Pallag Zoltán

DUNA

 

 

Egészen közel, a parttól mintegy ötszáz méterre lakom,

ahol egykor az avarok népe is, kikről egészen

a kilencszázhatvanas évekig nem hitték el,

hogy házakban éltek, hiszen vadak voltak,

és a vadaknak nem voltak házaik,

és féltek tőlük még a langobardok is,

pedig a gepidák ellen jó szövetségeseik voltak.

Éppen itt, ahol most lakom, a parttól ötszáz méterre,

a hatvanas években itt ásták ki az archeológusok

az avarok első házait, vagyis azóta, és innen

ismeri a tudomány egy másik oldaláról

ezt a nomád népet, kik senkinek sem kegyelmeztek,

így a gepidáknak sem, ezért a gepidák éppúgy „eltűntek,

mint az avarok, kiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincsen”,

ahogy a krónikás feljegyezte, én pedig most a várost jegyzem fel

itt, amely ugyanúgy el fog tűnni, ahogy az avarok házai,

vagy ahogy a szír íjászok tűntek el Intercisából,

ahogy Intercisa maga is eltűnt, éppúgy,

ahogy egyszer majd én fogok – az eltűnt város krónikása –,

Dunaújvárosból, az egykori Intercisából,

ebből a negyedik emeleti ablakból, ahonnan

ha kissé balra elnézek, az esőben zöld mezőt látok

a Duna, vagyis a világ másik oldalán: a Barbaricumot.

Nemzetségem onnan származik az erdőkön túlról,

ahonnan az avarok, ahonnan a cement és a tégla

ehhez a lakáshoz, amit talán éppolyan sztálinvárosi nők

építettek, teljesítve 210%-ot, mint aki mögöttem ül

az ágyon, forgat egy Czóbel-albumot, míg én az ablakból

nézem az ázott zöld mezőt ezek között a háztömbök között

itt Intercisában, Sztálinvárosban, Dunaújvárosban

ebben a záporban, a betonszürke ég alatt.