Csűrös Miklós

HIT ÉS CSALÓDÁS

Gondolatfoszlányok Domokos Mátyásról

Kivételes adottságai: tehetsége, tudása, munkabírása alapján küzdelmes életű, de boldog embernek kellett volna lennie, és Domokos Mátyás meg is köszönte a sorsnak, ami jót kapott tőle. De ezt a hajlama szerint a fény felé forduló arcot olyan viharos felhők árnyékolták be, amelyek hitehagyottá soha, de sztoikussá tették. Alkata és szerepe a minőséget pártoló értelmiségi ellenzék élcsoportjába sorozta. Néhány évvel a bölcsészévek és az erőszakkal megtört Eötvös-kollégiumi tanulmányok után (így nyilatkozik első tanulmánykötete előszavában) „mintha egy beteljesült kamaszkori szerelem folyamatos élményében akart volna részesíteni – a megálmodott munka örömét és gondját adta a sors. Azzal foglalkozhattam, nap mint nap, amiben eszmélkedésem kezdete óta a »homlokunktól fölfelé« való élet értelmét láttam, s azokkal találkozhattam, nap mint nap, akik ezt az értelmet írói működésükkel megtestesítették a szememben”. De akármilyen bőséges ajándéknak számított, hogy fiatalkorától kezdve az ország legnagyobb kiadójának szerkesztőségében dolgozhat, az első pillanattól fogva fölismeri, sőt még korábban, a „tilalmas ifjúság” szorításában megsejti, hogy nagyszerű profi kollégáival együtt „legfeljebb igazuk lehetett, hatalmuk, befolyásuk alig; dolguk az volt, hogy állást foglaljanak, de annak eldöntése, hogy helyesen vagy helytelenül foglaltak állást, már mások dolga. A hozzá nem értő, ámde megbízható apparátcsikoké és csinovnyikoké: a fölötteseké”. Hiába hát a kedve szerint való, a hobbi örömével végzett munka, le kellett nyelnie, hogy a „létezett szocializmus”-ban a hatalom „irodalmilag teljesen tudatlan emberek önkényét valósítja meg írók felett”.

Évtizedekig élt ennek az ellentmondásnak az abszurd szituációjában, és nem tartozott a beletörődő, lojális, a rossz tapasztalatokat engedékenyen elfelejtő vagy tudat alá szorító értelmiségiek közé. Érzékenyen, szenvedélyesen élte át, de konok módszerességgel raktározta el, őrizte meg emlékezetében a kártékony döntéseket, a kontraszelekció fölháborító vagy nevetséges eseteit. A kellő időben a dokumentumokat is előkerítette, amelyekből az utókor rekonstruálhatja a könyvkiadás és a cenzúra akkori „összefüggő fogaskerékrendszerét”. Ennek a tartósan parázsló megvetésnek és keserű igazságszolgáltatásnak intellektuális eredménye a Leletmentés című kötet, a szocialista kultúrpolitika példásan dokumentált nagyszabású leleplezése. (A kultúrpolitika szóösszetételt – Illyés epés fejtegetése nyomán – előszeretettel hasonlítja a hattyú és a görény pároztatásának eredményéhez.)

Egyik meggondolkodtató paradoxona Domokos (esszé)írói jellemének, hogy az individualitás előjogának tudatában és képviseletében egyszersmind a kollektívum oldaláról is nézte a világot, fölismerte az irodalom szociális és erkölcsi föladatát. Amikor „a pályatárs szemével”, „az író aggódó és felelősségteljes szemléletével” közeledett a jelenségekhez, nem a formabontás szándéka vezette új műfaji változatok föltalálására, hanem olyan lehetőséget pillantott meg a dialógusban, két író párbeszédében, amely kettőzi, sőt a sorozatosság, a ciklus- és kötetalkotás révén megsokszorozza a kor kérdéseinek „általánosabb igazságait, vagy, ha tetszik: általánosítható kételyeit”. A közös töprengésből születő „négykezes tanulmányok” problémákat tudatosítanak, lappangó szorongások okait kutatják, közösségi fölismeréseket fejeznek ki és tesznek árnyalatosakká. – A „versekről, költőkkel” folytatott eszmecserék, első pillantásra szinte mellékesen, jó előre érzékeltetik és magyarázzák annak a vitának a dimenzióit, hátterét és motívumait, amelyet Domokos évtizedeken át vállal „a magyar költészet fényjelenségeit és folyamatát vizsgáló elméleti irodalommal”: helyreállítják például az ars poeticák fontosságának gondolatát és a szerzőnek azt az irodalomtörténészi közvéleményben gyakran elvitatott jogát, hogy hangot adjon az interpretációban saját gondolatainak és szándékának (ami egyaránt gyarapítja a vers születéséről és a költészet történetéről szóló tudásunkat). – A hetvenes években a túlhajszoltság, a súlyos betegség kockáztatásáig fokozott munkahalmozás valamiképpen szolidáris részvételt is jelentett az ellenzéki értelmiség jobb híján gyakorolt önsorsrontó tiltakozásában „Így lázadt ő, a legérzékenyebb” – írta a költő barát Fodor András Domokos összeroppanásakor. „Feküdt a földön, forgott benne minden: / zuhatag álom, gyönyörű hiány. / Veszendő sorsunk pezsgett a fejében / a szorongás agykéreg-moziján.”

Mint a létezéshez tartozó más alapkategóriák, az idő is egyaránt foglalkoztatta filozófiai eszmeként és történeti konkrétságában. A szellemi életünket meghatározó tendenciákkal és művekkel foglalkozó esszéiben szívósan visszatér a praeteritum imperfectum (folyamatos múlt) fogalma és szimbolikus jelentése. Élete végén megjelent kötetének címe is a coniugatiónak erre a kategóriájára utal: Nemmúló múlt. Domokosnak az volt a tapasztalatban gyökerező meggyőződése, hogy a múlt végleges eltörlésének álradikális formulájával szemben a múlt megkerülhetetlenül jelen van a mában és a holnapban, akár mint a kontinuitás, akár mint az örök visszatérés szkémájának testet öltése. De nem egyenlő arányban él tovább és újul meg a kívánatos, az átörökítendő hagyomány, illetve a kártékony, rossz örökség; Domokos szerint manapság az utóbbi bizonyul burjánzóbbnak, életképesebbnek. A múlt feltárása, emlékezetbe hozása nemzetpedagógiai kötelesség a dementia és az amnézia fenyegető áradatával szemben. Többféle ok okozataként Domokos retorikájában fokozatosan megnőtt az idézés szerepe. Nem annyira a megerősítő és igazoló tanút keresi az idézetek szerzőjében, inkább azért halmozza a szentenciákat és maximákat, hogy ráébresszen egy észrevétlenül is ható igazságkoncentrátum masszív jelenlétére, figyelmeztessen az irodalom „történelmi leckéjének változatlanul érvényes igazságá”-ra, más szóval arra (és ez is idézet, Márai Sándortól) hogy „a nemzeti sors nagy pillanataiban a magyar irodalom mindig elsőrendű válaszokat adott az időszerű kérdésekre”. Szívesen idéz olyanoktól, akik sok mindenben vitatársak, netán egymás szigorú bírálói voltak, de a legfontosabb evidenciák, „nemzeti sorskérdéseink” dolgában közös hitvallás mellett sorakoztak föl. Babits és Németh László, Illyés és Szabó Lőrinc szikrázó összecsapásaik ellenére egy táborba tartozik; a személyes vagy csoportos ellenségeskedés felszíni jelei, az egymás ellen uszító erők rosszhiszeműsége sem tudják megtéveszteni a népi és az urbánus írók megítélésekor: ne higgyünk a látszatnak és a manipulációnak, „mintha ez a két szárny nem a Horthy-korszak társadalmi-gazdasági viszonyaival és hivatalos úri-keresztény ideológiájával szemben reformokat követelő tudatosan progresszív ellenzékét testesítette volna meg”.

Végig elkísérte pályáján a pesszimizmus, a sötéten látás, a „komor létezésélmény” minősítése, esetenként: vádja. Heidegger egzisztencializmusa, Ady igazolódott próféciája, Fülep Lajos komor jövősejtelme, a magyar irodalomnak a herderi jóslat kihívásával szembenéző komor, de nem magamegadó, nem defetista hagyománya vonzotta.A „rendszerváltozásig” (ő maga nem azonosította volna egyetlen dátummal vagy eseménnyel) az igazságot kimondó realizmus jelzőjeként érvényes a pesszimista vagy a borús meghatározás és jelző. A realizmusnak vannak „világnézeti” változatai: a világnézetet (Babits nyomán és nem szokványosan) Domokos szemüveghez hasonlítja, amelynek a sötétebb vagy derűsebb lencséjén át nézzük a világot. Az övé mindenesetre kíméletlen, minden rosszra felkészült és felkészítő realizmus volt. A létező szocializmus társadalomábrázoló magyar regényirodalmától a Kemény Zsigmond-i történelmi panoráma „könyörtelen” igazmondását várta el. Ha a műveknek – még a kéziratban maradtaknak is – olyan teljességre törő olvasója és a cenzúra-öncenzúra bomlasztó hatásának olyan ismerője, amilyen Domokos volt, szorongva azt jósolja, hogy „a mi életünk szétrobbant(ott) repeszdarabjai, a kort reprezentáló regények híján, nyomtalanul tűnnek el”, akkor nem vitatkoznunk kell fölfokozott felelősségérzetével, borús világnézetével és realizmusfelfogásával, hanem értelmezve földolgoznunk „epekeserű” odamondogatásait. (Külön rovatot nyitott életművében Mondom a magamét címmel.)

Az átrendeződésnek a kilencvenes években elébe táruló látványa elképesztette és megrendítette. Minden másképp alakult, mint ahogy jóhiszeműen elgondolta; az a jövő cáfolta meg, amelynek évtizedeken át elkötelezte magát, amelynek az előkészítésére az életét tette föl. Csak nagy hitből támadhat akkora és olyan keserű csalódás, amilyen az övé volt. Megszűnt a cenzúra, és eltűntek a tilalmak és tabuk, amelyeket fél évszázadon át életben tartottak a szellem ellenségei. De mit kezdtünk a hirtelen jött szabadsággal? Az íróasztalfiókokból nem kerültek elő leleplező és szókimondó nagy művek; sem az elfáradt régi, sem a koravén új nemzedékek nem töltötték be azokat a feladatokat, amelyek – Domokos hite szerint – a kényszerek, a tilalmak lomtárba kerülésével a megvalósulás közvetlen közelébe kerültek. Nemcsak „ihletbénulásos”-nak látta az új világot, hanem morálisan utat tévesztettnek is. „Törzsekre szakadozott az ezredfordulón a magyar irodalom”, „gyűlöletorkán” nyomja el a tagolt emberi beszédet, „az irodalmárok közt megszűnt az elemi szakmai szolidaritás”. Szerinte a válság nem korlátozódik a művészvilágra; a madáchi iróniával civilizátoroknak nevezett „politikai elit” mesterkedése nyomán az „ép ösztönnel és egészséges tudattal élő nép mindinkább broylercsirke-tenyészetre emlékeztető alaktalan masszává vált”; a demokrácia kudarcaként a nép rendre hibásan dönt, „nem akarja azt, amit akarnia kellene, hanem azt akarja, amit nem kellene akarnia”. A kétségbeesés pillanatában a szatirikus pamflet megejtő lírába torkollik, a csalódott ember első személyű vallomását halljuk, és az Adyra való hivatkozásban esszéírói hivatásának a magyar költészet vezérmotívumával való összefonódása fogalmazódik meg: „De hát mit is reméltem én, akinek kamaszkoromban a magyar élet legnagyobb és legkeserűbb diagnosztája: Ady Endre nyitotta ki agyát a második világháború esztendeiben, s azóta is számtalanszor megtapasztaltam történelmi leckéjének változatlanul érvényes igazságát?” Domokos utolsó alkotó korszakát nagyszabású megvalósított tervek, a folyamatos szellemi munka folyóirat-évfolyamokban, könyvsorozatokban testet öltő maradandó eredményei fémjelzik: a Holmi, az In memoriam és az Emlékezet sorozata, a magyar esszé színe-javából készülő válogatás, hézagpótló szövegkiadások és a többi. Lehet, hogy utolsó éveiből mégis inkább a szatírának és a lírának az esszében összefonódó kettős hangzatára fogunk emlékezni? Ezen belül is életének arra a kikezdhetetlen, „egyetlen megmaradt hitére”, hogy „soha nem az irodalom került válságba, […] az állítólagos értékválság nem az irodalomban, hanem a neurotizált irodalmi tudatban pusztít”.

Ami a személyes találkozásokat, az érintkezés „életrajzi” oldalát illeti, az ő részéről érdeklődésen és bizalmon, a magaméról tiszteleten és nagyrabecsülésen alapuló emberi és munkakapcsolat alakult ki köztünk. Főleg Fodor András nemzedékeket tudatosan egymáshoz közelítő társaságában találkoztunk. Ezeken az alkalmakon Domokos fő „műfaja” a vita volt; partnerei ebben a körben Vekerdi László, Hernádi Gyula, Lator László, Vörös László orvos, Bozay Attila, Lakatos András, Bulla Károly és sokan mások (a névsor kiegészíthető a házigazda naplójából). A kulturális élet napi eseményeiről szóló beszélgetéseken kívül inkább hallgatója, mint résztvevője voltam a kitartó, olykor szenvedélyes szellemi összecsapásoknak. Domokos szinte lobogott az érvelés indulatában; a születő gondolat és a nyelvi kifejezés között nála nem volt időbeli különbség, nyomdakész mondatok szinte érzékelhető bekezdésekké formálódtak rögtönzéseiben; azonnal észrevette, ha vitapartnere tévedett, megfeledkezett valamiről vagy számításon kívül hagyott egy éppen nem mellékes szempontot. Keserűen moralizáló szemlélete és fanyar sztoicizmusa inkább azokéval találkozott, akik a „létezett szocializmus” elviselhetetlen sivárságát megszenvedve az értelmiségi ellenzék döntéseit és manőverezéseit is a kényesen pontos intellektuális elemzés és az erkölcsi bírálat-önbírálat sötét szemüvegén át nézték (mint például Vekerdi László). Szembekerült viszont az olyan mentalitással, amely elnézőbb volt a kényszerűségként elkönyvelt alkalmazkodó engedmények, kompromisszumok, a hatalom védte „bensőség” alkalmi elfogadása iránt. – Könyvsorozatok szerkesztőjeként több kiadvány gondozását bízta rám; közös munkánk során – nem mondok újat vele – kivételes műveltsége, finom arányérzéke és a leggyakorlatiasabb részletkérdésekben is érvényesülő rutinja ragadott meg és adott biztonságot. A szó legjobb értelmében takarékosnak mutatkozott a munka technikai részére fordított energia kiporciózásában (vagy inkább magára vállalta a kényelmetlen végeznivalót), hogy annál több idő jusson a kézirat „minőségi” finomítására. Ha konfliktus keletkezett a szerzői jogi érdek (többnyire a jogutódok kívánalma) és a kiadó, a sorozat érdeke, netán a kiadvány összeállítója között, higgadtan szerelte le az ellenkező oldalon álló felet; megértette a másféle véleményt, de eltökélten az olvasók szempontjából érvelt.

Az utolsó találkozások emlékének élessége óhatatlanul megnövekszik megismételhetetlenségük utólagos tudatától. A Duna-parti ház hatodik emeletén, írótársak búcsúztatásán a Farkasréti temetőben, a Nap Kiadó Móricz Zsigmond körtéri pavilonja előtt beszélgettünk. Leginkább a már megvalósult és a még soron lévő szerkesztői munkái és tervei kerültek szóba, főleg az Osiris kiadásában megjelent esszéantológia és folytatásának koncepciója. „Ezt még befejezem”, sugalmazták utolsónak megmaradt szavai.