„NE GONDOLJ A GONDDAL

Lengyel András: „…gondja kél a gondolatban”.

Az értekező József Attiláról

Tiszatáj, Szeged, 2005. 276 oldal, 2100 Ft


1995-ben az Osiris Kiadó gondozásában két kötetben megjelent a Horváth Ivánnal közösen, a kritikai kiadás igényével szerkesztett József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923–1930 című kiadványunk. A könyv a költő nagyszámú, addig tökéletesen ismeretlen kéziratát tette hozzáférhetővé a kutatás számára. Az újonnan előkerült anyag döntően megváltoztatta a gondolkodó József Attiláról az utóbbi évtizedekben kialakított képet. Azaz megváltoztatta volna, ha a szakma részéről valamiféle érdeklődés nyilvánult volna meg – tisztelet az igen ritka kivételnek – a feltárt szenzációs szövegkorpusz iránt. Annak, hogy a második rész, amely az ismeretlen töredékeket ugyancsak bőségesen tartalmazó 1930–1937 közötti korszak anyagát hozta volna nyilvánosságra, mindmáig nem készült el, egyik fő oka a szerkesztők által tapasztalt deprimáló visszhangtalanság volt. Kedveszegettségünk mégis túlzónak bizonyult, mert – igaz, nem kis időbeli elcsúszással – mégis megindult a közzétett anyagok érdemi kutatása, feldolgozása. Sőt, mivel interneten, nyers formában az 1930 és 1937 közötti értekező próza is hozzáférhető lett, ez a kutatómunka már a harmincas évek újonnan megismerhető fogalmazványaira is kiterjedt. Azok között a szakemberek között, akik a megváltozott szövegkorpuszt komoly és beható figyelemben részesítették, megemlítem Veres Andrást, Farkas János Lászlót, Bíró Bélát, Agárdi Pétert, Fehér M. Istvánt.

Az a József Attila-kutató azonban, aki a megújuló szöveganyagból kirajzolódó gondolkodó József Attila elemzését A modernitás antinómiái tanulmánykötet után immár másodszor vizsgálódásainak középpontjába állította, Lengyel András. A 2005-ös emlékév egyik kiemelkedő teljesítményét, a „…gondja kél a gondolatban című és Az értekező József Attiláról alcímű tanulmánykötetet olvasva érzem úgy először: van értelme elvégeznünk a József Attila-értekező próza új kiadásának hátralévő munkálatait. Sőt, ezt a munkát immár nem magányosan és elszigetelten kell folytatnunk, hanem egy értelmezői közösségben, tanulva egymástól és természetesen ütköztetve eltérő nézeteinket. Már csak azért is, mert Lengyel a korrekt hivatkozási kultúrát gyakorolva sem fukarkodik polemikus nézeteinek megfogalmazásával. Vitában edzett érvelése során sok ponton érdemi lépésekkel viszi előre a József Attila-kutatást, így az itt következő gondolatmenet nem annyira bírálat vagy értékelés, mint a vele való kritikai eszmecsere néhány eredményét vagy feltevését bontja ki.

Jólesik olvasni a kötet számos helyén felbukkanó markáns álláspontot: Lengyel Cato „ceterum censeo”-jához méltó, nem lanyhuló buzgalommal „kardoskodik József Attila [értekező] szövegeinek jelentősége mellett, s önértéküket hangsúlyozza”. Valami igazsága van abban, hogy a költőt jelentős, originális gondolkodónak tartja. Még akkor is, ha én magam – ahogy ő fogalmaz – „pragmatikusan viszonyulok az értelmezői oeuvre-höz”, „zárójelbe teszem – »lebegtetem«– az értekező szövegek jelentőségének kérdését”,s „magukat a szövegeket a költői életmű megértésének (egyik) eszközeként veszem figyelembe”. Lengyel lelkes, fenntartás nélküli apológiáját csakugyan túlzónak tartom, mert az értekező József Attila hatása korára elhanyagolható volt, s ez nemcsak életrajzi vagy egyéb esetleges okokkal magyarázható, hanem azzal is, hogy ezek a szövegek, minden magvasságuk ellenére is, kevéssé voltak alkalmasak arra, hogy akár publicisztikaként, akár esszé gyanánt, akár bölcseleti szakszövegként komolyabb befolyást gyakoroljanak a kortársak gondolkodására. Mindazonáltal elismerem, Lengyel felismerései (de a magam kutatási eredményei) alapján is, hogy valamilyen, pontosabban nehezen meghatározható módon, nemcsak szerzőjük nagy költő mivoltából eredően, kiemelkedő gondolati teljesítményeknek tekinthetők. Igazi hatásukat azonban csak ma, utólagos értelmezői segédlettel, a kései utókorra fejthetik ki.

Már csak azért is, mert a költő életében túlságosan is kevés írását tehette közzé, értekezői életművének nagyobb hányada kéziratos formában maradt az utókorra, s csak halála után jelenhetett meg. Ráadásul a két legfontosabb szövegkiadás, az 1941-ben megjelent, Sándor Pál által válogatott Költészet és nemzet és Szabolcsi Miklós igényességét tekintve példamutató 1958-as József Attila Összes művei III.tet-e rendkívül hiányos, s ezen túl textológiailag-filológiailag tarthatatlan, félrevezető módon, önkényes rendben tette közzé a költő szövegeit. A költő nagy kéziratgyártó volt, rengeteg írása maradt befejezetlen, töredékes. Az ilyen utóélet rendkívül kedvezőtlenül érinti a hagyaték sorsát, erősen korlátozza megtermékenyítő behatolását a befogadó közegbe, amely optimálisan csak szűk időkeretek között mehet végbe.

A legsúlyosabb problémának azonban azt érzem, amit persze Lengyel is világosan észlel, hogy József Attila gondolati fejlődése nem látszik folyamatosnak, ugrásokban ment végbe. Kortársi emlékezésekre támaszkodva a kutatás feltételezte, hogy a fiatal egyetemista Bécsben már elmélyült a marxista irodalomban, és Hegelt is olvasta, s hogy lehettek ilyen olvasmányai, abban nincs különösebb okunk kételkedni. De hogy ez az erudíció ekkor nem épültbe szervesen gondolkodásába, abban ma már biztosak lehetünk. Ugyanezt gondolhatjuk a freudi orientációjáról. Az ellenkező irányú kísérletek ellenére is azt gondolom, hogy a mélylélektan területén 1931 előtt csak felületes ismeretekre tett szert, bizonyos értesültsége lehetett, gondolkodásának irányát 1930 előtt sem a marxizmus, sem a freudizmus nem befolyásolta mélyebben.

Azoknak a gondolati irányoknak viszont, amelyeket a húszas évek második felében követett, vajmi kevés nyoma látszik 1930 után, s ami eleinte még kimutatható is, hamarosan úgy eltűnik, mint egy patak vize a sivatagban. A „…gondja kél a gondolatban kötet egyik legsikeresebb írása épp azért a „…s én megkerültem érte a világot” című és Az abszolútum problémája József Attilánál alcímű nyitó tanulmány, mert Lengyel András itt tudja bizonyítani a húszas évek végén József Attilátoly intenzíven foglalkoztató abszolútumproblémának, ha nem is a folytonosságát, de hangsúlyos újraéledését a kései korszakában. Távol áll tőlem, hogy a gondolati folytonosság meglétére irányuló vizsgálódást reménytelennek tekintsem, vagy akár magam is feladjam, de ennek felfedéséhez, ahol és amilyen mértékben egyáltalán lehet vele számolni, nem vezet királyi út.

A kötet tanulmányainak első harmadával, amelyben a szerző zömmel olyan húszas évek végén vagy a harmincas évek legelején született írásokkal foglalkozik, amelyeket az Osiris Kiadónál 1995-ben megjelent könyvünkben közzétettünk és kommentáltunk, nem az a bajom, hogy megállapításaimmal vitatkozik, sőt örvendetes, hogy nemegyszer (persze korántsem mindig!) szerencsésen pontosítja, indokoltan korrigálja vagy továbbfejleszti állításaimat. Ezeket az írásokat olvasva az a kényelmetlen érzés fog el, hogy a szerző túllőtt a célon.

Legjobban talán azzal a tanulmánnyal indokolhatom ezt a rosszallásba átbillenő elismerést, amelyet Lengyel József Attila exisztenciafogalmáról írt. Szívesen követem őt, amikor töri az utat az egzisztenciafogalom József Attila-i használatának fogalomtörténeti és problématörténeti elhelyezése felé. Öröm látni, hogy az eleddig tagolatlan és körvonalazatlan matéria mint kap kontúrokat, s leli meg helyét egy szisztémában. Csakhogy az 1928-ban felbukkanó exisztenciafogalom József Attila gondolkodástörténetében hovatovább már 1929-ben kegyvesztetté válik, azaz csupán epizódszerep jut neki a nagy színjátékban. S ha ez így van, akkor ennek a fogalomepizodistának a felléptetése inkább a „rendező” divatfüggő heveny lelkesedésével magyarázható, nem pedig komoly, tartós elkötelezettségének tudható be. A tanulmány maradandó érdeme, hogy valószínűsíti:
a fiatal József Attila a fogalmat Jasperstől kölcsönözhette. A felületesebb útvonal, Vágó Márta közvetítése látszik plauzíbilisnek, de nem zárható ki az sem, bár erre semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezünk, hogy a költő forgatta a német gondolkodó Psychologie der Weltanschauungen című munkáját. De még ha tanulmányozta is ezt a munkát, akkor is erős túlzás azt állítani, hogy „a költő exisztencia-kategóriája a maga nemében összetettebb, világosabban tagolt, mint a Jaspersé”. Sokkal inkább az egykorú német filozófiából kölcsönzött fogalommal való, az eredetiséget nem nélkülöző leleményes barkácsolásról beszélhetünk.

A kilengő mérleg, amely az exisztenciatanulmányban végül a pozitív oldalon állapodik meg, az „önlét” fogalmát elemző írásban a másik oldalra billen. Lengyel itt már nem éri be Jaspers idézett művével, amelyből csakugyan eredhetett a terminus, hanem magasabbra néz. Azt próbálja meg bebizonyítani, ingoványos talajra lépve, hogy a József Attila-i „önlét” a Heidegger Sein und Zeit-jében szereplő „Selbstsein” fogalom magyarítása. Még ha elfogadnánk is, hogy Heidegger 1927-ben megjelent fiatalkori fő műve 1928-ban a költő kezébe került, kérdéses, hogy nyelvismerete megengedte-e a heideggeri gondolatmenet labirintikus megfogalmazásainak biztonságos követését. Az egyetlen forrásunk, Vágó Márta emlékezése, amely utal arra, hogy József Attilának volt tudomása a német gondolkodó felfogásáról, s amely az 1935-ben történt újratalálkozásuk idejére teszi a Heideggerről folytatott beszélgetést, inkább a költő felületes értesültségéről, semmint elmélyült, alapos ismereteiről tanúskodik. Aztán az is elgondolkodtató, hogy ha az „önlét” terminust kölcsönvette, akkor miért nem helyettesítette az „ember” szót a „jelenvalólét” vagy „ittlét” terminusaival, miért nem élt a „kézhezálló”, a „kéznéllevő” stb. szakszavakkal? A heideggeri inspiráció ténye több mint kétséges,s mindazok az érvek, amelyeket a tanulmány felhoz ennek bizonyítására, a levegőben lógnak, erőszakoltak és nyakatekertek.

De még az ilyen, inkább a tanulmányíró vágyképeit tartalmazó, az igazolhatóság határán túlmerészkedő gondolatmenetek is tartalmaznak megfontolandó részmegállapításokat, s a költő írásai iránti rendkívül intenzív figyelemről tanúskodnak. A Heideggerrel József Attilát mindenáron rokonítani kívánó törekvés azt a rossz hagyományt folytatja, amely abból indult ki, hogy egy költőzseni csakis hozzá méltó, presztízst adó gondolkodókkal, az ügyeletes fároszokkal: Hegellel, Marxszal, Freuddal hasonlítható össze. A Halasy-Nagy Józseftől származó esetleges inspirációt vizsgáló írás nagyon helyesen megszabadul ettől a babonától, s ott keresi az eszmetörténeti indításokat, ahol a fiatal költőnél nagyon sok esetben indokolt: a filozófiai rendszerek magyar ismertetőinek, népszerűsítőinek munkáiban. Még akkor is helyeselhető ez a vizsgálódási irány, ha merő fontoskodásnak érzem, hogy Lengyel a „világegész” József Attila-i terminusát a derék filozófiaprofesszortól származtatja. Hiszen a világegész nem más, mint az univerzum lehetséges magyar elnevezéseinek egyike, s az univerzum fogalmához a költőnek aligha volt szüksége Halasy-Nagyra.

A tanulmánykötet egyik alapgondolatátAz „Ihlet és nemzetnemzetfogalmáról című tanulmány tartalmazza. Eszerint József Attila gondolkodása a húszas évek végén „Croce intuicionista esztétikájának kritikai továbbgondolásától egy fenomenológiai jellegű, Husserl, Jaspers és Heidegger bizonyos szempontjait és megfontolásait is fölhasználó művészet-metafizika irányába halad”. Az irány kijelölése nagy vonalakban elfogadható, kivéve Heidegger inspirációját; s Jaspers befolyása is inkább felületi és epizodikus. Hozzáteszem: a József Attilát körülvevő eszmetörténeti konstelláció ennél alighanem összetettebb és eklektikusabb. Nemcsak Pauler Ákos vagy Bergson hiányzik a felsorolásból, de a Kanttól és a skolasztikából eredő indítások számbavétele sem történik meg. S ehhez olyan eszmetörténeti források is kapcsolódnak, amelyek nem bölcseletiek, hanem az etnológiával, a nyelvtudománnyal vagy éppenséggel a magában vett irodalomkritikával állnak összefüggésben.

A költő törekvését azonban, hogy Husserl nyomdokain haladjon, Lengyel meggyőzően mutatja ki az elemzett fogalmazványban. József Attila itt csakugyan kísérletet tesz a fenomenológiai redukció alkalmazására. Abban már korántsem vagyok biztos, hogy a módszert, amellyel a szemlélet, a gondolkodás és a művészet, azaz az egyéni, egyetemes és nemzeti tevékenység lényegének meghatározása a fogalmazványban történik, Husserl elfogadta volna a fenomenológiai redukció legitim eljárásának. Erős túlzás a szöveg kapcsán a költő Husserl-kritikájáról beszélni. Azt sem gondolom véletlennek, sőt nagyon is helyeslem, hogy József Attila gyorsan túllépett azon a nemzetfogalmon, amely – ahogy Lengyel András fogalmaz – „elhatárolódik minden szociologikumtól”. Ezt az elhatárolódást, bármilyen hibátlanul működne is a fenomenológiai redukció módszere, csak úgy lehet fenntartás nélkül fogadni, ha erősen és eltökélten elfogultak vagyunk a költő mellett. Bármennyire hasznos is lehetett József Attila költészeti elveinek kialakítása szempontjából a nemzetet közös ihletként meghatározni, egy közösség definíciója során a „szociologikumtól elhatárolódni” a képtelenséggel határos, fiatalosan szertelen, provokatív álláspont.

„A vitacikk logikájának félreértése, hogy »ahány méltatás, annyi néhány mondatos kisportré«. Az Adyvízió, úgy vélem, nem kisportrékat rajzol, ahogy Tverdota véli; nem egyik vagy másik szerzőt jellemzi és minősíti, hanem konkrét ítéleteket, kritikusi módszereket mérlegel” – írja Lengyel az Adyvízió című vitacikket elemző tanulmányban, s helyreigazítását elfogadom. Önkritikára mégis sokkal inkább e megbírált tanulmányomnak néhány olyan részlete késztet, amelyekkel Lengyel András egyetért, amelyekből gondolatmenete kiindul. Álláspontom eleve óvatosabb és kritikusabb volt, mint az övé, de az Adyvízió-val szembeni fenntartásaimat korábban talán nem fogalmaztam meg eléggé világosan és határozottan. Az Adyvízió zárórészlete, amelyben a költő saját művészetbölcseleti koncepcióját kifejti, szerintem nem kapcsolódik szervesen az azt megelőző hosszú, vitázó gondolatmenethez. Nem „relatíve” rövid, ahogy Lengyel gondolja, hanem túlságosan szűkszavú. Ebből a dióhéjban összefoglalt koncepcióvázlatból a kortárs olvasó biztosan nem alkothatott világos képet a költő művészet- és költészetfelfogásáról.

Még ennél is nagyobb hiányérzetet kelt az a szűkre szabott néhány passzus, amelyben József Attila az Ady-revíziós vitában részt vevő írástudóknak példát kívánt mutatni arra, hogyan kell Ady művészetét elemző módon értékelni. Nem tudok róla, hogy akadt volna olyan szakember az azóta eltelt évtizedekben, aki Ady-elemzéseiben felhasználta volna a költő megfogalmazásait. Nagyon valószínű, hogy e hosszú vitacikk végén a szerkesztőség sem adott volna teret a költőnek saját elemző módszerének hosszas bemutatására. Csak hát erre másutt, más alkalommal sem került sor. Ott sem, ahol erre alkalom kínálkozott volna: a Babits-pamfletben vagy a Kosztolányi-kritikában.

Attól tartok, hogy nem véletlenül. József Attila az Adyvízió-ban felismerte, hogy a költői szövegeket mértékadó módon nem lehet úgy elemezni, ahogyan ezt a korabeli magyar kritika tette. Megjelölt néhány olyan alapelvet, s ez csakugyan nagyon figyelemre méltó teljesítmény, amelyek egy lehetséges alternatív kritikai módszer felé mutattak. Olyan kezdeményezés sejlik föl ezekből, amelyek talán az orosz formalizmussal, a strukturalizmussal, a new criticism elveivel rokoníthatók. Láthatóan nem volt meg azonban ehhez a fogalmi fegyverzete. Elveit nem tudta módszertanná kidolgozni. Ez természetesen nem az ő hibája. A korabeli magyar irodalomtudomány és kritika nem állt azon a szinten, amelyen „ahány Ady-vers, az mind végigelemeztethessék”. A vershez kiválóan értő fiatal költő ebben a terminológiai és módszertani ínségben a legkiválóbb kritikusokkal és irodalomtörténészekkel osztozott.

„Névvarázselméletének” tanulmányozása során azt tapasztaltam, hogy ha minden idevonatkozó értekező, vallomásos, levélbeli, (a kortársi emlékezésekben fennmaradt) szóbeli megnyilatkozását is kiaknázzuk, akkor sem szolgáltat elegendő adalékot ahhoz, hogy ezek kiadjanak egy komplett teóriát. Az elemzőnek nagyon kreatívan és igen bőségesen kell hozzáadnia protéziseket a fennmaradt anyaghoz, hogy ebből valamelyest megbízható módon rekonstruálható legyen a költő verselmélete. Így hát, noha az Adyvízió-t én is igen figyelemreméltó eszmefuttatásnak tekintem, túlzásnak tartom Lengyel András méltatását, amely szerint „József Attila az Adyvízió révén a maga kora magyar »nagykritikusa«” lenne. Aminthogy József Attila és Osvát kritikai judíciumát összehasonlító s Osvát hozzáértését a fiatal költőéhez képest kicsinylő összehasonlítást sem fogadom el.

A kötet második harmada, beleértve az utoljára szemügyre vett két tanulmányt is, azt, amely az Ihlet és nemzet nemzetfogalmát vizsgálja, és a másikat, amelynek tárgya az Adyvízió, a nemzetproblematikával kapcsolatos írásokat foglal magába. Igazat kell adnunk Lengyelnek, az abszolútum fogalma mellett ez a másik olyan állandó téma, amely „valamiképpen költőnk egész későbbi pályáját végigkíséri, s ez a kérdéskör olykor nyíltan, kimondva, olykor csak implicit formában jelen van gondolkodásában, sőt költészetében is”. A „narodnyik” József Attila című tanulmány a címben rejlő kérdés gondolkodástörténeti jellemzésére vállalkozik.

A szöveg, amelynek elemzésére az írásban sor kerül, egy vitacikk befejezetlenül vagy csonkán ránk maradt publikálatlan fogalmazványa, amely a Századunk A magyar ifjúság problémái című vitájára s elsősorban Kecskeméti Györgynek a röpirat 1930/7. számában napvilágot látott hozzászólására reagál. A fogalmazvány szerzője a Bartha Miklós Társaság tagjaként lép fel, amelyből október végén több társával együtt lép ki, tiltakozva annak jobbrafordulása ellen. A szám megjelenése szeptemberre van datálva, tehát a költő válasza akár októberben is születhetett, amikor a kilépéssel összefüggő kapcsolatlétesítése az illegális kommunista párttal, ha nem fejeződött is be, legalábbis nagyon előrehaladt. Némileg tompítja az ellentmondás élét, ha feltételezzük, hogy a Századunk szeptemberi száma esetleg már augusztusban, a lap nyári szüneteltetése végén kijött, s a költő szeptemberben megírhatta vitacikkét. Úgy látszik, nagyon komolyan kell vennünk Ignotus Pál emlékezését barátja nézeteinek ekkori villámgyors változásairól: „sokat ingadozott, cikázott a véleménye”.

Lengyel András alapos munkát végzett, árnyaltan és a társadalmi és nemzeti elv közötti bonyolult, ellentmondásos viszony által fölvetett problémákra érzékenyen elemezte a befejezetlen vitacikket. Ha itt-ott túlzottan megértő, apologetikus gesztusokkal is, de határozott kritikával illette mindazt, ami a költő logikailag hibátlan okfejtésében életidegennek bizonyult. Meggyőzően mutatta ki a rendkívül mély feszültséget, amely a nemzeti és a társadalmi elv között 1930-ban József Attila gondolkodásában kialakult. Ez a kínzó, ám költőileg termékeny feszültség változó intenzitással, de mindvégig feloldhatatlanul fennmaradt a költő további pályáján.

Baloldali elkötelezettségét azonban még a barátja népi vonzalmaival szemben igen keményen kritikus Ignotus Pál sem vonta kétségbe, még a Bajcsy-Zsilinszky Endre nemzeti radikális lapjában történt szerepvállalása hónapjaiban sem: „mindig baloldali volt, még az Előőrs-kiruccanást is beleértve, s mindig szocialista, tágabb értelemben”. A nemzeti és a társadalmi elv feszültsége egyetlenegy, kivételesen súlyos történelmi pillanatban produkált a történészt igazán zavarba ejtő jelenséget József Attila pályáján:
1933 második felében, amikor megírta A nemzetiszocializmus lobogója alá sorakozó kezdetű kéziratát. Hitler hatalomra jutása után a munkásmozgalmi baloldal történelmi perspektívái összeomlottak. A költőnek az illegális párttal való kapcsolata megszakadt. Útkeresése során a kávéházban megismerkedett egy különös jobboldali figurával, aki az illegális kommunista körökkel is kapcsolatokat tartott fönn, s aki ekkortájt egy Nemzeti Kommunista Párt megalapítását tervezgette: Rátz Kálmánnal. A szóban forgó írás ennek a kapcsolatnak a terméke.

A vitának, amelyet egy idő óta Lengyel Andrással erről a kérdésről folytatok, igazi tétje ennek a szövegnek az értelmezése, s a költő mögötte húzódó álláspontjának meghatározása.A kötet két, e témának szentelt tanulmánya annak a kutatási módszereszménynek a legragyogóbb eredményeit mutatja föl, amelyet a szerző az Előszó-ban „gondolkodástörténeti filológiának” nevez. A Rátz Kálmán pályájáról készült, példamutatóan leleményes és alapos filológiai rekonstrukció és a mélyre hatoló és pontos gondolkodástörténeti analízis megkerülhetetlenné teszi a kutatás számára a József Attila, Rátz Kálmán és „A nemzetiszocializmus” című írást. A Még egyszer József Attila 1933-as kisiklásáról című tanulmány egy nagyon izgalmas, bár jelenleg teljesen bizonyítatlan feltevésből indul ki, amely szerint József Attila levelet váltott volna Otto Strasserrel, a nemzetiszocializmusnak a szocialista oldalát, radikális antikapitalizmusát komolyan vevő német antihitlerista politikussal, s ennek kapcsán fölvázolja a náci mozgalom eme tiszavirág-életű frakciójának ideológiáját, mint a József Attila feltételezett nemzeti kommunista álláspontját megvilágító analógiát.

Kár, hogy ez a két kiváló eredmény egy elhibázott és a József Attila-kutatást téves irányba fordító koncepció hitelesítését szolgálja. Nemcsak az a baj, hogy Lengyel erről a velejéig baloldali beállítottságú költőről és gondolkodóról feltételezi, hogy egy történelmi csapdahelyzetben, ha csak egy pillanatra is, átbillent a jobboldali radikalizmus végletébe, sőt, ezt a szubverzív alkatú, protestáló alaptermészetű, a fegyelmet anarchistahajlamaiból eredően is nehezen tűrő fiatalembert még Gömbös Gyula alakuló Nemzeti Egység Pártjával is hírbe hozza. Ráadásul még azt az embert, aki joggal írta le magáról az autonóm személyiség definícióját:
„az én vezérem bensőmből vezérel”, lecseréli egy külsőleg irányítható heteronóm figurára. Megfeledkezve A „narodnyik” József Attila című tanulmányban elért fontos felismeréseiről, feltételezi, hogy tollát a kommunistákkal szembeni (jogos) sérelemérzet vezette, s így késznek mutatkozott egy téves, egész addigi útvonalának ellentmondó irányt választani. Holott a Nemzetiszocializmus… kezdetű szöveg olyan valaki szellemi terméke, aki folyamatosan töprengett a társadalom ellenséges, egymással harcban álló rétegekre, osztályokra tagoltsága és a nemzeti sorsközösség hatékony egységesítő ereje közötti viszonyon. A történelem említett fordulata, a nemzetközi munkásmozgalom fasiszta, náci, bolsevik és nyugati szocialista irányokban történt széthullása újra aktualizálta ezt a belső dilemmát, s a költő 1933 második felében kétségkívül téves, de a baloldali elkötelezettségét nem felszámoló s az adott pillanatban lehetséges feleleteknél nem tévesztettebb választ adott a felmerülő kérdésre. Lengyel érvelései és hivatkozásai ezért számos ponton megbicsaklanak, egészen A csodaszarvas és a Vigasz című versek teljesen téves értelmezéséig.

Hogy vitánknak további tápanyagot adjak, felhívom a szerző figyelmét Barcs Sándor 1987-ben Kubinyi Ferencnek adott interjújára, amely kitér József Attila „nemzeti kommunista” kalandjára. Az interjúból egyebek között kiderül, hogy a „nemzeti kommunizmus” kérdése nem maradt meg Rátz Kálmán – József Attila – Szántó Judit (és az ügyről láthatólag értesült rokon, Bányai László) szűk körében, hanem jóval szélesebb nyilvánosságot kapott. Sőt, valószínűleg nem a Lengyel által elemzett rövid kis írás volt az egyetlen terméke a költő töprengéseinek: „egyszer az Ilkovicsban voltam – mondja Barcs –, amikor az ülőrészből Hont Feri kiabál ki értem, hogy menjek oda. József Attilával ült ott, és éppen óriási vita folyt köztük arról… hogy a kommunistáknak tulajdonképpen azt kellene meglovagolni, amit azok [a nyilasok] mondanak. Be kell nyomulni a nyilas pártba és a szavukon fogni őket, végrehajtatni velük az ígéreteiket… Az az érdekes, hogy József Attila ezt meg is írta. A 18. oldalnál tartott, ott volt előtte mind a 18 oldal, amiben ezt az elvet pertraktálta, ezzel foglalkozott”.

A kötet tanulmányainak utolsó harmada azokat az írásokat elemzi, amelyekben a pszichoanalízis és a marxizmus fogalomrendszere és szempontjai dominálnak. Közülük a legismertebb, legsikerültebb s az utókor részéről is joggal a legtöbb figyelmet kapott írás a Kosztolányi Számadás kötetéről írt József Attila-bírálat. Lengyelnek ebben a témában több konkurense is akadt, köztük Veres András, aki szintén tanulmányt írt a Kosztolányi-kritikáról. A kötetnek a József Attila-recenzióval kapcsolatos írása voltaképpen polémia Veres Andrással. A vita – mint Az olvasó szerepe a költészetben cím is mutatja – Lengyel amaz állítása körül bontakozott ki, amely szerint a József Attila által az olvasónak a mű létrejöttében játszott szerepéről írottak Horváth János irodalommeghatározásából kiinduló, a recepcióesztétikát megelőlegező koncepciónak tekinthetők. A vitában álláspontom a Veres Andráséhoz áll közelebb, s Lengyel érvelésében ugyanazt a felstilizáló, a költő felfogását anakronisztikusan modernizáló szándékot látom, ezúttal a recepcióesztétika vonatkozásában, amelyet fentebb a Heidegger-párhuzamok erőltetése kapcsán már szemére vetettem.

A pszichoanalízis mint az ödipusz vallás theológiája” a költőnek Rapaport Samuhoz, első analitikusához írt, 1934 tavaszán, a terápia félbeszakítása után Hódmezővásárhelyen kelt leveleit elemzi. A tanulmány, amely meggyőzően bizonyítja Lengyel kompetenciáját az eszmetörténetnek ebben a tartományában is, Horváth Iván szövegközlése és kommentárjai óta a legtöbbet tette a levelek születésének tisztázása terén. A kötet koncepciójának szellemében a talán még a levél műfaji kereteit is áthágó, szabálytalan, vallomást, fantazmagóriát, fejtegetést, emlékezést szeszélyesen vegyítő szövegnek azt az oldalát domborítja ki, amely a költő elmélyült intellektuális felkészültségét bizonyítja:
azt a bírálatot elemzi sok találó megállapítással, amelyben a költő a freudi Ödipusz-komplexus formuláját bírálja.

A kötet utolsó írása a költő Erős Ferenc által leírt s újabban N. Horváth Béla által kutatott freudomarxizmusának kérdéséhez szól hozzá. Az írás érdekessége és előremutató vonása, hogy az elemzésbe olyan írásokat, a Marx szimbolizmusa című műhelyföljegyzést vagy tanulmányvázlatot és A rendkívül érdekes regényt kezdetű töredékeket is bevon, amelyek egyelőre csak internetes változatban vannak közzétéve. Ezzel nagyon is megfontolást érdemlő javaslatokat tesz a készülő kritikai kiadás kommentárja számára.

Szándékosan hagytam utoljára a kötetnek az abszolútum problémáját tárgyaló első tanulmánya mellett legsikeresebb, legérettebb írását,A szocializmus mint emberi öntudat című tanulmányt. Ez az írás a költői és értekezői pályának az abszolútum, a nemzeti és társadalmi elv viszonya mellett a harmadik, folyamatosan jelen lévő témáját, a szocializmus kérdését tárgyalja a Szocializmus című folyóirat 1934. novemberi számában megjelentetett József Attila-tanulmány, A szocializmus bölcselete kapcsán. Azt a szakmai kapcsolatot, amely Lengyel Andráshoz fűz, az interferencia szóval jellemezhetem, azaz az egymással találkozó, nem is rövid szakaszokon együtt vagy legalább párhuzamosan haladó, majd egymást keresztező, néhol egymáshoz képest kilendülő görbe vonalakkal ábrázolhatom. S ha ez így van, akkor A szocializmus bölcseleté-ről írt tanulmánya az egyik olyan szakaszt képviseli, amelyen egy úton haladok vele, sőt, mivel ő választotta először tanulmánya tárgyául ezt a fontos írást, ezért szívesen lépkedek a nyomaiba.

Természetesen itt is vannak pontok, amelyeket nem egészen úgy látok, ahogyan Lengyel. A szocializmus bölcseleté-ről valóban évtizedekig hallgattak azok, akiknek meg kellett volna nyilatkozniuk, csakhogy beszédes hallgatás volt ez. Hiszen az 1958-as, Szabolcsi-féle kritikai kiadás tartalmazta a szöveget, s az alvó aknaként lapult a Kádár-rendszer évtizedei alatt, s artikulálatlanul is alakította a József Attila-képet. Az antropológiai optimizmus érvényvesztésének feltevésével szemben a költő életének vége felé hivatkozhatunk egyebek között a Flóra-ciklus Már kétmilliárd című versére vagy éppen a Március című költeményre, sőt, az Ars poeticá-ra is. A költő álláspontja ebben a kérdésben szinte mindvégig legalábbis ambivalensnek mondható.

Mindez azonban nem befolyásolja végső értékítéletemet a kötetről, amelyet már a gondolatmenet kezdetén leszögeztem: a József Attila-emlékév egyik legjelentősebb eredményét tartja kezében az olvasó, aki elolvassa a „…gondja kél a gondolatban című kötetet.

Tverdota György