A NEMISÉG PERFORMATIVITÁSA

Judith Butler: Jelentős testek

Fordította Barát Erzsébet és Sándor Bea

Új Mandátum, 2005. 263 oldal, 3000 Ft

1

A Nyugaton több évtizedes múltra visszatekintő feminizmus hazánkban csak a kilencvenes évek elején vált a tudományos diskurzus részévé, ma azonban egyre jelentősebb szerepet játszik mind a humán, mind pedig a társadalomtudományokban. A témában megjelenő tanulmányok, a folyóiratok tematikus összeállításai vagy a Corvinus Egyetemen működő, a társadalmi nemek vizsgálatával foglalkozó kutatóközpont létrehozása a feminizmus tudományos intézményesülésének fontos állomásai.1 Az Új Mandátum Könyvkiadó Nemiség és társadalom sorozata2 szintén azt jelzi, hogy a feminista vagy gender nézőpontok nemcsak az irodalomtudomány, de a különféle kultúratudományok számára is lényegesek.3 A sorozatban eddig három kitűnő kötet jelent meg, a legutóbbi, Judith Butler Jelentős testek4 című könyve a legnehezebb olvasmány: témája rendkívül bonyolult, s jelentős tudományfilozófiai jártasságra van szükség ahhoz, hogy valaki Butler vitapartnere lehessen.

2


A társadalomtudományok a nemiség kérdésén belül két rendszer – a biológiai nem, azaz a sex, valamint a társadalmi nem, azaz a gender – egymáshoz való viszonyát, a biológiai nemhez kapcsolódó kulturális jelentések konstrukcióját vizsgálják. A biológiai nem meghatározása az elsődleges, és a másodlagos nemi jellegek, tehát alapvetően a test jellemzői alapján történik, a társadalmi nemet, a társadalmi szerepeket pedig hagyományosan ez a biológiai nem határozza meg. A feministák a XIX. század végétől tulajdonképpen a biológiai nemből levezetett társadalmi szereppel és e szerepek által felkínált lehetőségekkel voltak elégedetlenek. A biológiai nem tényének kétségbevonása puszta őrültségnek tűnt, bár valószínűbb, hogy fel sem merült.5

A biológiai nem létezését Butler és Laqueur sem tagadja, ugyanakkor nem fogadják el a biológiai nemet mint valamilyen diskurzuson kívüli, a társadalmi környezettől független létezőt. „A biológiai nem – mind az egy nemre, mind a két nemre épülő fölfogásban – szituációfüggő: csakis a társadalmi nem és a hatalom fölött folyó harc kontextusában értelmezhető.”6 Laqueur szerint a biológiai nemre vetett pillantásunk egyáltalán nem ártatlan: a biológiai nem természettudományos reprezentációi bizonyítják, hogy az emberi test anatómiai ábrázolását is meghatározta az ókori görög felfogásra visszavezethető elképzelés, miszerint egy nem létezik: a férfi. A női nem ezen belül helyezkedik el, egy képzeletbeli vertikális tengely alsóbb(rendű) régiójában. Laqueur ezzel magyarázza, hogy a női genitáliákat úgy ábrázolták, mint a férfigenitáliák testen belül elhelyezkedő változatait.7 Ezt az egynemű modellt váltotta fel a XVIII. században a nemiség kétnemű modellje, amely már egy horizontális tengely mentén, egymást kizáró és egymással ugyancsak hierarchikus viszonyban álló ellentétként képzelte el a női és a férfinemet. A két nem közötti különbség felfedezését és ábrázolását azonban nem tekinthetjük véletlennek: a felvilágosodás új modellje már eleve a társadalmi nem megszerveződésének erőkonstellációit tükrözte.8

Laqueur elmélete tehát alátámasztja Butler elképzelését:
ha a biológiai nemet megfosztjuk „magától értetődő, objektíven létező, eleve adott” státusától, akkor nem lephet meg bennünket, hogy a kibillentett biológiai nem egyúttal magával rántja a társadalmi nemek rá épülő rendszerét is, s e mozgás révén jóval bonyolultabbá válik a nemi szerepek mátrixa. Így jutunk el a homoszexuálisoktól a melegeken/
leszbikusokon, a butchokon/femméken, a drageken, a transzneműeken, a transzvesztitákon és a transzszexuálisokon át egészen a queerekig.9 A változatok megsokszorozódásánál azonban jóval többről van szó: Butler szerint meg kell vizsgálni azokat a kirekesztő eljárásokat, amelyek révén ezek a pozíciók létrejönnek, hiszen a rendszer működését kell megváltoztatni (114.).

3


„A biológiai nemiség gyökere nem a biológiában gyökerezik, hanem abban az emberi szükségletben, hogy beszéljünk róla” – írja a nemiség képi, nyelvi és irodalmi reprezentációit elemző Laqueur.10A nyelv Butlernél is központi jelentőségű: „a nyelv produktív, konstituáló, hogy ne mondjuk performatív annyiban, amennyiben ez a jelölő aktus kijelöli és behatárolja a testet, amiről azt állítja, hogy mindenféle jelölést megelőzően talált rá” (42.).

A feminizmus minden ágának közös célja, hogy a maszkulin jellegű világrendet, mely mindent a férfi perspektívájából jelöl, kibillentse azáltal, hogy rámutat: ez a jelölési mód nem magától értetődő. Ez a pluralitás kulcsfontosságú a feminista elméletek számára, hiszen a feminizmus éppen a világ maszkulin egyszólamúságát kritizálja. Ezt a pluralizmust jeleníti meg a feminista szövegek jelölési módjainak többszólamúsága, lezáratlansága, amely a szavak szintjén is megragadható, s sokszor már-már öncélú nyelvjátékként hat. A feminizmus elképzelhetetlen a posztmodern elméletek posztstrukturalizmus, dekonstruktivizmus, lacani pszichoanalízis – nélkül, hiszen ezek alkalmazása teszi lehetővé a feministák legfontosabb célját: a fallocentrikus diskurzus elemzését egy társadalomkritikai elmélet kialakítása során.11

A névadás aktusa a feminizmus számára központi jelentőséggel bír: a pszichoanalízis szerint ugyanis ezen keresztül lép be az egyén az apa Törvénye által uralt társadalmi rendszerbe, amelyhez a feminizmus mindig is kritikusan viszonyult, s amelynek leleplezésére Butler törekszik. A névvel való felruházódás mégsem determináló hatású, „a jelölt dolgot csak úgy lehet biztosítani, ha megkülönböztetjük megfelelő használatát a nem megfelelőtől […], s ennek a megkülönböztető határnak az instabilitása a megfelelő és a katakrézis-szerű között megkérdőjelezi a tulajdonnév látszólag nyilvánvaló funkcióját” (206.). A jelölt dolgok tehát azoktól a képzavarszerű beszédaktusoktól függenek, amelyek sehogy vagy rosszul utalnak – a Butler által sokat emlegetett drag-performanszot ilyen beszédaktusként lehet értelmezni. Butler egy Napóleonnak keresztelt tengerimalac példájára hivatkozva fejti ki, hogy a név stabilizálja a jelentést, ugyanakkor játékteret is biztosít számára (199.). A jelölés e tulajdonságából kovácsol tőkét a szerző, hogy elemezze, majd felülírja a nemiségről szóló maszkulin diskurzus működésmódját.

4

Születésünk pillanatában belekerülünk egy diskurzusba, melynek törvényeit a pszichoanalízis szerint életünk első néhány hónapjában elfogadjuk; ahogy Allen Young fogalmaz: megkezdődik a nemiszerep-programozás. A pszichoanalízis a posztstrukturalizmus, a dekonstrukció vagy a cultural studies mellett éppen azért bír hihetetlen jelentőséggel a feminizmus számára, mert a lélekanalízist ennek a „programozásnak” a folyamata érdekli. A feministák ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy a pszichoanalízis – amely a nőket másodrendű, péniszirigységben szenvedő lényekként jeleníti meg – a férfiuralom, a férfinézőpont által uralt beszédmód tökéletes példája is egyben.

Luce Irigaray francia feminista szerint a maszkulinitás által uralt diskurzus legfőbb jellemzője, hogy az általa folyamatosan megerősített rendszer női/férfi bináris oppozíciója nemcsak a heteroszexualitás sémájába nem illeszthető szexualitást zárja ki magából, de valójában magát a nőiséget is kirekeszti (47.). Butler már-már eldönthetetlen kérdést feszeget, amikor azt mondja, hogy ami kirekesztődik, az ugyanakkor meg is teremtődik a kirekesztés folyamatában. Tehát a kirekesztett egyrészt külsőlegesnek tekinthető, másrészt azonban a rendszerhez képest mégis belső, és „a rendszeren belül mint inkoherencia, felforgatás, a rendszerszerűséget fenyegető elem jelenik meg” (50.). Irigarayt és Butlert ugyanaz érdekli: hogyan juthat újra szerephez a kirekesztett, s azáltal, hogy „újra a pályára engedik”, miként írhatja át a fallikus diskurzust.

Irigaray technikáját elemezve Butler a következőket írja: „Irigaray arra tesz kísérletet, hogy megmutassa és visszavezesse a rendszerbe az egyszer már kirekesztettet. Ebben az értelemben megismétli és átírja a fallikus ökonómiát. Ez nem szolgalelkű idézés vagy… ismétlés, hanem olyan engedetlenség, amely az eredeti szöveg terminológiáinak keretein belül megy végbe, mely megkérdőjelezi az eredet hatalmát.” (55.) Persze a stratégia nagyon bonyolult: „Ha a nyelvben, amelyen egyszerűen csak szubjektumként szólal meg a nő, s a fallocentrikus diskurzust használja, azaz férfiassá válik, akkor a szexuális különbségeket ismét csak újraképezi, és így magát a nőit zárja ki. Sokkal összetettebb stratégiát kell találni. A nő a diskurzusban csak úgy vehet valóban részt, ha ő maga szólal meg” – írja Drozdik Orsolya, aki bár nem hivatkozik Butlerre, szavainak hátterében lehetetlen nem felfedezni a feminizmus manapság egyik legtöbbet hivatkozott elméletét a társadalmi nem performativitásáról.12

Butler a terminust John L. Austin beszédaktus-elméletéből kölcsönzi: a beszédaktus-elmélet lényege az, hogy vannak olyan kijelentések, amelyek nem tényeket állapítanak meg, amelyek nem lehetnek igazak vagy hamisak; ezekkel a kijelentésekkel valamilyen cselekvést hajtunk végre. Az ilyen megnyilatkozásokat Austin performatívumoknak nevezi.13 A performatív megnyilatkozások létrehozzák azt, amit megneveznek, de csak egy diskurzuson, egy hagyományon belül képesek erre. Hogy a legtöbbet idézett példánál maradjunk, a házasságkötő teremben kimondott „igen, akarom” előtt „igen”-ek milliói vannak. Az „igen” azáltal nyeri el erejét, hogy ebben a szituációban a múltban elhangzott „igenek”-hez igazodva mindig „igen”-t mondunk – mindig ezt az „igen”-t ismételjük, imitáljuk. A nemiség ilyen értelemben performatív: a diskurzus hagyományába illeszkedve citálja14 a nemiséget újra és újra, s mint jelölő, létre is hozza azt, amit jelöl. Butlert az érdekli, hogyan lehet ezt a rendet úgy idézni, hogy az idézés visszahasson a rendszer szerkezetére és működésére, s ezáltal leplezze le a heteroszexuális mátrixot.

Az elmélet lényege már a Gender Trouble-ban15 előkerül, a Jelentős testek-ben Butler csak tovább finomítja az elképzelést és annak bemutatását. A teória magját azonban csak akkor érjük el, ha lehántjuk a szójátékok és filozófiai példák egymásra rakódott rétegeit. Ezzel, a feministák számára bizonyára esszencialista jellegű egyszerűsítéssel ugyan nagy mennyiségű intellektuális tartalmat áldozunk fel, de talán érdemes vállalni a kockázatot. Úgy tűnik ugyanis, mintha a legutolsó réteg alattegy lélektani közhely bújna meg: az ember az identitását úgy építi fel és erősíti meg folyamatosan, hogy a bevett nemi szerepeket ismétli. Butler ennyiben tehát nem mond újat, az újdonság e koncepció továbbgondolásában rejlik. Hiszen mi történik, ha elégedetlenek vagyunk a felkínált nemi szerepekkel? Újakat hozhatunk létre – vágnák rá a homofil mozgalomhoz tartozók, akik már homoszexuális identitással rendelkeztek. A meleg felszabadítási mozgalom képviselői is hasonlóképp válaszolnának, legfeljebb kissé öntudatosabb hangnemben; az újabb identitást, szerepet felkínáló leszbikus feminizmus hívei pedig végképp helyeselnének. Butler azonban ezzel a válasszal egyáltalán nem elégedett: hiába sokszorozódtak meg ugyanis a szerepek, hiába gyarapodott az identitásválaszték, a rendszer egésze és működési mechanizmusa érintetlen maradt. A queerelmélet ebből a helyzetből kínál kiutat.

5

A poszt- vagy késő modernitásban a társadalom a nemzeti történelem, a nemzeti kultúra és a nemzeti identitás kategóriával már nem írható le kielégítően. Azok a társadalmi-gazdasági változások, amelyekről a késő modernitás, a radikális modernitás vagy a posztmodernitás teoretikusai – például Stuart Hall, Ulrich Beck, Anthony Giddens, Jean-François Lyotard – beszélnek, az identitás felfogását is módosították. A felvilágosodás statikus indentitáskoncepciója szerint az egyén szilárdan rögzített, változatlan identitással rendelkező individuum. A szociológiai szubjektum interaktív koncepcióját az egyre összetettebbé váló modern világ hívta életre. Az elképzelés lényege, hogy a szubjektum belső magja a „másokkal” való viszony során formálódik, s nem egyetlen, hanem több, néha ellentmondásos identitásból áll össze. A posztmodern identitáskoncepció lényege, hogy a szubjektum nem rendelkezik rögzült, lényegi vagy folytonos identitással, hanem különböző alkalmakkor különböző identitásokat ölthet magára. Az egységes identitást pedig az „én narratívájával”, azaz a folyamatként érzékelt és elbeszélt egyéni élettörténettel pótolja. A ma leginkább teret hódító konstruktivista felfogás szerint az identitás tehát nem természettől adott, hanem jól behatárolható időszakra jellemző társadalmi konstrukció.16

A nemiség szempontjából az identitás kulcsfontosságú, hiszen egyrészt a nemiség heteroszexuális modelljének alapja a testi tényezőkön túl a kétféle nemi identitás, másrészt pedig a heteroszexuális minta egyeduralmát megtörő csoportok számára a közösségi identitás rendkívüli jelentőséggel bír. A nemiségről szóló diskurzusok Jagose-féle történeti áttekintése is azt támasztja alá, hogy a diskurzusok változásában döntő szerepe volt az identitásról alkotott elképzelések változásának is.17

Az identitás nemiséggel kapcsolatos koncepciói párhuzamosan alakultak a társadalomban, illetve a társadalomelméletekben bekövetkező változásokkal, így nem meglepő, hogy a queerelmélet az identitás posztmodern elméleteivel is összhangban van. „A [queer] szó olyan sajátos kulturális és elméleti hatások kontextusában született, amelyek egyre inkább meghatározták a leszbikus és meleg identitásról szóló vitákat az egyetemek világában és azon kívül is. Talán annak hatása volt a legjelentősebb, ahogyan a posztstrukturalizmus problematizálta a meleg felszabadítási mozgalom és a leszbikus feminizmus értelmezését az identitásról és a hatalom működéséről.”18 A queer lényege ugyanis az identitás destabilizálása, annak hangsúlyozása, hogy az identitás átmeneti és kontextusfüggő. A queer tehát nemcsak a heteroszexualitás által felkínált azonosulási módokat, de a homoszexualitás kötött formáit is elutasítja, és radikálisan új, pluralizáción alapuló identifikációs lehetőséget, illetve politikai szerveződésmódot jelent.

A queerelméletre nagy hatást gyakorló Judith Butler szerint nem szabad ragaszkodni a koherens identitáshoz, mivel a szubjektum csak azon az áron teremtheti meg koherenciáját, hogy feladja az alkotóelemeiül szolgáló identifikációs átjárásokat, és kizárja azokat a „vitatkozó kapcsolódásokat”, amelyek önnön működésének terepét demokratizálhatnák (117.). Butler ezen az alapon nemcsak a koherens heteroszexualitást, de a koherens meleg, leszbikus és egyéb identitásokat is elutasítja. Ezek az identitások ugyanis csak egy (vagy több) másik elutasítása árán érhetők el. A homoszexuális és a leszbikus azt jelenti, hogy a heteroszexualitáshoz képest határozom meg magam, s így továbbra is e mátrix foglya vagyok; de a butch is azt jelenti, hogy nem vagyok femme, s ezért a nőiesség elutasításával továbbra is a heteroszexuális rendszer sztereotípiái szerint találom meg önazonosságomat. A queerelmélet ezzel szemben a különbségek ökonómiáját próbálja megteremteni, és bírálja a nemiség ama rendszereit, amelyek a nemi identitást egységesként akarják feltüntetni. E támadás célja pedig az, hogy kiderüljön, ezeknek az identitásoknak a természetessége csak látszólagos. A Jelentős testek borítóján alig azonosítható, kontúrok nélküli árnyékképet látunk, s nem tudjuk egyértelműen meghatározni, hogy férfiról vagy nőről van-e szó. Mindez illik Butler állandóan mozgásban lévő, identitásról és queerről alkotott felfogásához, hiszen ha felülírjuk a heteroszexuális mátrix kétnemű modelljét, a „nő” és a „férfi” megkülönböztetés is értelmét veszti.

6

A nemi szerepek megalkotásának performatív aspektusa azt jelenti, hogy a nemi szerepek szigorú szabályokat követő citálásával hozzuk létre a meghatározott nemi szerepnek megfelelő identitást. A konstruktivizmus tehát nem valamiféle szabadságot jelent, amellyel élve a szubjektum tetszése szerint alakíthatja nemi identitását, hiszen a konstrukció performatív aspektusa eleve nem más, mint a normák kényszerű ismétlése. Butler hangsúlyozza, hogy a performativitás nem szabad játék, nem holmi teátrális önmutogatás, nem is egyszerű előadás – bár sokan tévesen a művészeti performance-szal azonosították –, hanem olyan ritualizált produkció, amely a kényszer alatt és által, a tiltás és a tabu erejének köszönhetően jön létre és ismétlődik, amelyben a produkció milyenségét a kiközösítés réme irányítja (99.).

A rítusok és a társadalmi jelentések kapcsolatát a társadalomtudományokban Durkheim és Van Gennep nyomán Victor Turner munkássága helyezte előtérbe.19 Paul Connerton a megemlékezési szertartások kapcsán ugyancsak írt egy klasszikusnak számító munkát a rítusok performatív jellegéről. A rítusok Connerton szerint olyan szimbolikus természetű, szabályok által irányított tevékenységek, amelyeknek ereje abban rejlik, hogy rendkívül kötött formában ismételnek valamilyen, a múlthoz köthető eseményt, jelenséget. A rítus állandósága a liturgikus nyelvnek köszönhető; ez a liturgikus nyelv ugyanis Connerton szerint a cselekvés egy bizonyos formája, amely megvalósít valamit a gyakorlatban; a rítus tehát performatív és formalizált nyelv.20 Connerton a rítusokat változatlannak, stabilnak tekinti, s bár maga is utal arra, hogy mégsem örök időktől fogva állandók, nem foglalkozik azzal, hogy milyen feltételek mellett módosulhatnak. Butler viszont éppen arra kíváncsi, hogyan lehet kibillenteni egyensúlyából a nemiség performativitásának ismétlődő rituáléját, melynek célja, hogy a nemiség rendszerét természetesnek és megváltoztathatatlannak tüntesse fel.

Bahtyinnak a paródia felforgató jellegéről vallott nézeteivel21 összhangban Butler is a paródiában látja ennek lehetőségét, mivel úgy gondolja, hogy ahol elvárt a szubjektum uniformizálódása, ott a konformitás parodisztikus elfoglalása révén megjelenhet a törvény elutasítása, illetve reartikulációja, mely annak hatalmával szemben alkalmazza a törvényt, aki kinyilvánította azt (122.). A görög parodeia azt jelentette: „a dal eltorzított előadása”. Az irodalomban szatirikus kritikaként vagy a nevetségessé tétel egyik formájaként jelenik meg, amely úgy utánozza egy író vagy irányzat stílusát, hogy szembetűnjenek az író gyengeségei vagy az iskola kliséi. A paródia leleplezi a kipécézett szerző tartalmi és formai modorosságait, de ezt csak akkor tudja megvalósítani, ha rendkívül alaposan ismeri saját tárgyát. A paródia azzal, hogy túlzó módon hangsúlyozza a tárgyául választott poétikai vagy éppen társadalmi rendszer jellemzőit, valójában rámutat e rendszer megalkotottságára. Ezzel a gesztussal persze ki is billenti a magát statikusnak és magától értetődőnek beállító rendszert, de nem rombolja szét a rendszer egészét. Butler is figyelmeztet arra, hogy a drag-performansz a nemi normák felforgatásának egyik módja lehet, de a kategóriák visszájára fordított ismétléseként a nemi normák idealizálását, a behódolást, a sértés megismétlését is kockáztatja (123., 125., 132.).

A drag-performanszok ereje mégis abban van, hogy rámutatnak: a heteroszexuális normák és kategóriák lényege is imitáció; az uralkodó heteroszexualitás maga is önmaga idealizációjának ismétlésére tett szüntelen erőfeszítés. „A drag tehát szubverzív annyiban, amennyiben megvilágítja a hegemón nemiséget előállító ismétlődés struktúráját, s vitatja a heteroszexualitás természetességre és eredetiségre formált igényét.” (125.) Amikor a férfiak nőként jelennek meg, öltözködésben, viselkedésben, hanghordozásban végletekig eltúlozva a nőiség jegyeit, akkor valójában a nem destabilizációját hajtják végre, leleplezik annak állítólagos természetességét, és megkérdőjelezik a heteroszexuális normákra vonatkozó állításokat. A drag ezenkívül akkor is hatékony felforgató diskurzusként működik – mondja Butler a Paris is burning című film kapcsán –, amikor a rokonság újfaja, nővérségen22 alapuló formációját hozza létre, s újfajta közösséget alkot meg.

7

A queerelmélet természetesen nem mindenhol arat osztatlan sikert, ami három okra vezethető vissza: egyrészt a kifejezés történetére, másrészt a nemiséggel kapcsolatos álláspontok politikai aspektusaira, harmadrészt pedig arra a csapdára, amely minden ilyesféle definíció sajátja. A queer kifejezés nemcsak a Bevezetés a queerelmélet-be című kötet fordítójának okozott gondot: a nemiségről szóló diskurzusok is ellentmondásosan viszonyulnak hozzá. Sándor Bea már a Jagose-féle kötet előszavában tisztázza, hogy a szó eredeti jelentéseinek sértő felhangjai vannak: a normálistól eltérő, furcsa, gyanús, kétséges, homoszexuális és így tovább. A queer ellenzői szerint a kifejezés nem választható le arról a homofób kontextusról, amelyben létrejött, míg az ellentábor amellett érvel, hogy éppen e történetiség miatt lehete terminust a büszkeség kifejezéseként használni.23

A meleg és leszbikus csoportok mindig is határozott politikai pozíciót foglaltak el. A homofil szervezetek tették meg az első lépéseket annak érdekében, hogy a társadalom elfogadja a homoszexuálisokat, hogy a homoszexualitás ne lehessen büntethető.24 A meleg felszabadítási mozgalom radikálisabb politikai célkitűzéssel párosult: a mozgalom megalakulásával létrejött a leszbikus- és melegidentitás mint politikai erő. Ezek a csoportok az újbaloldali mozgalmakat követve a heteroszexuálisok uralta társadalom struktúráit és értékeit kezdték kritizálni, és az elnyomás minden fajtáját támadták.25 A leszbikus feminizmus politikai szándékai szintén világosak: a férfidominancia megszüntetése a cél, nemcsak a heteroszexuális, de a homoszexuális világban is. Az 1990-es években azonban – írja Jagose –, a leszbikus- és melegelméletek elkezdték megkérdőjelezni az identitáskategóriák egységességét és politikai hatékonyságát.26 A queerelmélet annyiban „apolitikus”, amennyiben legfontosabb stratégiájának a természetesnek tekintett kategóriák megkérdőjelezését tartja. Az egységes identitást feltételező homofil szervezetek, valamint az esszencialista felfogást valló felszabadítási mozgalom hívei éppen e miatt az állítólagos „apolitikus belenyugvás miatt” támadják a queert, hiszen veszélyben látják a mozgalmak korábbi eredményeit.27

Azt, hogy milyen problémákat vet fel a queer radikálisan újító, „furcsa” terminusa, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy e kifejezés „szülőanyja”, Teresa de Lauretis sem teljesen elégedett a fogalommal, mondván, hogy az „nagyon gyorsan a kiadói ipar fogalmilag üres teremtményévé vált”.28 A queer azt tudatosítja, hogy a meleg- és leszbikusidentitások azáltal, hogy a közösségre és a közös identitásra alapozzák retorikájukat, elkerülhetetlenül kizárnak és megtagadnak másokat, miközben az egyetemesség hamis illúziójába ringatják magukat.29 Nem világos azonban, hogy miként lehet folyamatosan mozgásban tartani egy terminust, amelyet a használhatóság érdekében óhatatlanul is folyamatosan próbálnak meghatározni.

Gyuricza Eszter