Tandori Dezső

A SEMMI PERCEK

 

 

A Semmi Percek: nem a Semmi perceg,

a Semmi Percek, ők – Zenón, időben.

Semmi sincs időn kívül, nincs időtlen,

nincs időben, nincs rosszkor; mint a felleg

Baudelaire-nél, mint hogy Csáth az éj felé,

Dide úr az életé, hogy Szép Ernő

zöttyent a rímen, elmarad nadrág, nő,

és hogy magam a vágyott Semmié

bár ne úgy lennék, mint Babits,

de Nemes Nagy se, Pilinszky se, J. A.,

e kört-járók, kört-jártak, semmi-perc-szó,

Zenón, mondom, nem ott, nem itt, s

nem sehol. A Semmi Hely valaholos

hely, mint a filc alkoholos,

de nem egy fél vodka vagy unicum, nem,

és a nem-érdekesség nem, hogy unjam,

a Semmi Perc az elképzelhetetlen,

hogy valamit képzelgetni lehessen

– spec. – nekem. Nem képzelgek. Bármi fél-tűnt

leosztás jobb, változat, mit akarjak

örök-magam-módján, s ahogy a varjak

(hah-rím!) a kisebb, kedves madaraknak

szórt kaját (a galambokkal) viszik,

nem rovom fel nekik. Mindegy! Ahogy

a régi nagyok mind ezt rég megírták,

égen kalligrafáló irkafirkák,

maguk e jelek jelződnek tovább,

a meghatározhatatlanon át.

Mit vendégség, mit kaptár, tavalyi

naptár mind az ember-szokásai.

Az sincs, hogy csak Semmi Percet akarnék,

lére eresztve létezőt, kotornék

egy hideg, félig visszaköpködött

pörköltanyag vadhúsai mögött,

„pincér, pörköltet vadhúsból”, a viccek

ne jöjjenek, hogy magamon segítsek,

mégis, ha leadtam magam a versre már,

olyan, hogy a jobb igyekezet egyre kár

megint, kár érte. Nem, a Semmi Percek

nem közök, kimaradt szívdobbanások

a gatyából, Kálnokyból, kitákol-

ni nem akarok ilyeneket én.

A Semmi Percek a Teljes Szerén Vett

Idő! Nem az, hogy összeérnek

elemei, de az egész: a katyvasz

teljes hiánya. És nem, hogy tollat fossz

(dunnának, dumának), nem az.

A Semmi Perc az a Tavasz, mikor

nem kell, hogy ez legyen: az agya forr

az embernek a várt kis nyugalom

reményén is, és csak elronthatom

(Szabó L.) a vágyakozással, hogy lennének bár,

és más vágy félholtan a szilvalekvár,

és hagyjuk. Azt akartam itt csak én, azt,

és el se mondani,

hogy csak halott madárkáim adhatják

meg azt a se törvényesét, se fattyát –

„pincér, egalité, egy fínom fattyú-idő

órát nekem, de lecsorogjon széltül!” –,

csak halott madárkáim, és ha pótlani

nem próbálom őket,

csak ők, hogy mintegy emlékükkel idéznek

engem magam,

úgy vagyok nem „magam”,

de minden nélkül, nem is semmiben

– hisz magam kedvéért a Semmibe

senkim-semmim nem küldhetem,

könyv-lap-akármi megjelenést,

fürge vagy – főleg – késlekedő fizetést,

Hamlet egész monológjának minden

tételét, nincs mód, hogy Semmimbe küldjem.

Különben is, privatizált pokol

lenne tudnom, ott vannak valahol.

(Ha e Franc lenne enyém.) Nem én!

Csak halott madárkáim adhatják meg

– mit így nevezek – a Semmi Percet:

semmikor és sehol. És ez valamire rárímel,

kínnal csinálok bármit, szinte klón-rímmel,

mert már csak a Semmi Perc, az boldogíthat.

„Szerkesztő Úr, köszönöm, hogy lehozta. Pacsondkápról üdvözlet!”

 

 

(Középdal)

 

Csak holt madarai jó Tandori.

Csak neki minden más is így, ami.