált, de az tény, hogy korszerű mezőgazdálkodást, rendet, biztonságot, valódi újjáépítést, Tessedik Sámuelt, Szarvast stb. ő hozott erre az elátkozott országrészre. Ilyen habsburgizálónak és katolizálónak jöttek vele egy időben dédanyámék is, a Petzek Stuttgartból, mint evangélikus lelkészek, s itt derék vadmagyarok lettek, anélkül, hogy Németországból hozott kultúrájukat levetkőzték volna. Az egyik Petz például, aki először Sopronban volt lelkész, olvashatod Eckermannban, látogatást tett Goethénél, hogy magyar népdalokat vigyen neki a gyűjteménye számára. Sajnos, későn – mondotta Goethe, mert már rég lezárták és kiadták Herderrel az antológiájukat, s ezt közölte is ezzel a rokonnal. (Ez a Petz egyébként azok között volt teológushallgató, akikből a német romantika nevezetességei is lettek, s nem írom ide a névsorukat, mert egyszerűen hihetetlen volna.) Még csak annyit a Petz családról, hogy 1.) Petz dédanyám testvére Mezőtúron volt tanár, s egy időben járt elébe Petőfi Zoltánka is, 2.) egy másik Petz, akinek a nevét bizonyára Te is ismered, a pesti egyetem klasszika-filológia tanára volt, s az első, mindmáig egyetlen, vaskos latin–görög mitológiai lexikon szerzője.

Domokos nagyapám felesége viszont román volt, oláh (én így se szégyellem, ha így mondják), aki 1918-ban meghalt spanyolban, s csak azért említem, hogy lásd a Hubayval való jellegzetes magyar rokonságom történetét is; ugyanis nagyanyám bátyja, Frankó László ügyvéd volt Hubay Miklós mamájának első férje. Ez a Frankó László fényes tehetségű ügyvéd és dilettáns drámaíró volt, aki egyik verses színművével elnyerte egyszer az Akadémia száz aranyát. (A művet nem olvastam, még a címét se tudom. Talán Hubay tudja. S ha már az irodalomnál tartunk: sajnos, nagyapámnak igen jó barátja volt Szabolcska Mihály, s ő – ezért is – költészetének lángoló híve, úgyhogy amikor nagyapámat utoljára láttam, Váradon, 1942-ben, ahol kisdiákként náluk töltöttem egy hetet, amikor kikísért a vonathoz, ünnepélyesen nekem ajándékozta Szabolcska Mihály összes verseinek bőrbe kötött díszkiadását, amit én szántszándékkal a vonaton felejtettem, mert én akkor már Ady Endre költészetének voltam a lángoló híve, de ezt nem mertem megvallani nagyapámnak.) Frankó László fiatalon, tüdővészben meghalt, Hubay anyja férjhez ment Hubay apjához, aki nagyapám bíró kollégája volt, s amikor másodszor megözvegyült, nagyapám, aki akkor már özvegyember volt, feleségül vette volt sógornőjét s volt kollégájának özvegyét, és tisztességben fölnevelte a Hubay gyerekeket, s bár református puritánságával rettentően nem fért össze, mégis beadta Miklóst a budai Szent Imre kollégiumba, a magyar katolikus arisztokrata és főrendiházi ifjúság neveldéjébe, ahol az egyetemi hallgatóknak fehér kesztyűs inasok szolgálták fel, ezüsttálcákon, ágyba vive, a reggelit – nehogy megszólják, hogy református presbiter létére gonoszul bánik a katolikus „árvákkal”.

Anyám, szegény. Anyám családja, ha lehet, még sokkalta terebélyesebb család volt; a Bodokiak erdélyi, székely nemesek úgyszintén összefonódva a Békésben letelepült, Gyulán élő németekkel: a Deimelekkel és Erkelekkel. Hogy egészen rövidre fogjam: a Bodokiak műszaki értelmiségi emberek voltak nemzedékeken át, mondhatom: jó másfél évszázadon át. Vízmérnökök. Az első Bodoki Széchenyi alkalmazottjaként, Vásárhelyi Pál tanítványaként a Tisza-szabályozással kezdte, majd folytatta a Körösök mentén, s ezt tették, nemzedékeken át, egészen az első világháború végéig. Az egyikük nevéhez fűződik egyébként Budapest teljes csatornázása is. Mindezeket az adatokat pontosan nem is tudom, de talán másfél évvel ezelőtt hosszú tanulmány jelent meg a családnak erről az ágáról az Élet és Tudományban, amit kissé meghatottan olvastam végig, mert sok mindent abból tudtam meg anyám felmenőiről, aztán – amilyen slendrián alak vagyok, illetőleg „rossz rokon” – kidobtam a szemétbe a lapot éppúgy, mint a Népszabadság aznapi számát. Ezek a Bodokiak aztán Gyula urbánus értelmiségéhez tartozván természetesen az ottani polgárokkal házasodtak össze. Természetesen német polgárokkal, mert ott a németek voltak a polgárok. (Nem tudom, tudod-e, hogy Gyula, a joggal legszebbnek mondott alföldi magyar város, egészen a legutóbbi időkig három nagy kerületre oszlott, városrészre, amelyek elnevezése hivatalosan is ez volt: Magyar-Gyula, Német-Gyula, Román-Gyula. – Mert Gyulán viszont, hivatalosan is, meg egyébként is, mindig s magától értetődő természetességgel románnak mondták az oláht a hivatalosan oláhozó világban is.) Ezen a ponton már áttekinthetetlenné válik számomra is családom anyai ága; csak a legszebbet hadd említsem: Bodoki nagyapámnak unokatestvére volt Erkel Ferenc, a zeneszerző, s akár hiszed, akár nem, engem, aki az Erkelékkel egy funduson lévő, de szomszéd házban (amely ma – nem miattam – műemlék) születtem, amelynek a kertje leszaladt a várost átszelő Körös partjára, a bölcsőben az alatt a fa alatt ringattak, amely alatt az öreg Erkel költötte a Himnusz-t. (Nyilván innen ered „nacionalizmusom”.)

De hát az én egész családom története is azt mutatja, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia területén fellelhető szinte valamennyi etnikum keveredett és keveredik benne, mert az eddig említett magyar, német, román vér mellett horvát vér is van bennem, talán zsidó is, mert a Domokosok egy része ősi zsidó család, mint mondják, s azt is mondják, hogy minden Domokos még Erdélyből rokon, mert a jobbágy ősök a tatárok elől Erdélyből szöktek ki, és a családunk egyik (már régen elhalt) családfakutatója szerint a debreceni Domokosokkal is rokonságban vagyunk, tehát azzal a bizonyos nagy tudású főbíróval is, aki a Debreceni Magyar Grammatiká-t szerkesztette, de az Irodalmi lexikon szerint „a romlatlan helyes magyarság” képviselőjeként szemben állt Kazinczyval.

A szálak tehát, a messzi múltban is, de közelebbről is, nagyon messzire vezetnek-nyúlnak, azok a bizonyos hajszálgyökerek. Mert vannak a családnak olyan tagjai is, akik ’49 után emigráltak, Amerikába kerültek; anyám nagynénjének a férje Szentpétervárott szolgált a Monarchia követségén, majd az első világháborúban Psemysly-ben (így írják?) esett fogságba, s a cári birodalom felbomlása után gyalog jött haza Gyulára – Szibérián és Kínán át. Volt a családban tengerész is, aki az egész világot bejárta, s egy tanító, aki – ugyancsak az első háború után – olasz fogságból Etiópia felé vette útját, ott élt mint tanító, s ott is halt meg stb. stb.

Anyámnak apja is, anyja is gyógyszerész volt. Övék volt Gyula legnagyobb patikája, az Aranykereszt patika. Anyám még iskolába se járt, szegény, amikor anyja, nagyanyám, mellrákban meghalt, s apja, anyai nagyapám, noha három kisgyereke volt, érzelmileg képtelennek bizonyult túlélni ezt a csapást: öngyilkos lett. Így hát őket, anyai nagyszüleimet nem ismertem, mint ahogy anyám se ismerte őket, és furcsa módon még egy fénykép se maradt/őrződött meg róluk ebben a nagy családban, amelyben aztán anyám valahogy – a konyhában, cselédek közt, igazi Hamupipőkeként – fölnevelkedett. Ő volt a legkisebb, a legelesettebb. Nénje, a pétervári katonatiszt későbbi felesége, híres szép lány volt, s a férjéről, Iván bácsiról is le kell írnom annyit, hogy a kassai hadtest parancsnoka volt, vezérőrnagy, de amikor a nagybaconi Nagy Vilmosékat meg Barthát elmozdítva kiszórták a hadseregből a nem németbarát főtiszteket, őt is kényszernyugdíjazták. (Az ostrom alatt majdnem agyonlőtték az oroszok, mert megtalálták az egyenruháját, de megmentette őt valamilyen Szent Vladimír-rend, amit még Pétervárott kapott mint attasé, ami szintén megmaradt valahogy, s attól kezdve védelmük alá helyezték őt.) A bátyja zseniális matematikus volt és legendásan lusta alak, aki elkeveredett Munkácsra, s őt viszont, amikor Kárpátalja visszatért az ősi kijevi nagyfejedelemség impériuma alá, egy hajnalban kihúzták az ágyból, s elindították, gyalogmenetben, BresztLitovszk felé, mert neki nem volt Szent Vladimír-rendje. (Az életben regényből regény fakad; Lator is ebben a menetben volt.) Nagybátyám az úton elhullott valahol, eltűnt örökre, halálának nincs tanúja.

Most már csakugyan rövidre fogom. Apám, alighogy Aradon leérettségizett, 1915-ben, be lett rukkoltatva a seregbe, s ment harcolni a digók ellen. A nem tudom hányadik isonzói csatában megsebesült, fogságba esett, Szicíliába vitték. Ott voltak egy kolostorban, de hát milyen hadifogság is volt ez? A nemzetközi egyezmények értelmében kapták a zsoldot, a fizetést, továbbá a hadifoglyok élelmezésére kiszabott ellátmányt, amellyel ők szabadon gazdálkodtak, jártak ki a piacra, bevásároltak, főztek magukra, s azt csináltak, amit akartak, csak éppen a falu határát nem hagyhatták el. Rettenetes, de nem tudom a falu nevét; apámnak otthon, Makón, van róla egy korabeli levelezőlapja, azon rajta van. (Apám azóta gyűlöli az olaszokat.) – Amikor a Monarchia összeomlott, a hadifoglyokat az olaszok nem engedték haza, nehogy beálljanak a Vörös Hadseregbe és az antant szövetségesei ellen harcoljanak. Úgyhogy amikor apám hazakerült, akkorra itt már minden elvégeztetett, s váradi nagyapám – még Szicíliába – azt írta apámnak, hogy eszébe ne jusson Váradra hazamenni, mert mindenkit elvisznek – román katonának. Így hát apám egyedül, mint az ujjam, s holtszegényen, egy szál ruhában Gyulára ment, ennek a levelemben úgy-ahogy körülrajzolt nagy családnak a vonzáskörében tengődve, mezei jogászként elvégezte az egyetemet, közben megismerte anyámat, s amikor letette a bírói vizsgát s állást kapott, feleségül vette. – Ebből a házasságból születtünk hárman; én még Gyulán, két öcsém már Makón, ahová apám a harmincas évek elején került. Nem volt semmije, csak a vitézi címe, mert csakugyan vitéz katona volt szegény, kétszer kitüntették nagyezüst vitézségi éremmel, meg kisezüsttel, meg bronzzal, meg mit tudom én, mivel, s ezek után kapta a vitézi címet, amivel nem élt, ami semmi hasznot, előnyt nem jelentett a számára. Örökölte nagyapám puritánságát, egyenességét s – kissé szűklátókörűbben – azt a meggyőződését, hogy a jog az igazságot tartalmazza, illetőleg, hogy az igazság a jogszolgáltatás folytán többnyire érvényesíthető. S ez azért érdekes, mert közben, már csak polgári peres járásbírói foglalkozása folytán is, hallatlan ember- és életismerettel rendelkezett, s ennek a jogigazságnak az érvényesítése érdekében rengeteg hamisságon, huncutságon, gazemberségen és csaláson kellett keresztüllátnia. Ennek ellenére nem vonta kétségbe (vagy ha belül ezt meg is tette, életét ez látható módon nem formálta át) a fennálló társadalom alapjainak – nem a jogosságát – inkább az elkerülhetetlenségét. Azt, hogy nem lehet jobbat állítani a helyébe; ezért szolgálni kell azt a lehetőséget, hogy a nevében mégiscsak gyakorolni lehet a jogszolgáltatás igazságosságát. De a gondolkodása liberális volt, ami azt jelentette, hogy csakugyan nem tett különbséget ember és ember között, ezért szerették őt a városban, a nyilasokat utálta, s amikor jöttek a zsidótörvények, a jog igazságát ugyanolyan változatlanul érvényesítette egy járásbíró meglehetősen korlátozott hatókörén belül, mint annak előtte. Ez a kevés azonban azért említésre méltó, mert ez a kevés rajta múlott, s ha nem így tesz, az bizony jobbat tett volna előmenetelének.

Én apámtól akkor elég távol voltam lelkileg, nemcsak azért, mert kisgyerek voltam, hanem mert olvasmányaim egy egészen más világot és igényrendszert égettek belém. Érdekes módon: a filozófiával való egészen fiatalon történt megismerkedésem, a világirodalom s a magyarból Ady, Móricz és a népi irodalom. 14-16-17 éves voltam ekkor, s mindezt meg is írtam a Bibó-emlékkönyvbe, nem akarom most megismételni. De ide kell írnom, hogy jobban megértsél, valamit abból az érzésből, ami akkor eltöltött, s ami hitelt adott (s ad ma is) annak, hogy a vázolt családfa ellenére miért érezhettem én ennek az ún. népi irodalomnak ekkora vonzását, kötését a lelkemre, a szellememre. S most idegen tollakkal, pávatollakkal ékeskedve átadom a szót – magának Bibónak, aki erről (hiszen ő se volt népi származék közvetlenül, nekem viszont választott tanárom volt a szegedi egyetemen, s kollokváltam is nála – „kitűnőre” – a „Demokrácia és szocializmus” című tananyagból) egy magánlevélben a következőket írta: „az egész mozgalomhoz való személyes kapcsolatom lényege nem az, hogy minden állásfoglalásukat kritikátlanul magamévá teszem, hanem az, hogy túl a magyar realitáshoz való minden más mozgalomnál nagyobb közelségükön, van egy olyan jelentőségük, amelyik túlnő a magyar viszonylatokon, az ti., hogy egy olyan radikális mozgalmat testesítettek meg, amelyik egyszerre foglalta magában a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének és intézményszerű teljességének a követelményét, egy olyan szintézist, amelyet azóta is hiába próbálnak megtalálni a világot szétszabdaló ellenséges világnézetek, amelyek mind a szabadság központi ideológiájából vezetik le magukat anélkül, hogy ezt a kielégítő szintézist létre tudnák hozni. Elsősorban ez az én idetartozásomnak a motívuma”.

Nos, ez volt az az érzésmagma, amelyik kamaszvilágomat fűtötte, anélkül persze, hogy ezt így, ilyen Code Veritasba illő vagy Karinthy tervezett Új Encyklopédiá-jába illő veretességgel meg tudtam volna fogalmazni. S erre az érzésre ömlött rá a történelem, 1944–1945-ben, akárcsak Terád, szinte ugyanebben az életkorban, s a többit a képzeletedre bízom.

A családomról mindezt azért mondtam el, mert ennek az „értelmiségi származású, apja bíró” mondatnak, noha alakilag és lényegileg igaz – Neked nagyon jól kell tudnod, hogy akkor, amikor papírra vetették –, milyen ügyészi atmoszférája volt már önmagában is: mintegy igazolva aranyszájú Szent János mondását (amelyet valaha latinul is tudtam idézni), hogy „az ördögnek akkor sem szabad hinni, ha igazat mond”.

S most rátérek, jóval rövidebben, arra, ami az ördög szájából sem igaz, vagy alapvetően másképpen van. Igaz, hogy Makón akkori tizenöt-tizenhat éves diákok egy csoportja terjesztett röpcédulákat, de ezek 1.) nem voltak „fasiszta röpcédulák” (Lutternek, aki a fasizmus kérdéseit belülről ismerte, ezt pontosan tudnia kellett), bár a tartalmukra nem emlékszem, de azt hiszem, hogy az egyik egy rendőrt pécézett ki, aki öntudatos analfabétának vallotta magát, olyan értelemben, hogy a régi rendszer bűnének rótta föl, hogy nem tanult meg írni-olvasni, viszont nagy buzgalommal vett részt annak a rendőri különítménynek a munkájában, amely Makón 1945-ben, házról házra járva, ideológiai szempontból felülvizsgálta a könyvtárakat, és elkobozta a káros könyveket (Rácz Jánosnak vagy Rácz Mihálynak hívták ezt a rendőrt), egy másik meg az akkori Madisz ellen (ennek a szövegére viszont emlékszem, mert – paradox módon – pozitív politikai tartalma volt, így szólt: „A Madisz országépítő munkája – bál, táncszórakozás”) stb. Ha ennek további részletei érdekelnének, akkor egy Munkácsi Gyula nevű marxista filozófus, aki az egyetemen Sándor Pál tanársegédje volt, mint a röpcédulázó csoport egyik vezetője, talán többre is emlékezhet – ha akar. Én, hiába akarok, nem tudok, mert – s az én szempontomból ez a lényegesebb! – 2.) nem vettem részt ezeknek a röpcéduláknak a terjesztésében, ellentétben Lutter jellemzésével, amit viszont éppen az a rendőrségi őrizetbe vételt követő vizsgálat tisztázott és igazolt, amellyel az idézett jellemzés mondata folytatódik, s amely vizsgálat során, még nem egészen tizenhat évesen, tizennyolc börtönben fordultam meg, s a makói rendőrkapitányság pincéitől az Andrássy út 60. pincéjéig megjártam én is a „holtak házának” egy meglehetősen lerövidített és miniatürizált, de sok feledhetetlen tanulsággal és élménnyel szolgáló útját.

Végül az utolsó mondat, amely nem felel meg a valóságnak: „Az MDP-ből kizárták.” – Ez azért nem volt lehetséges, mert az MDP-nek nem voltam tagja. Honnan ered akkor ez a megállapítás? Mert ugye az ilyen dokumentumokban semmi sem egészen légbőlkapott, s éppen mostanában hallottam róla, hogy hivatalos tájékoztatókon azt terjesztik, hogy Rajk László mégiscsak kém és mégiscsak áruló volt… Egyszerűen onnan, hogy én az egyetemet Szegeden kezdtem, s olyan embereknek a hosszadalmas, hónapokig tartó gyúrására, agitációjára, akik az ifjúsági mozgalom ottani vezetőjének: Levendel Lacinak a köréhez tartoztak, barátaim voltak, s akik gondolkodásomon, viselkedésemen érezték annak a magmának az átsugárzását, amelyről Bibó szavaival igyekeztem beszámolni, hiszen bennük is az lobogott, ezért azt gondolták, hogy köztük, kommunisták közt van – minden vita és fenntartás ellenére – a helyem, kértem a felvételem az MKP-be. Igen ám, de közben végbement az MKP és az SZDP fúziója, s mire én megértem eme baráti agitáció gyümölcseként arra, hogy részint meggyőződésből, részint opportunista félelemből kérjem felvételemet, addigra tagzárlatot rendeltek el. Ellenben néhány héttel vagy hónappal később megindult a tagrevízió, s az én régi felvételi kérelmem, nem tudom, milyen módon, rákerült erre a futószalagra, amelynek az elsőrendű mozgatója akkor már nem a felvétel, hanem a kizárás volt általában is, s én is arra a sorsra jutottam, hogy nem találtattam méltónak arra, hogy tagja legyek annak a megújult-megtisztult pártnak, amelynek a nevében aztán egy-két esztendő leforgása alatt csak Magyarországon több kommunistát végeztek ki, mint Európa összes antikommunista erőszakszervezetei az egész 20. században, a hitlerizmust is beleértve. Ebben, hogy „kizártak” abból a pártból, amelynek nem voltam tagja, nominális főszerepet az a rendőrségi ügy játszott, az a röpcédula-terjesztés, amelyben szintén nem vettem részt. (Bár, ismétlem: tudtam róla, tudták, kik csinálják. De azt is hozzá kell tennem, hogy azokat is elengedték, akik csinálták, mert 1.) a Népbíróság valamilyen tanácsa, 2.) a NOT valamilyen tanácsa mint vádemelő állapította meg, hogy nem történt bűncselekmény. Tehát bűncselekmény hiányában ejtették el a vádat, szüntették meg az eljárást ebben az ügyben, amely 3.) s ez talán a legmulatságosabb: még a negyvenes években külön amnesztia alá is esett, azokban az esetekben, amikor volt „bűncselekmény”, tehát Lutternek ezt még a Rákosi-féle, még a Péter Gábor-féle forradalmi jogszolgáltatás és „vasököl-Justitia” szerint se lett volna joga leírni.)

„Fölényeskedő, közösségellenes magatartásról” beszél továbbá a jellemzés. Ezzel kapcsolatban bárki úgy ítélhet meg, szabadon, ahogy neki tetszik – ha ismer engem.

„Az eltávolításra javasolt Lator László baráti klikkjének volt tagja.” – Ez színigaz: a klikk Latorból, Fodor Bandiból, belőlem állott, s távolabbról: talán Németh Lajosból meg szegény Wilhelm Rudiból – azokból, akik akkoriban körülvettük Fülep Lajost, eljártunk az óráira, tárlatvezetéseire, sétáira. Lator Lászlót, tudod, még Makón ismertem meg; noha idősebb volt nálam, mégis alattam végzett, mert részt vett azon az emlékezetes breszt-litovszki békemeneten, s ez egy kicsit hosszú ideig tartott. Viszont ő rögtön bekerült a kollégiumba, s az első nyári vakáción meglátogatta őt Fodor Bandi Makón, már akkor is ilyen szenvedélyesen kötögette a szálakat a rokon lelkek között, őt akkor ismertem meg, s Lator Laci beszélt rá arra, hogy jelentkezzek a kollégiumba, mert ott szinte ingyen lehet lakni, adnak enni, s lehet nyugodtan tanulni. Akkor még ő se gondolta, hogy néhány hónap múlva mi lesz ebből a nyugalomból, úgy, ahogy azt Fodor Bandi megírta abban a versében, amelyet azóta sem bocsátottak meg neki azok, akik azért érzik, tartják magukat „mártíroknak”, mert szögesdróttal fonták körül, lihegő magánszorgalomból ezt a tilalmas ifjúságot. – Tagságomról azért mondtam le önként, mert egyik kivégzési napon, helyesebben: szerda estén, amelyen véletlenül, nőügyből kifolyólag nem vettem részt, éppen Latort zárták ki azzal az indoklással, hogy „fölényeskedő, közösségellenes magatartást tanúsít”, amit az is bizonyít, hogy egyetlenegy barátja van csak, s jellemző módon az is én: a Domokos. Lementem Lutter irodájába (de azt hiszem, ezt is, mint talán sok mindent, amit ez a levél tartalmaz, már magnóra mondtam Neked), s lemondtam a tagságomról, amit ő készségesen és megkönnyebbülten elfogadott. De néhány nap múlva lehívatott az irodájába, s zord hangon közölte velem: – Nem helyes, hogy suba alatt intézünk el olyan dolgokat, amelyek a kollégium nyilvánossága elé tartoznak! – Mire én, nem szemtelenségből, inkább zavart – vagy, ha tetszik: beszart – ügyetlenségből azt találtam mondani, mentegetőzve: – De hát Igazgató Úr kérem, én úgy gondolom, hogy ha az ember valamit egy intézmény vezetőjének az ő hivatalos helyiségében hivatalosan bejelent, az mégsem suba alatt történik!? – Erre visszahátrált, s ezt mondta: – Kérem, én ebben az ügyben csak közlő fél vagyok… – Erre aztán már én is felszabadultam, majdnem elröhögtem magam, s csak annyit kérdeztem, hogy hát mikorra tetszik gondolni a kizárást? Még erre sem tudott ott helyben választ adni, hanem néhány nap múlva (nyilván informálódott, talán Falusnál, talán másoknál) megkérdezte, hogy jövő szerda megfelelő-e nekem. – Készséggel! – válaszoltam. Miután így megegyeztünk az időpontban, a dolgok végbementek annak rendje-módja szerint, s azt a kérésemet, hogy néhány napig, amíg valahol helyet találok a városban, lakhassak a kollégiumban, meg kell hagyni, nagyvonalúan teljesítette.

Innen költöztem el, Latorral és Fodorral együtt, a Székely utcai közös albérletünkbe, ahonnét épp akkor vitte el a politikai rendőrség a házigazdát, a földművelésügyi minisztériumi per egyik vádlottjaként. Itt éltünk egy szobában hárman, nyolcvan forintból összesen, amelyből lakbért is kellett fizetni, valamint azokból a nagy csomagokból, amelyeket Fodor Bandi kapott hazulról, s ő – szerencsére – csak a süteményt szerette, de a kolbászt, szalonnát meg a rántott csirkét mi faltuk föl Latorral. – De ez már egy másik regény.

Ne haragudj, hogy ilyen hosszadalmas voltam, de hát ez is a betegség következménye, mert mióta diagnosztizálták a bajom (akár igaz, akár fedő diagnózis), ráérek, van időm, s mindez úgy kiömlött belőlem, hogy nem tartott tovább, mint amennyi idő alatt folyamatosan jóformán gondolkodás nélkül legépeltem. Úgy látszik, lelkem mélyén készen volt ez bennem – valamire. S tudom is, hogy mire. (S ezzel még meg kell, hogy terheljelek.)

Annak a vizsgálatához, hogy mostani életünknek ebben a látszólagos és tünékeny konszolidáltságában vajon feszélyez-e engem, bármilyen vonatkozásban is, hogy „a múltat be kell vallani”, ahogyan József Attila is írja, ha ilyen abszurd és torz vonatkozásban szembesülök vele, mint Lutter Tibor jellemzése a leveledből kihulló cetlin. (Vagy följelentése?)

Nagy megnyugvással tölt el, hogy nem: hogy egyáltalán nem feszélyez. S nem elsősorban azért, mert mindez nem így van, nem igaz, se a dolgok felszínén, se az élet mélyáramaiban, ahol – fuldokolva sokszor – átélni kényszerültem. Egészen másról van itt szó. Az, hogy sorsomnak ilyen abszurditások, méghozzá nemegyszer negatív – tehát: nem létező és mégis a sors erejével ható – abszurditások szabtak irányt (amelyeknek csak egy részével terheltelek), félreérthetetlenül és soha nem felejthetően figyelmeztettek és figyelmeztetnek arra, hogy abban a világban hol a helyem, amelyet Pilinszky Jancsi nyomán, amióta a konszolidáció divatja lehetővé teszi, hogy versei közkézen forogjanak, divat lágernek tekinteni. Bár elég sokba került (egyebek közt abba, hogy – még csak nem is annyira félelemből, mint inkább jó ízlésből – évtizedeken át visszagyűrjem, visszanyeljem szellemi életem esetleges lehetőségeinek talán jobbik részét, mert hiszen bármikor felállhat, vagy felállhatott volna, mint annak idején Lutter, a „parancsra tettem!” mártírglóriájával és chiliasztikus hamis pátoszával a gégéjében, mondjuk, egy valódi – hogy is mondják ezt németül? „waschecht”! – fasiszta, sorsom egyik ellopója, hogy Adyval szóljak, akiből időközben akadémikus lett, meg egyetemi tanár, meg amit akarsz, és felolvassa, újra, ezt a cédulát), de legalább átéltem és megtapasztaltam: még az országhatárok megváltoztatására sincs szükség ahhoz, hogy valakit otthontalanná tegyenek a saját szülőföldjén, még akkor is, ha ennyi hajszálgyökérrel, olyan családi háttérrel ágyazódik be ide, mint akár én. A sors tehát ezt adta kárpótlásul, hogy bár kerülhettem volna oda, mégsem kellett, egy percig sem azok közé a nálam magasabb rendű, hivatásos humanisták közé tartoznom, akik ezt csinálták és csinálják az emberekkel, országokkal, az egész világgal, s ezért részesülnek egy olyan extraprofitból, aminek az Újtestamentum-ban van kimondva az igazi neve.

Nagyon kíváncsi vagyok a regényre persze, amit erről írtál, s amelyben minden további nélkül idézheted, persze, Lutter rólam adott erkölcsi bizonyítványát, mert ebben ugyan a világ nem fog Téged megakadályozni. Abban sem, hogy ábrázoljad: ki milyen szerepet játszott Lutter levelének – hogy is mondta Farkas Mihály? – „realizálásában”. De mit kezdesz a belső motívumokkal? Hogy kit milyen félelem vagy csapda vagy kényszer vetkőztetett ki – örök életre – önmagából? – Ezt csak azért kérdezem, mert a Kortárs hasábjain a regényről és kritikájáról folyó vitában valaki megjegyezte, hogy legújabb kori irodalmunk történetét úgy is fel lehet fogni, mint „témazárlatok” történetét. – De a mi regényirodalmunk baja, énszerintem, nem ez, mert nem „témazárlatok”-ról van itt szó (gondolom, az Eötvös-kollégium végnapjai esetében sem), hanem igazságzárlatról.

Szeretettel üdvözöl és még egyszer elnézést kér a locsogásért:

Domokos Mátyás

Ui.: Majd elfelejtettem – a „világi címeim!” A Magyar Írók Szövetsége elnökségi tagja, választmányi tagja. József Attila-díjas kritikus. A Munka Érdemrend ezüst- és bronzfokozatának büszke birtokosa, nem tudom, hányszoros Kiváló dolgozó, s harmincegy esztendeje a Szépirodalmi Könyvkiadó felelős szerkesztője, a Magyar Rádió és Televízió állandó külső munkatársa, a FÉSZEK választmányi tagja. Csernus Tibor rólam (is) festett portréja legutóbb szerepelt a Magyarország 1945–1980 címmel a Műcsarnokban rendezett s az új Magyarországot reprezentatív igénnyel bemutató tárlaton, az első kalauztáska, facipő, lódenkabát, pufajka, demokratikus gumibot és köz- majd népköztársasági felségjelvények, fürdőszoba-berendezések stb. társaságában.

DM.