Balázs Zoltán

UTÓPIA ÉS DISZTÓPIA

 

I. Bevezetés

 

Az utópia fogalmát rendszerint úgy értjük, mint a vágyott, áhított jövő képét vagy akár egyenesen tervrajzát. A disztópia ezzel szemben a félt, elkerülni vágyott jövő képét és megvalósítási lehetőségeinek a számbavételét jelenti. Az utópia a haladásba és felvilágosodásba vetett hithez tartozik inkább, míg a disztópiákat a haladásba vetett hitből való kiábrándulás vagy az iránta eleve meglévő szkepszis élteti. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a XX. század legmeggyőzőbb és irodalmilag is legjobban sikerült, jövőről írott művei – gondoljunk Orwellre, Zamjatyinra és Huxleyra – a disztópia műfaját képviselik. Itt azonban két olyan művet szeretnék boncolgatni, amelyek egyszerre képviselik mindkét műfajt: ennek klasszikusát, Swift Gulliver-ének negyedik utazását; valamint Szathmári Sándor Kazohiniá-ját, amelynek főhőse ugyancsak Gulliver.1 Mindkét regény irodalmi érdekességét és szellemi feszültségét elsősorban az adja, hogy bennük két, egymást tükröző, közvetlenül egymás mellett létező, de egymást semmilyen értelemben megérteni nem képes társadalomról van szó. Nem filozófiai értekezések, vagyis nem érvelésük, hanem fölismeréseik és bizonyos összefüggések végiggondolása miatt fontosak. Ezek az összefüggések ráadásul nem feltétlenül a szerzők szándékait tükrözik; könnyen lehetséges, hogy adott esetben azok ellen fordulnak. Politikai filozófiai szempontból éppen azért elgondolkodtatóak, mert az utópia és a disztópia idézett fogalmainak az egyértelmű jelentését több szempontból is megkérdőjelezik, noha talán lehetne egzegetikai érveket fölhozni amellett, hogy a szerzőknek nem ez volt a szándékuk.2

Először Swift regényét elemzem, bemutatva a nyihahák (lovak) és a jehuk társadalmait, illetve a Gulliver révén jelen lévő harmadik, a valós emberi társadalmat is; majd a három társadalom egymásról alkotott elképzeléseit, illetve egymáshoz való viszonyulását igyekszem értelmezni. Swift regénye céljait tekintve talányosabb, mint Szathmárié, már csak azért is, mert a három társadalom viszonyainak egymásba játszása, egymásértelmezése eleve összetettebb gondolatvilágot tár elénk. Nem teljesen indokolatlan arra gyanakodni, hogy a felszíni jelentés alatt van egy másik, az előbbivel gyökeresen ellentétes jelentés. A felszíni jelentés szerint a lovaké a tökéletes társadalom, a jehuké ennek ellentéte, de az emberi társadalom még az utóbbinál is rosszabb. A mögöttes jelentés – amely főleg az egymásba játszó értelmezések következtében „áll elő”, de részben vannak olyan közvetlen irodalmi eszközök is, amelyekkel Swift talán erre a jelentésre utal – a lovak társadalmának tökéletességét is nevetségessé teszi, illetve végső soron téveszmévé nyilvánítja.

Swift regénye után Szathmári Sándor utópikus és disztópikus társadalompárját veszem szemügyre, itt is különös figyelmet fordítva azok (valamint a Gulliver) kölcsönös egymásértelmezéseire. Szathmári nem csinál titkot abból, hogy szemében a hinek társadalma nemcsak tökéletes, hanem kívánatos és elérhető is, függetlenül attól, hogy egyes vonásait kétségkívül nem találjuk vonzónak. A behinek – és Gulliver – társadalma azonban sokkal visszataszítóbb. Mindazonáltal a társadalmak közötti viszonyok és értelmezési kapcsolatok érvelésem szerint Szathmári szándékaival szemben juttatják érvényre ugyanazt az igazságot, amit Swift talán tudatosan is képvisel: a tökéletes társadalom voltaképpen elgondolhatatlan.3

 

II. Swift: Utazás a nyihahák országába

 

Swift műve a szatirikus irodalom egyik csúcsteljesítménye. Ahogy Szerb Antal megjegyzi, az idők iróniája a nagy ironikussal szemben, hogy szatírája mára ifjúsági olvasmánnyá vált. Persze elsősorban a két első utazás, de a felnőttkorba érő embernek már nemigen jut eszébe, hogy visszatérjen kamaszkora olvasmányaihoz, még akkor sem, ha azokat csak töredékesen ismeri. Holott a negyedik, ritkán olvasott utazás igazán elgondolkodtató belátásokat nyújt nemcsak Gullivernek, hanem az olvasónak is, és talán nem véletlen, hogy ezután Gulliver többé nem kel útra. De ne menjünk ennyire előre. Milyen is a nyihahák országa, ahová negyedik utazása során, egy zendülés következtében kerül a főhős?

 

II. 1. A három társadalom

A nyihahák, vagyis lovak az erő, a szelídség, a természetes szépség, barátságosság és okosság megtestesítői. S ezt tudják is magukról. Nem kímélik fiataljaikat, elsősorban a fizikai nevelésre helyezik a hangsúlyt. Betegséget nem ismernek, elmúlásuk békés és fájdalommentes. Másfelől viszont erejüket nem használják háborúskodásra vagy mértéktelen munkára. Nem ismerik a harcot, ellenségük nincs, hacsak a jehuk nem, azokat viszont az erő jelei is féken tartják. Nincsenek olyan szükségleteik, amelyek kielégítése különösebb erőfeszítéseket igényelne. A nyihahák esztétikai tulajdonságai is kiemelkedőek: tiszták, elegánsak, noha nem ismerik a ruhát. Erkölcseik és társadalmi viszonyaik a kölcsönös tiszteleten és jóindulaton alapulnak, költészetük – az egyetlen művészet, amelyet ismernek és művelnek – ezeknek a tulajdonságoknak a dicséretéből áll. Szaporodásuk is társadalmilag szabályozott, eugenetikailag kimunkált, gondosan ügyelnek a túlnépesedés és az elkorcsosulás megakadályozására. Intelligenciájuk szorosan összekapcsolódik morális tudatukkal: azért nem ismerik a hazugságot, mert az számukra logikai lehetetlenség. Az intelligencia eltérő szintjei alapján állapítják meg a társadalmi hierarchiát, amelyet senki nem kérdőjelez meg. Ennélfogva társadalmi rendjük arisztokratikus köztársaság, amelyben a döntéshozatal kizárólag egyhangú lehet, és az értelemből mindenki számára vitathatatlan módon következik, szinte kísértetiesen előrevetítve Rousseau fejtegetéseit az általános akarattal kapcsolatban. Sem tudományuk, sem történelmük nincs, nem lévén ezekre szükségük sem.

A lovak társadalma mellett vagy alatt létezik a jehuk társadalma, amely szöges ellentétben áll a lovakéval. Gulliver látja, hogy ő voltaképpen az utóbbiba tartozna. Szerencséjére azonban a jehuk nem rendelkeznek a beszéd képességével. A lovak is csak viselkedésük megfigyeléséből vonhatnak le bizonyos tanulságokat a jehuk természetére nézve. Ezek a következtetések a jehukat mélyen az állatvilág szintje alá sorolják: az állatokból nem hiányzik a természetes ész és moralitás, a jehukból azonban igen. A jehuk gyöngék, vagy legalábbis természettől fogva gyávák. Agresszívek, vadak, erőszakosak, kíméletlenek, élvhajhászok, féltékenyek, kapzsik, lusták, tisztátalanok, mohók, hiúak és hatalomvágyók. Mindazok a bűnök, amelyeket társadalmilag kondicionáltnak vélünk, Swift szerint oly mélyen gyökereznek az emberi természetben, hogy sem a természetes értelemre, sem a beszéd képességére nincs szükség ahhoz, hogy az emberi állapotot az állati szint alá süllyesszék. Ezek a bűnök még a természetes állati ösztönökkel is oly kiáltó ellentétben állnak, hogy a nyihahák szerint minden faj undorral fordul el a jehuktól. Természetes tehát, hogy Gullivert szinte beteggé teszi az a gondolat, hogy nem született lónak.

S ez a hatás máris fölveti a kérdést: tulajdonképpen hány társadalomról is beszélünk? Hiszen a nyihahák és a jehuk társadalmai mellett ott van maga Gulliver is, aki a maga és gazdája számára állandóan össze-összehasonlítja e két társadalmat saját hazája és az európai országok társadalmaival. A korábbi utazásaiban megismert törpék és az óriások, valamint a tudósok társadalmai ezeknek inkább a parafrázisai voltak – itt, a nyihahák országában azonban a különbség már átléphetetlen. Gulliver itt nem egyszerűen saját társadalma visszásságaival, értékeinek viszonylagosságával szembesül, hanem azzal, hogy az emberi faj úgy, ahogy van, megérett a kiirtásra. De nem azért, mert viszolyogtató tulajdonságai vannak. Az óriások társadalma is ismerte a bűnöket, de sikeresen úrrá lett fölöttük. A lovak és a jehuk országában Gullivernek azonban rá kell jönnie arra, hogy társadalma nemhogy nem javítható, hanem a javítás eszközeit is rombolásra használja: részesült ugyan a ráció és a beszéd adományából, de ezek csak még rosszabbá tették. Ösztönei továbbra is uralkodnak fölötte, de értelme révén azok hatását időben és térben ki tudja terjeszteni. Sőt: minél intelligensebb, annál veszélyesebb. A jehuk könnyen uralhatók, mert csak az ösztöneik vezetik őket. Gulliver társadalma azonban maga az igazi pokol. A swifti következtetés szerint a lehetséges világok legrosszabbikában élünk – a disztópia nem a jehuk társadalma tehát, hanem az, amelyben mi itt élünk.

 

II. 2. Utópiából nézve

S akkor most nézzük meg, hogy a három társadalom hogyan viszonyul egymáshoz.A lovak számára a jehuk társadalma voltaképpen érthetetlen. A jehu mintha maga volna az értelmetlenség és gonoszság, az a rossz, amelynek realitása a lovak számára az egyetlen olyan tény, amelynek felfogása meghaladja intelligenciájukat. Éppen úgy érthetetlen és botrányos számukra a rossz, ahogyan a mi számunkra is az, csak ők nem foglalkoznak teodíceával.4 Ezért mindent, ami számukra egyszerűen csak kellemetlen, akár természetes okból is, úgy fejeznek ki, hogy a megfelelő szó után odateszik a „jehu” jelzőt. A jehu számukra maga a rossz. S ez voltaképpen boldogságuk egyetlen hiányossága. S ha a lovak társadalma képviseli az utópikus, boldog világot, akkor ebből arra kell következtetnünk, hogy ennek a világnak még hírből sem (volna) szabad ismernie a rosszat, éppen azért, mert annak megértésére képtelen. Ez pedig fájdalmas tudat. Nem is csodálható, hogy a lovak között az egyetlen valódi nézeteltérés ebből fakad: mit tegyenek a jehukkal?

Gulliver ottléte idején már-már arra a döntésre jutnak, hogy a rosszat egyszer és mindenkorra kiirtják az életükből. Az ebből adódó csekély munkaerő-veszteséget végtére is pótolni lehet. A rossz erőszakos kiirtása azonban ellenkezik a természetükkel, és fáradságos is: az eszményi társadalomból a rossznak magától kell kihalnia. Mert a rossz – és ez még Gulliver társadalmára is igaz – valamiért nem hajlandó önmagát megsemmisíteni. Sőt, marxista terminológiával élve bővítve termeli újjá magát, s nem hajlandó egyetlen apokaliptikus crescendóval fölszámolni az emberi fajt. A rossz édes, gyönyörű, kedves és izgalmas: itt is marad velünk.5 De akkor hogyan juthatunk el Utópiába? Vagy ha már eljutottunk, akkor hogyan maradhatunk meg benne? A rossz nemcsak a teológiának, hanem a politikai filozófiának is alapkérdése. Honnan vannak s megoldhatók-e egyáltalán a társadalmi bajok? A bűnözés? A járványok? A rosszindulat? A szolidaritás hiánya? A bizalmatlanság? Az igazságtalanság? S nem vezet-e a megoldás rosszabb feltételek közé? Végeredményben minden igazán fajsúlyos társadalmi vitának ez az oka és témája. Az utópia fogalma mindenekelőtt a rossztól való megszabadulás lehetőségeinek a föltérképezésére való. A lovak többségének válasza tehát egyértelmű: a rossz gyökeres kiirtása. Vegyük azt is észre, hogy ezzel természetesen egyszer és mindenkorra megszüntetnének minden véleménykülönbséget is maguk között, mivel a véleménykülönbség természetellenes. A rossz jelenlétének a legfőbb bizonyítéka, hogy vélemények keletkeznek (gondoljunk a bibliai történetre a nyelvek keletkezéséről!). Nem vonzó ez a válasz oly sok politikai ideológia számára, függetlenül attól, hogy ilyen nyersen ezt sohasem vallanák be?

Van azonban egy másik, szelídebb megoldás is: a jehuk szaporodásának megakadályozása. Az ötlet magától Gullivertől származik, aki azt saját világából hozza. Gazdája szerint végtére is nem szégyenletes alacsonyabb rendű lényektől tanulni. A jehuk ivartalanítása szükségképpen a faj kipusztulásához vezet. Szüntessük meg a társadalmi bajok gyökereit, s előbb-utóbb megszűnik minden rossz: nem vonzó ez a válasz ugyancsak számtalan politikai ideológia számára? Swift azonban, talán akaratlanul, de könyörtelenül szembesíti az olvasót a rossz eugenetikus kezelésének természetével is. A kasztrálás ugyan szelídebb művelet, mint a gyilkosság, de lényege szerint ugyanaz, csak éppen nem az áldozat individuális, hanem nembeli-faji élete és halála fölötti teljes uralom gyakorlása. A rosszat persze nem lehet sajnálni; ámde emlékezzünk vissza arra, hogy a lovak számára a rossz maga a jehu faj, olyannyira, hogy még a jehuktól nyilvánvalóan független bajokat is a rájuk való hivatkozással jelölik meg. Azt ugyan nem tudjuk meg a regényből, hogy Gulliver távozása után végrehajtották-e a Nagy Ivartalanítást, de a tökéletes ész nem tesz különbséget ellentmondás és habozás között. Más szóval a teoretikus és a praktikus ész között az utópiában nincs különbség, a gyakorlati szillogizmus éppolyan könyörtelen logikai művelet, mint az elméleti szillogizmus bármelyik fajtája.

S mit gondolnak a lovak Gulliverről? Nos, gazdája elismeri korlátozott képességeit, s megkülönbözteti a jehuktól, szóba áll vele, noha folyton érezteti vele a közöttük fönnálló átléphetetlen különbséget. Gulliver viselkedése, köztük saját természetes szükségleteinek számára megszokott módszerrel való kielégítése a lovak számára ugyanolyan irracionális, bár más, mint a jehuk viselkedése. Mindenekelőtt: miért kell fölöltözni? Ha azért, mert enélkül Gulliver védtelen volna, akkor ez a lovak szemében őt még a természetes védőeszközökkel rendelkező jehuknál is alacsonyabb rendűnek láttatja. A nyelvtől és az értelemtől megfosztott, ösztönvilágára csupaszított emberi – azaz jehu- – társadalom azonban, ahogy maga Gulliver is megállapítja, még mindig jobb, mint a sajátja, amennyiben kevésbé veszélyes, környezetére és önmagára nézve is. Gazdája vele kapcsolatos elnéző és már-már partneri viselkedése tehát tulajdonképpen hiba, amit a lovak gyűlése föl is ró neki, megtoldva még valamivel. A lovak ugyanis azért száműzik Gullivert, mert félnek tőle: meglátják benne az elnyomott és kihasznált jehuk potenciális vezérét, aki rendelkezik annyi intelligenciával, hogy a lovak társadalmának nyugalmát, sőt létét is veszélyeztesse. Vagy éppen a visszájára fordítsa, hiszen Gulliver hazájában – aki erről be is számol – tudvalevőleg a lovak az igavonó és háborúba hurcolt állatok.

Ha tehát a lovak társadalmát utópiának tekintjük, akkor az egyrészt (vagyis a jehukkal szemben) a morális rossz gyökeres és értelemmel föl nem foghatóként való elutasítását jelenti; másrészt viszont (Gulliver társadalmával szemben) az értelem tudatos lebéklyózását, tehát minden spekulatív és potenciálisan paradoxonokhoz vezető gondolkodói tevékenység megtiltását is.

 

II. 3. Disztópiából nézve

A jehuk természetesen képtelenek rá, hogy fogalmat alkossanak maguknak a lovakról vagy Gulliverről,6 ezért Gulliverre hárul a feladat, hogy saját disztopikus társadalmát a lovakéval és a jehukéval összevesse.

A jehukat a lovak igavonó baromként tudják hasznosítani. A gyakorlatias Gulliver – micsoda irónia – ennél többre is: irhájukból készít magának ruhát, illetve távozásánál csónakjához vitorlát. Swift gyűlölete az emberfaj iránt sokkal valóságosabb, mélyebb vagy mondjuk így: középkoriasabb, mint ahogy a felvilágosodás hitte. Swift hírhedt „Szerény javaslata” az írországi éhínség kezelésére Claude Rawson szerint nem a felvilágosult humanista iróniája csupán, hanem van mögötte egy nagyon is valóságos indulat az emberi nemmel szemben, amelyben – tetszik, nem tetszik – ott van az az egyáltalán nem fölvilágosult, de morálisan mélyen átérzett irtózat és undor is bizonyos emberek és bizonyos emberi gesztusok, cselekmények iránt, amelyek nélkül az emberi történelem (ideértve az európait is) genocídiumai aligha volnának érthetők.7 A jehuk iránti gyűlölet Gulliver részéről bizony az önmaga iránt érzett gyűlölet nagyon is hatékony kifejezése. Vajon nem gondolhatunk erre úgy, mint az utópikus gondolkodás első számú lélektani szabályára, amelyet Swift számunkra nyilvánvalóvá tesz, még ha nem is okvetlenül tudatosan: az elvágyódás a magasabb morális és racionális szférákba a jelen állapotokkal való személyes szembefordulással s vele együtt önmagunk radikális elítélésével és elutasításával is együtt járhat. S vajon megéri? Az eszményi társadalom iránti vágyakozásnak nincs társadalmi ára? Gulliver – aki a lovak szerint tulajdonképpen még a jehuknál is veszélyesebb és bizonyos szempontból természetellenesebb teremtmény – kétségbeesetten igyekszik igazolni felsőbbrendűségét, s ez az igazolás mindenekelőtt a jehukkal való mindennemű sorsközösség megtagadásából áll. Gulliver hangsúlyozottan ugyanúgy elítéli a jehuk természetét és viselkedését, mint a lovak, mi több, ez teremti meg a közös alapot a párbeszédhez. De ezen még túl is megy, amennyiben nemcsak teherhordásra, hanem más szükségleteinek a kielégítésére is hasznosítja őket, kivéve egyet, a nemi vágyat, amely egy jehu nőstény felől Gulliver legnagyobb megaláztatásának az oka a lovak előtt. Mivel korábban arra a következtetésre jutottunk, hogy a lovak társadalmának a jehuk csak az adott kontextusban képviselik az ellenpontját, vagyis a disztópiát, s Gulliver társadalma lényegében még átkozottabb hely, ezért nem mondhatjuk, hogy Gulliver a jehuk „társadalmát” a lovakhoz hasonlóan mint a rossz megtestesülését, vagyis mint disztópiát ítéli el. A jehuk társadalma Gulliver szemében először is saját társadalmának disztópiaként való leleplezése, a rossz – mondjuk így – tételszerű, okadatolt kinyilatkoztatása. Másodszor azonban alkalom az emberalatti világ minden morális gátlástól mentes fölhasználására. Gullivernek szemernyi lelkifurdalást nem okoz, hogy a jehukat állatok gyanánt kezeli, noha tudja, hogy biológiai értelemben közéjük tartozik. Swift víziójának iszonyatos következményei lehetnek: a rossz kivetítése, a rossz erkölcsileg magasra értékelt gyűlölete és a saját társadalmunkkal való könyörtelen szembefordulás nemcsak megfér egymással, hanem sokszor ugyanabból a lelkületből táplálkozik. S ezzel Swift a disztopikus gondolkodás dupla csavarját is demonstrálja: amilyen mértékben átengedi magát Gulliver a jehuk iránt érzett gyűlöletének, a tökéletes és erényes lótársadalom (azaz az utópia) szempontjából való maradéktalan elítélése szenvedélyének, olyan mértékben valósítja meg saját világában a disztópiát, vagyis bizonyítja, hogy valóban rosszabb a jehuknál!8 Amíg a lovak csak azért utasítják el a jehukat, mert nem értik őket, addig Gulliver pontosan azért, mert nagyon is érti őket. És, ha szabad így fogalmazni, éppen ezért nagyobb az ő bűne. A lovak társadalmának csodálata és utánzásának vágya a jehuk iránti engesztelhetetlen és féktelen gyűlölettel párosul, s így az utópiába való igyekezet csalhatatlanul disztópiába vezeti Gullivert.

A lovak társadalmát Gulliver ugyanis fenntartások nélkül csodálja. A legkülönösebb talán az, hogy még véletlenül sem említ egyetlen olyan civilizációs eredményt a saját társadalmából, vagy éppen érzelmet, szenvedélyt, akár csak a jehukra utalva, amelyről hajlamosak volnánk úgy vélekedni, hogy igazán nem sorolható a rossz vagy a bűn kategóriájába. Swift azonban nem ismer ilyet. A lovak köztársaságából semmi nem hiányzik, időt és teret figyelmen kívül hagynak, kizárólag saját felsőbbrendűségük foglalkoztatja őket. Ezek azok a vonások, amelyek miatt az olvasónak könnyen az a benyomása támadhat, hogy Swiftnek legalább annyira célpontja a nyihahák, mint a jehuk világa. Sőt, ezt megtoldhatjuk még egy megfigyeléssel: Gulliver kritikátlan, ostoba és irracionális csodálata a lovak iránt ugyanolyan jellegzetes jehutulajdonság, mint a többi, fizikai undort kiváltó tulajdonságuk. Gulliver tudja, hogy gyűlöli a jehukat, noha gyűlöletének következményeit nem látja be; azt azonban még csak észre sem veszi, hogy a tökéletes társadalom iránti vágyakozása éppolyan szenvedéllyé válik, mint a jehuktól való iszonyodása. Amikor száműzetésbe kényszerül, csak abban reménykedik, hogy élete további részében remeteként élhet, s átadhatja magát a tökéletesség szemlélése élvezetének. A hazájába visszakényszerülő Gulliver a későbbiekben is akkor érzi magát a legboldogabbnak, ha lovaival társaloghat, naponta három-négy órán át. Ha ezt a képet magunk elé képzeljük, akkor talán nem ok nélkül gondolhatjuk úgy, hogy Swift álláspontja nem esik egybe Gulliverével (noha egzegetikai következtetéseket ennek alapján még nem tudunk levonni),9 és a lovak társadalmát nemcsak utópiának, hanem egyúttal disztópiának is kell tekintenünk. Másképpen fogalmazva: a swifti elemzés az utópiát egyrészt mint nemkívánatos, sőt elgondolhatatlan tökéletességet mutatja be (hiszen Kolnai érvelését elfogadva a rossz ismeretének, a lelkiismereti szabadságnak a hiánya aligha tartható olyan állapotnak, amelyre konzisztens módon vágyhatunk vagy akár csak el tudjuk gondolni); másrészt azonban disztópiának is nyilvánítja, azaz emberhez végső soron méltatlan, sőt az embert elvileg még le is alacsonyító, mert egyetlen szenvedélynek kiszolgáltató elképzelésként tárja elénk.

 

 

III. Szathmári Sándor: Kazohinia

 

III. 1. A hinek és a behinek társadalma

Szathmári Sándor regénye, a Kazohinia, Gulliver egyetlen utazását írja le, saját korába, a huszadik század harmincas éveibe helyezve a történetet, egészen pontosan a negyedik utazást. Gulliver ebben is szigetre kerül, egy technikailag magasan fejlett civilizáció kellős közepére: ez a hinek társadalma. A hinek lényegében automaták, azaz egyéniség nélküli emberek. Autark, tökéletesen szervezett, érzelemmentes, vagyon nélküli, erénytelen és bűntelen társadalmat alkotnak. A hinek alig beszélnek, sohasem nevetnek, nyelvük maga a tiszta logika; mindig segítőkészek, de sohasem jóakaratból, hiszen sem a jót, sem a rosszat nem ismerik, vagy ha igen, akkor az merőben utilitarista értelmű: a szenvedés a rossz, a szenvedésmentesség a jó. Mivel azonban egymásnak semmilyen szenvedést nem okoznak, ezért csak a természet véletlenszerűségeivel kell megbirkózniuk. Keresztury Dezsőnek a könyvhöz írott utószava szerint Szathmári a hinek társadalmával valódi utópiát kívánt nyújtani, s bár a fölsorolt tulajdonságok némelyike a legkevésbé sem nevezhető vonzónak, mégis fogadjuk el egyelőre, hogy a hinek társadalma nem falanszter (vagyis disztópia).

Ha a nyilvánvaló analógiát, azaz a lovak társadalmát összevetjük a hinekével, a hasonlóságok mellett (autarkia, racionalitás, az elkülönült morál hiánya) néhány sokatmondó különbséget is találunk. Ezek a különbségek lényegében a természet és a civilizáció kapcsolatának eltérő értelmezéséből adódnak. Swift szerint a természet minta a civilizáció számára, szabályait követve szenvedésmentes és egészséges életet élhetünk, s méltósággal múlhatunk ki a világból. A civilizáció voltaképpen csak az esztétikumot (a költészet terén) és az egyetemes társalgást teszi hozzá a természet adományaihoz – ezek a XVIII. századi civilizációképzet jellegzetes elemei. Szathmári egyikből sem kér. Sem művészet, sem társalgás, sem sport nincs a hinek társadalmában.A természet szépségének élvezete legföljebb fizikai élvezet lehet. Másképpen fogalmazva: míg a lovak civilizációja bizonyos fokig bevallottan a természet ellenében áll fönn, vagyis van politikai kerete, addig a hinek társadalma szorosan véve nem is társadalom, hanem a természet technikai kiterjesztése. Ám ennek ellenére a hinek viszonya a természethez mégis ellentmondásosabb, mint a lovaké. Egyfelől saját állapotukat a természet logikus folytatásának tekintik, s a „kazo” szóval írják le, ami egyszerre jelöli a kozmikus rendet, az egyetlen lehetséges valóságot és minden cselekvés végső szabályát. Másfelől viszont a civilizációt mégiscsak kénytelenek a természet részleges korrekciójának felfogni, mivel a természet a mindenáron való élni akarás törvénye révén nem képes önmagából kiirtani a szenvedést. A szenvedés és az élet összetartozik, s ezt az ellentmondást a hineknek ki kell küszöbölniük. A hinek ezért egyszerűen olyan fajnak tekintik magukat, amely túllépett ezen a törvényen, jóllehet önmagát az élet egyetlen lehetséges és önfenntartásra alkalmas formájának tartja. A lovak társadalma nem ismeri a szenvedést, a rosszban botlik meg, Szathmári utópikus társadalma nem ismeri az erkölcsi kategóriákat, hanem a szenvedés értelmezésénél kényszerül önellentmondásba.

S ezzel még nincs vége. Ahogy a lovak számára a jehuk képviselik a rossz botrányát, úgy a hinek számára a telepre összezárt, általuk ellátott, de maguktól hermetikusan elkülönített behinek képviselik a természet második botrányát.

A behinek társadalma, ahová Gulliver saját kérésére kerül, mivel az automata társadalom lélektelenségét nem képes elviselni, a megtestesült irracionalitás. Szathmári élénk és szórakoztató példákkal figurázza ki a szerinte értelmetlen társadalmi és vallási szabályokat és tételeket, a közgazdaságtan mesterséges törvényszerűségeit, a háború és béke, azaz az élet és a halál egymást definiáló, egymásba mosódó és ezért értelmetlennek látszó fogalmait, a józan ész teljes figyelmen kívül hagyását, a valósághoz néha közel kerülő próféták üldözését, a lényeg és a jelenség közötti különbségtételt, röviden: a metafizikai gondolkodást.

Összevetve a behinek és a jehuk világát, a legfontosabb különbséget abban találhatjuk meg, hogy míg a jehuk Gulliver társadalmának rossz ösztöneit és szenvedélyeit jelenítették meg, de ráció és beszéd nélkül; addig a behinek elsősorban az irracionalitásból, a metafizikai (azaz Szathmári felfogása szerint a valóságalapot nélkülöző) gondolkodásból eredő rosszat, a magunk gyártotta fogalmak és szabályok zsarnokságát mutatják meg, tehát Gulliver társadalmának alteregóját jelenítik meg. Míg Swift szerint a gulliveri társadalom éppen azért a pokol, mert még a jehukénál is rosszabb, addig Szathmárinál a behinek és Gulliver társadalma ugyanannak a disztópiának a két változatát képviselik.

 

III. 2. Utópiából nézve

A hinek számára a behinek léte azért problematikus, mert végső soron elképzelhetetlen, azaz nem is lehetséges. Logikájuk ugyanúgy megbotlik a behinek létének magyarázatán, ahogyan a lovak morális érzéke sem volt képes megbirkózni a jehuk erkölcsi valóságával. Ha a „kazo” a valóságot, a kozmikus rendet és a ráció egyedül lehetséges változatát jelenti, akkor végső soron ennek ellentéte, a „kazi” nem is létezik. Mégis létezik, ahogyan maga a fogalom is, amivel a hinek kénytelenek egy nem létező valóságot fogalmilag leírni. A „kazi” és a „kazo” egymást föltételező fogalmak, még akkor is, ha a hinek ezt képtelenek belátni. Ez a nyilvánvaló összefüggés ugyanazt a kérdést veti föl, mint amit Swiftnél is többször megfogalmaztam: a szerző talán nem mindig azt mondja, amit akar, de éppen ettől válik érdekessé maga a probléma. Ezúttal tehát az, hogy – aforisztikusan fogalmazva – vajon nem nagyobb értelmetlenség-e az értelmetlenség lehetőségének a tagadása, mint bármilyen konkrét értelmetlenségben való hit? A hinek odáig tudnak elmenni, hogy a behinek létét a szenvedés létéhez hasonlóan a természet anomáliájának tekintik, genetikai magyarázatot keresnek rá, noha ezzel a valóság és a természetes rend egybeesésének tételét kénytelenek (legalábbis kénytelenek volnának) elvetni. Ha pedig ezt az ellentmondást nem akarják elviselni, akkor egyetlen megoldás marad: a természettől eltűrt lehetetlenség mesterséges lehetetlenné tétele. Ráadásul a hinek éppen akkor irtják ki a behineket, amikor azok fölfüggesztik az egymás elleni háborút, hogy Gulliver ellen fordulhassanak. Mégis úgy értelmezik a történteket, hogy a behinek önmagukat irtották ki. Más szóval, ha azok ezt mégsem tennék, mert háborúik mindig korlátozott háborúk, akkor rá kell segíteni. Szathmári nyilvánvalóan utópikus pacifista. De ebből az ellentmondásból nem tud kikeveredni. Saját szavai jellemzik legjobban ennek az álláspontnak a tarthatatlanságát: „A két halálos ellenség azon pillanatban megszűnt ellenségnek lenni, mihelyt az a veszély fenyegetett, hogy a jövőben nem lennének ellenségek, és rögtön összebékéltek, nehogy valaki csakugyan békét teremtsen. A behinek békéje csak a verekedést szolgálhatja.” Szathmári pacifista indulatai természetesek. De mint oly sok pacifista, ő sem lát más megoldást: a háborús hősöket erőszakkal kell kiirtani. Ha a háborúk mégsem semmisítenék meg az emberiséget, akkor azt az utópia kénytelen megtenni, hogy bizonyítsa a háború értelmetlenségét, végső soron pedig lehetetlenségét.

A hinek ítélete Gulliverről hasonló módon alakul, ahogyan a lovaké. Bár Szathmári regényében mindegyik társadalom ugyanahhoz a biológiai fajhoz tartozik, s ezért Gullivert a hinek eleinte taníthatónak és potenciális hinnek vélik, később azonban saját kérésére beengedik a behinek közé. Végső soron magyarázat nélkül marad, hogy miért mentik meg, ha egyszer végül arra a következtetésre jutnak, hogy Gulliver és társadalma a behinség egy másik formáját képviseli csupán. Föltehetően az lehet az oka, hogy méltányolják Gullivernek a behinek megreformálására, azaz a józan észhez való térítésére tett erőfeszítéseit, ami arra utal, hogy Gulliver különbséget tesz a behinek és a józan ész szabályai szerint berendezett társadalom között. De ez inkább csak föltevés, hiszen a döntő pillanatban Gullivernek mégiscsak meg kell tudnia oktatójától, hogy ő is behin, csak egy másik formában.

 

III. 3. Disztópiából nézve

Az olvasó ezt persze már régóta tudja, s ezzel Szathmári nem kis veszélynek teszi ki magát. Hiszen Gulliver találkozása a behin társadalommal éppenséggel lehetne antropológiai tanulmány is, amelyben Gulliver rájön arra, hogy a metafizikai igazságokat és tévedéseket egyaránt többféleképpen is ki lehet fejezni, a társadalmi érintkezés szabályai pedig mindenütt mások, s mi sem lehet ennél magától értetődőbb. Gulliver azonban maga is disztópiából jön, amely ugyan nem nyomta el olyan mértékben a józan észt és a valóság érzékelését, mint a behin társadalom, de Gulliver józansága – paradox módon – éppen abban mutatkozik meg, hogy nem ismeri föl a hasonlóságot (sőt a lényegi egybeesést) a behinek és saját társadalma között. A józan ész a valóság talaján tartja őt, s onnan nézve minden értelmetlen, ami nem létezik. A jehukhoz viszonyítva a gulliveri társadalom a maga viszonylagos racionalitásával még rosszabbá tette önmagát. Első látásra a behin társadalomhoz képest a gulliveri társadalom előnyének látszik, hogy képes a józan ész – vagyis Szathmári elképzelése szerint az antimetafizikus gondolkodás – méltánylására is, noha saját értelmetlenségeivel szemben vak. Minthogy azonban a józan ész prófétái többé-kevésbé mindig is életveszélyben éltek, s mondani sem kell, hogy Gulliver a maga viszonylagos józanságával és racionalitásával a behinekből gyűlöletet vált ki, amely a végén az életét is fenyegeti, ezért ez csak látszólagos előny, vagyis a gulliveri és a behin társadalom alapvetően mégis analóg. Csakhogy ezzel a szerzőnek Gullivert atipikussá kell tennie, azaz olyan képességekkel kell fölruháznia, amelyekkel csak próféták és látnokok rendelkeznek. De Gulliver nyilvánvalóan nem ilyen ember. A swifti Gullivernek csak ép erkölcsi érzékkel kellett rendelkeznie ahhoz, hogy meglássa saját társadalma romlottságának a fokát. Szathmári Gulliverjének ezzel szemben rendkívüli észbeli képességekre van szüksége: a józan észnek arra a fokára, amely miatt – paradox módon – képtelen arra, hogy metafizikai fogalmakat megértsen, illetve ne őrültségnek tartson. A disztópiából való szabadulás Szathmári szerint a józan, materialista ész győzelme, amely akár egyetlen csapásra megvalósítható: minden értelmetlenséget őrültségnek kell nyilvánítani. Igaz, erre Gulliver maga képtelen már, hiszen saját társadalma metafizikai fogalmaiban már nem látja meg a behinek őrültségeit, s vágyai állandóan túlfutnak a hinek racionalizmusának keretein. A disztópiából való kiszabadulást ezért csakis egy olyan prófétától várhatjuk, akinek elegendő hatalma is lesz ahhoz, hogy a józan ész totális győzelme után kellő hatékonysággal különítse el az őrültséget. Pontosan úgy, ahogyan a hinek teszik.

 

IV. Befejezés

 

Az utópikus társadalom nem ismeri sem az ellentmondást, sem a következetlenséget. Ezért mindazt, ami ennek a tulajdonságnak a potenciális lerombolója lehetne – a lovaknál az erkölcsi rosszat, a hineknél a szenvedést és az értelmetlenséget – nem létezőnek kell nyilvánítania, vagy ha létezése nyilvánvalóan tagadhatatlan, akkor meg kell semmisítenie, lehetőleg úgy, hogy ez önmegsemmisítésnek tűnjön. A tökéletesség nem szennyezheti be a kezét, hiszen akkor mint tökéletesség megsemmisülne; következésképpen vagy úgy kell cselekednie, mintha nem is cselekedne, vagy úgy, hogy az a tökéletesség tudatát ne ingassa meg. Az utópikus társadalomból mindenekelőtt a kétely hiányzik.

A disztópikus társadalom mintáját mindkét szerzőnél elsősorban saját társadalma jeleníti meg. Swiftnél ebből nincs is kiút: minél jobban törekszünk rá, annál könnyebben ássuk még mélyebbre magunkat. Kissé erőltetett hasonlattal élve minél jobban nehezedünk a bűnös emberek vállára, hogy kimászhassunk a gödörből, annál lejjebb nyomjuk őket és vele együtt magunkat. Szathmárinál elvileg van kiút, a józan ész prófétái révén, akik azonban rendszerint vagy vesztesek, vagy félreértik őket, vagy maguk is csak korlátozott mértékben vannak tisztában a rossz okaival. De ha netán mégis győznének, diadaluk hullahegyek árán valósulhatna meg, hiszen a józan észben kételkedőket vagy a metafizikai ostobaságokhoz ragaszkodókat semmi sem győzheti meg: csak életük elvételével lehetünk úrrá fölöttük. A pacifista utópia csak tűzzel és vassal valósítható meg.