BENEY ZSUZSA

(1930–2006)


 


 

Mert egész életében az egyetlen titkot kereste, megadatott neki, hogy mindent titoknak lásson és titoknak láttasson. Néha azt gondolom, ez tette röntgen/tüdőgyógyász orvossá is: ahogy a fényköteggel átvilágította, a test edényében nem kevesebbet, mint a teremtést akarhatta újra és újra megpillantani – és egyszersmind akarhatta újra és újra nem megpillantani, mert mindenekelőtt épp abban hitt, hogy minél erősebb a fény, annál sűrűbb a sötétség, ami benne megjelenik, másképp és ugyanúgy: hogy minél láthatóbb az anyag, annál inkább eltűnik a megfoghatatlan csillogásban. Sokszor még az a gondolat is megérintett, hogy az ótestamentumi vagy a görög asszonyalakok megszállott szenvedélyével magára idézte azt az életet, a mindent elborító szerelmektől és a kiváltságos szellemi felfedezésektől a borzalmas gyászokig, amelyben erről a titokról szólhatott. Mert költővé biztos, hogy ez tette, és még erősebben, költővé biztos, hogy ezért akart lenni, ezért lett, ezt fogalmazta örökké újra (vagyis tette végérvényesen megfoghatatlanná), utóbb aztán regényekben és tanulmányokban is: egész élete, minden tette és minden sora mintha egyetlen folytonos ráolvasás lett volna, amellyel a Neki rendelt titkot akarta megidézni.

Vajon ott, ahova, miként az utóbbi években egyre biztosabban tudta, hogy immáron egész testével hamarosan el kell jutnia, és ahol, utolsó kötetének, amelyben félreérthetetlenül a költészettől is elbúcsúzott, a szavaival nincs „se tűz, se éj”, meglátta-e saját létének és nemlétének örökkévaló titkát? Egyszer megkérdeztem tőle, valóban hisz-e Istenben. Válaszul Martin Buber haszid mondatát idézte: „Maga nem tudja, hogy azt mondani: »hiszek« annyit jelent, hogy »szeretnék hinni«?” Lehet, hogy nincs az a titok, amelyet megszállottan keresett; de most, amikor többé nem ejthet ki és nem írhat le szavakat, megértettem, hogy Ő volt a Titok – és mindnyájan, akik búcsúzunk tőle, áldjuk a sorsot, hogy a közelébe kerülhettünk.


 

Pór Péter