Darányi Sándor

 

AKARTUK EZT A LUTRIT

 

 

Sajnálom, hogy hangosan gondolkodtam.

Sajnálom, hogy sajnálom. Gondolkoztam

Rajta, és röstellem: így beléd estem,

Mint egy kaszába, légybe a levesben –

Miket beszélek – ó, hiszen tudod.

Te túléled. Én belepusztulok.

 

A kettő bennem hol vonz, hol taszít,

Sáncol, pörög, sarkít és változik?

Holnapra próbáljak meg talpra állni?

Holnaptól úgyis kezdhetsz egybelátni?

Nem érdemlem meg a kíváncsiságod.

Ja, és gyűjtöm a töltőtollakat.

 

Keresem a viszonyítási pontot,

A Bergman-filmeket,

Hátha elárulják, régi dalok,

Milyenek az itteni emberek.

Ne nézz. Pillád ne simogassa arcom.

És ne lásd, milyen szétesett.

 

Ne jöjj közel. Ne láss ilyen hasadtan.

Hadd hidd: ki voltam, leszek, mert vagyok.

Egyszerű minden, épp csak bonyolult.

S még nem igaz attól, hogy nem hagyod.

Álom a tervrajz, mely hozzád terelt,

Élettől életig? Honnan tudod,

Hogy én voltam az igazi? De hát

Akartuk ezt a lutrit mind a ketten,

Ezért születtél. És ezért születtem.

 

 

 

 

SZABÁLYTALAN (PISZE) SZONETT

 

A gondolatból szó lesz, tett belőle,

Szokás a tettből, jellem a szokásból.

Nincs mentség arra, ami meg se történt,

Csak képzeletben folyton, ám ruhástól…

Nem tudom, mire jók a szép szavak,

S kik játékosak, miért játszanak,

Mert a ponty se örül, mikor a tóból

Felvetődik, fulladva darakórtól!

Csak annyit tudok: kellene a béke,

De bicskám rég beletört az egészbe:

Sorsunk előtör, rombol és tarol.

Te benne vagy. Én mindenütt sehol.