Lanczkor Gábor

HISZEN MI EZ


 


 

Hiszen mi ez, ahogy megindulsz támolyogva

a márciusi fényben,

ha nem a legtisztább életöröm? Ki foglya

vagy a gyászodnak, s úgy hiszed, Istennek tetszőn,

s az üdvösséged múlik egy-egy pontosvesszőn,

a földön és az égben,

egész úgy egyensúlyozol az egyenetlen

kövezeten, egészen úgy most, mint ki boldog,

ujjongón és testetlen,

s élőn, mintha mégis belobbant volna a nagy ég

másfél hete, az esti barna felhőrongyok,

ott állsz alattuk a hosszú katlanban, hogy elég,


 

most akkor mindenről lemondanál, vagy semmiről,

rólad (lásd, itt e te te vagy, kire úgy nézel,

ahogy Nárcisz a víz tükrére, melybe beledől),

pusztulj a szenvedéllyel. –

Az éjjelé a nap vagy a napé az éjjel?

A másikat darabjaival melyik osztja föl? –

Két test vagy te, két lélek, ennyi vagy, a tiszta ész:

a napfényben sétálgató kenetes látszat,

mely önmagában nem egész;

tudás és rettegés, és hit, és az alázat.


 


 

VÁLASZ ALIGHIERINEK


 

Te csillaggá fonnyadt nagy nap az éjben,

nemes lélek, hét évszázad mélyén fogadd

üdvözletem a szerelem nevében,

s oly választ, amire okot kérésed ad.


 

Mentem, a lomb sötéten áradt és apadt,

léptem, s egyszerre megfagyott a vérem:

a tisztáson a márványkád előtti pad

szélén ő ült két megtestesülésben.


 

Egyike meztelenül épp csak egy lepelt

– hátul Ámor a kút vizébe nyúlkált –,

a másik dús selymet, kesztyűt, topánt viselt,


 

csalódott volt az arca, azé gyermeki:

alig loccsant, mint tócsában egy nyúlláb,

a vízből Ámor ép szívem halászta ki.