Szilágyi Júlia

KÖTÖTTSÉG, SZABADSÁG, FORMA

Székely János: „Ars poetica”


 


 


 

Székely János Ars poetica című esszéje előadásként hangzott el 1973 telén a kolozsvári Szabadegyetemen. Nem csak a megszólítás és az első mondat utal közvetlenül eredetére, a nyilvánosságra és az élőbeszédre, de egész retorikája a közérdekű és mégis intim monológé: szakszerűen és ironikusan önmagát mondja, amikor költészetről és valóságról szól, de úgy, mint aki fennhangon, közönség előtt ugyan, de magában, magának beszél. Ez lenne hát a költői mesterség beszédhelyzete? Valójában az Ars poetica nevet viselő kollégium meghívottjaként jött át egy estére Marosvásárhelyről Kolozsvárra Székely János, vagyis a megtartandó előadás tárgya már eleve adott volt. Hogy éppen ő és éppen akkor fejti ki a maga egészen egyéni ars poeticáját – nem tűnt puszta véletlennek. Előző évben jelent meg a korszak címadási stratégiáit – és nem csak azt – szinte kihívóan ignoráló A hallgatás tornya című verskötete. Hogy kolozsvári tisztelői, olvasók, írótársak, sznobok és kíváncsiak (nyilván besúgók is lehettek közöttük) zsúfolásig megtöltik az Egyetemiek Háza kistermét, de még az ajtón kívül rekedt érdeklődők is végigállják a kérdésekkel együtt jó kétórás előadást – előre látható volt. Az előadó kihívásnak érezhette a témát, még inkább a felkérést? Tény, hogy mint ilyennek tett eleget neki. Székely János Ars poeticá-ja 1973-ban a költészet hitelvesztéséről szólt. Írott változata, az esszé azóta is erről szól. Dokumentumértékét az utókor számára talán mégsem szükségtelen kiemelni. Részben megteszi maga a szerző, amikor az ő felfogásával szemben a kortárs költészet életképességét, közösségi szerepét nyíltlevél-forma vitairatban hangoztató Kántor Lajos „egyet nem értésének írásos bizonyítéká”-ra válaszol, és megjegyzi, hogy „Minálunk különben még sokáig átvehet ez a funkciótlan közlésforma másfajta, gátolt funkciókat, mint ahogy már régóta alig tesz egyebet. […] De hát ez már nem költészet lesz, kedves Kántor Lajos, hanem álcázott közírás, vagy gondolkodás, vagy – mondjuk ki nyíltan – politika. Nem a publicisztika, nem a politika haláláról beszélek én, hanem a költészetéről.”

Nem kétséges, hogy – persze más-más okokból – a Vesztesek szerzője sem a szélesebb közönségnek, sem a hatalomnak nem volt, nem lehetett kedvence. Jobbik esetben különcnek, rosszabb esetben aszociálisnak tekintették, különállásáért, zárkózott fölényéért amolyan gőgös bajkeverőnek. A szocialista realizmus hivatalos képviselői indokoltan rendszeridegent láttak benne, gyanús elemet. A neoavantgarde felé tendáló fiatalok – Székely klasszikus verseszménye és az Igaz Szónál végzett versszerkesztői gyakorlata miatt, amelyhez a külső, általános és a belső, szerkesztőségi nyomás járult, és nyilván nem a nyitottság irányába hatott – elég sokáig nehezteltek rá. A vájt fülűek nagy költőnek tartották, noha ezt a jelzős szerkezetet az idő tájt élő emberről szólva Székely János szülőföldjén nem illett kimondani, még kevésbé leírni, de a tiltást is csak körülírták, nem nevezték nevén, és – ma már hihetetlen képmutatással – az úgynevezett személyi kultusszal való leszámolás részeként gyakorolták, akire pedig a minősítés ráillett mégis, azt szemérmes tautológiával, amely inkább kétértelmű bók volt, mint szakmai elismerés, formaművésznek titulálták. Székely Jánost is. Az elitizmus ideológiai vétség volt. És mintha az irodalom főfeladataként előírt népszolgálat megtagadását is jelentette volna. Derengett már, de még csupán mint hangulat és sejtelem, egy azóta már markáns irodalomtörténeti alternatívaként meghatározható párhuzam: a Sütő-modell versus Székely János-modell képe. Tagadhatatlan, hogy Székely másként vélekedett a költészet életéről-haláláról, irodalom és – ahogy akkoriban nevezték – elkötelezettség viszonyáról, de a közösség mibenlétéről is, mint sokan mások a kor hangadói közül. Mindez persze befolyásolta, színezte, árnyalta, talán még fokozta is az érdeklődést, amely minden szavát és minden sorát, rokonszenvvel vagy anélkül, kísérte. De hadd térjek vissza a már említett első mondatra. A megszólítással együtt így hangzott:


 

„Kedves barátaim!

Ez az előadás vagy beszámoló vagy minek nevezzem, ez az izé, amibe épp belekezdek, tudomásom szerint az »ars poetica« című sorozatban hangzik el.”


Egy teremnyi hallgatóhoz szólva, a profi előadó mindenekelőtt megteremti a beszédhangulatot, köznapian szólva: megüti a hangot. Milyen ez a hang? Milyen ez a hangulat? Olyan tudatos alkotónak – és előadónak –, mint Székely János, még akkor is, ha nem kellett volna eleve számolnia az ügyeletes fülekkel, mindenképpen fel kellett készítenie látszólag magát, ténylegesen a közönségét arra, amit elmondandó volt. Arra, ami következett. Semmit sem bízott a véletlenre. Rögtönzésről szó sem lehetett. Minden szó, minden szünet, habozása, az, ahogy mintha keresné a szavakat, mintha maga sem tudná pontosan, mi is lesz ez, előadás? beszámoló? – no meg aztán a közönség zömének nagyon is hagyománykövető illemtanát provokáló, az erdélyi irodalmi nyilvánosságban botrányosan ható „ez az izé”, a fintorszerű locus communis, amely, higgye el, kedves utókor, Székely János szájából, akitől merőben idegennek tűnt addig minden, ami utólag holmi posztmodernnek nevezhető jópofáskodásra vagy pofátlankodásra emlékeztet, egyenesen elképesztően hangzott –, nos, az egész megjátszottan laza felvezetés nyilván a megfontolt, végiggondolt, a legapróbb részletekig kidolgozott szövegstratégiába illeszkedett. Mi a retorika? – kérdezi Hyden White, és válaszol is saját kérdésére: „tekinthetjük a rábeszélés művészetének vagy a közlés tudományának”. Székely János Ars poeticá-jára rendhagyó módon bár, de mindkét meghatározásajánlat érvényes. S még valamire, amit nehéz meghatározni. Az előadó/szerző úgy tesz, mintha hallgatósága, illetve olvasója a (valójában már nagyon is beérett) gondolatnak éppen a születésénél bábáskodna. Ezt a hallgatóságot/olvasót beavatja mégis valamilyen titokba, apró, parodisztikus csúsztatásokkal cinkosává teszi. Pontosabban: ha az mindenáron gondolkozni, együtt gondolkozni akarna, észre kell vennie, hogy szabadabb, mint lenni szokott, hogy választhat, saját elhatározásán múlik, fogyasztóként vagy munkatársként vesz-e részt a műveletben.

Ehhez a retorikához vagy ehhez a poétikához, noha minden volt, csak kényelmesen befogadható nem, azért csak talált vevőt Székely János abban az olvasótípusban, abban az értelmiségi elitben, amelyet lényegében a diktatúra nevelt olyanná, hogy olvasni akarjon és olvasni tudjon a sorok között, hogy felfigyeljen hangsúlyokra. Hogy jelentést tulajdonítson feltételezett vagy valóságos metanyelvi üzeneteknek. Ez a – aszerint, hogy honnan nézzük – rugalmas, kreatív vagy éppenséggel torz, perverz, paranoid olvasáskultúra a kor politikai kultúrájához, általános szellemi viselkedéséhez, annak tünettanához igazodott. Túl azonban az akkori helyzettudat diktálta írói és olvasói beidegződéseken – sőt: túl mindazon, ami a hetvenes, nyolcvanas évekhez képest és egyáltalán nem függetlenül a világtörténelmi fordulattól, a harmadik évezred elejére alapvetően megváltoztatta Kelet-Közép-Európában az irodalomtól hagyományosan elvárt, az irodalomnak tulajdonított vagy az író által elfogadott/vállalt szerepet is – Székely János esszéje, az Ars poetica élvezetes olvasmány és érvényes kérdések sora a költészet időhöz kötött és időfeletti sorsáról. Mert Székely János mindvégig mint időfüggőt veszi szemügyre a költészet fogalmát, a költő helyét a világban, a költői mesterséget, a költői hitvallást. Az időben, a változó időben helyezi el és többes számban mondja ki azt a személyes felismerését, hogy „Nem tudjuk többé, mi a költészet”, közös, majdhogynem közösségi tapasztalásként fogalmazza meg saját meggyőződését is: „Nem maradt egyéb értelme, mint maga a változás”: már a huszadik század elejére kiderült, hogy a művészi nyelv, a költői eszközök banalizálódtak, a hagyomány elavult, csak ironikusan, mint bevallott anakronizmus gyakorolható és élvezhető, új korstílus alakult ki, a modernitás, amelyben a kísérletezés már nem eszköz, hanem cél, s a kísérletezők többé nem a szépet, nem az igazat, nem a költőit keresik, hanem az újat. Az új önmagában és önmagáért való értékké vált…

Bizony, konzervatív csoportosítása volt ez egyenként és külön-külön tagadhatatlan tényeknek! Gördülékenyen sorakozó érvei közé Székely János az esetleg lankadó figyelmet újra meg újra felkelteni hivatott kérdéseket, felkiáltásokat iktatott. „Mikor romlik meg egy szó lelkiismerete?”, kérdezi a moralista szomorú pátoszával, és a filozófián iskolázott elme tiszta logikájával válaszol: „Amikor nem biztos a hatásában.” Hatáskutatóként, aki önmagát mint kísérleti alanyt tanulmányozza, éppen a magyar nyelvben eredetileg minősítő értékű, a jót, az igazit, a valódit is magába sűrítő költő szón mutatja ki Székely János a bekövetkezett változást. Megfontoltan triviális a metafora is, amellyel a fogalmak devalválódását érzékelteti: „Fogalmaink hovatovább afféle csebrekhez hasonlítanak, amelyekbe bármi betölthető, tartalmuk máról holnapra erjed, cserélődik, s ha este még bort merítettünk valamelyikből, reggel talán már ecetet találunk benne.”


 

A szónoki kérdések sorában az első, a legfontosabb, meglepően egyszerű. Így hangzik: „Miért?” Persze hogy ennek a kérdésnek aztán rendre ismétlődnie kell, hogy pedagógiai lendülettel, gondolatnyi szüneteket engedve tagolja az értekező prózai szöveget, jelentéses ritmust adjon neki. Olykor kérdésnek álcázza magát az állítás: „A huszadik század stílusváltása vajon nem az a mechanizmus, amelyen keresztül ez a sok ezer éves közlésforma önmagát emészti fel?” Máskor meg mozgásba hozza a közlést, dialógust mímel, vagy vívódást sugallva, éppen önmagával vitatkozik a beszélő, magát faggatja, magának vág vissza. Ironikus távolságtartás váltakozik itt drámai feszültséggel. Egyiket is, másikat is a kérdezés technikája mint évezredes filozófiai módszer szelleme tartja késélen. Az ars poetica klasszikus ünnepélyessége, tisztes patinája minden gondolati fordulattal tovább kopik – mintegy érzékeltetve a tárgyalt folyamat természetét, a költészet hitelvesztését, a kiürülést –, az ismétlésekbe egyre erősödő ironikus felhang vegyül, a retorikai eljárások mindinkább parodisztikus grimaszként hatnak, akár kérdések: „Meg aztán mi az, hogy költői?”, „Kik ezek a konzervatívok?” „Hát a mai modernek kicsodák?”, „Hogyan, hogyan?”, vagy felkiáltások: „A fogalmak, barátaim, a fogalmak!”, akár ismétlések, szimmetriák, kontrasztok: „Volt, valaha csakugyan volt…”, „A régi módon nem lehet, az új módon nem érdemes írni.”

Quod erat demonstrandum. Ugyanez a végkövetkeztetés tanári pedantériával kifejtve az esszének egy másik hangján is megszólal, higgadtan, fáradtan, a fent idézett deszperádó játékosság nélkül: „Egy stílus csak addig tart, amíg egy életérzés tart. Egy életérzés addig tart, amíg érvényben marad az életforma, amely kiváltotta. Mihelyt ez megváltozik, azonnal átalakul a világkép s vele együtt a művészet stílusa is.” A „hallucinált monológok”-at felváltotta valami más. Vagy kiegészítette? És mi az a más? A valóság, amely Székely János szerint szereti a paradoxont? „A költészet meghalt, mert funkciót vesztett.” De hát van, volt, lehet funkciója a költészetnek azon kívül, hogy a szépet, a jót, az igazat képviseli az emberek életében? Megszűnt a képviselet, lejárt a mandátum? Mint hadvezér az utolsó tartalékot, Székely János úgy sorakoztatja fel, úgy veti be a kilátástalan csatába József Attilát, aki még ártatlanul írhatta le: „Költő vagyok”, Nietzschét, aki a „táblák” értékvesztésére figyelmeztet, Thomas Mannt, akinek modern Faustusa „visszavonja” a Kilencedik szimfóniá-t, Szabédi Lászlót, emlékeztetőül „a sorsra, amely osztályrészül jut annak, aki (költőként) költészeten kívüli gépezet alkatrészévé próbál szegődni?” Utóvédként szolgálnak a megidézettek? Vagy inkább hírmondókként, a végveszély tanúiként idézi meg őket, ha egyszer az újítás „minden lehetséges költői igazság primér közvetítőjét: a jelentéshordozó emberi nyelvet támadta meg”?


 

Székely János a kétely költője volt, és az is marad. Miért és hogyan nyilatkozhatott volna meg másként, ha éppen előadást tartott, illetve esszét írt? Mint becsületére váló kételyt – minden értelmiségi morál próbakövét – fedte fel azt, amit inkább remélni szeretett volna, hogy talán nem is egyéb személyes kudarcnál és önigazolásnál búcsúja a költészettől, ez a „durva bűbáj, amit itt műsorra tűztem”… Ars poeticá-ja számos kérdése közül így hangzik az utolsó: „Vajon igaz-e mindaz, amit elmondtam?” Tökéletesen illik a montaigne-i que sais-je? alapállásához, az esszéforma szellemi habitusához. Olyan embernek, olyan költőnek, olyan gondolkodónak a klasszikus kételye, akit életrajzi adatai és történelmi tapasztalata a huszadik századhoz kötnek eltéphetetlen szálakkal, de nem tartja magát a huszadik század költészetéhez tartozónak, mert a zárt formákat kedveli, idegenként él és alkot egy olyan korban, amelynek „eszménye az, ami nyitott, ami kezdettelen és befejezetlen, mint a világ”.

Az emberi élet zárt forma, kezdete is, vége is van. Székely János Ars poeticá-ja talányosan bár, de valójában az élethez, ehhez a zárt formához hű, és ahhoz, ami a kezdet előtt volt, és a vég után lesz, vagyis a csendhez, az elhallgatás moráljához és esztétikájához.