OROSZORSZÁG KÉPEMICKIEWICZ „ŐSÖK”-JÉBEN


 


A mű új magyar fordításáról


 

Adam Mickiewicz: Ősök

Fordította, a tanulmányokat válogatta

és szerkesztette Bella István

BEZA Bt., 2000. 407 oldal, 1980 Ft

Az Ősök két magyar fordításban áll rendelkezésünkre: az első 1963-ban jelent meg Pákozdy Ferenc tollából, a második 2000-ben Bella István majd’ két évtizedes munkája eredményeként. Pákozdy jó szándékú dilettánsként nem tudott megbirkózni a szöveggel: érezhetően a nyugatos fordítói hagyomány rímes-daloló verseléséhez igazodott, ám az Ősök nyelvének és stílusának lenyűgöző polifóniájával nem tudott mit kezdeni, s ennek az lett a következménye, hogy az általa előállított szöveg reménytelenül egysíkú. Sem a látomásos szövegrészek lángoló romantikája, sem a drámai jelenetek vaskosabb, népies, itt-ott naturalista fordulatai, sem a pamflet szatirikus elemei nem érvényesülnek a magyar változatban. S ami végképp használhatatlanná teszi a szöveget: sok helyütt értelemzavaró félrefordítások vannak benne. Bella átültetése viszont valódi revelációként hatott, s már csak emiatt is érdemben kell foglalkoznunk vele. De a kezünkben lévő munka alkalmat kínál arra is, hogy az eredményt látva, eltöprengjünk a műfordítás örök paradoxonján, a verses művek fordításának lehetőségein vagy inkább lehetetlenségén.

A műfordítás folyamata különnemű műveletek egymásutánjából áll. A fordítónak először értelmeznie kell a szöveget (s az interpretáció ez esetben a saját és az idegen elemek összevetését jelenti), s csak ezután következhet az újraalkotás. Ezért beszél joggal az Anyegin magyar fordításait összevető Péter Mihály a műfordítás elvi kétlényegűségéről s arról, hogy a műfordító Janus-arcú lény.1 Verses munkák fordításával kapcsolatban a fordítást művelők és az irodalmárok ma többnyire egyetértenek abban, hogy az eredetihez való hűség kívánalma mint cél jórészt utópia, hiszen az egyes nyelvek verselési rendszerei és poétikai hagyományai alapvetően különbözők, s emögött végeredményben az egyes nemzeti kultúráknak a(z) (anya)nyelvhez kötöttségéből adódó különbözősége húzódik meg. Emiatt lehetetlen a célnyelven megszólaló műalkotást az eredeti nyelven létrehozott eszközökkel újraalkotni. A verses mű fordítójának azzal a paradoxonnal kell szembenéznie, hogy az egyszeri és megismételhetetlen művet úgy kell átültetnie, hogy a befogadó kultúra nyelvén hasson anyanyelvűként. Azaz a fordítónak saját anyanyelvén kell megtalálnia azokat az eszközöket, amelyeket alkalmazva az eredeti műalkotás világképe, poétikája közvetíthető. Az elkészült fordítás pedig aszerint ítélhető meg, mennyire és miként illeszkedik a mű szövege a befogadó kultúra hagyományába, illetve közegébe. A verses művek fordíthatóságának kérdését illetően szélsőségesen szkeptikus Vladimir Nabokov az Anyegin angol fordításait elemezve, egyenesen arra a lesújtó következtetésre jutott, hogy hiábavaló próbálkozás a szöveghű (formahű) fordítás. Az orosz származású író a maga részéről inkább le is mond a mű rímes-verses visszaadásáról, miközben egyfajta akadémikus igénnyel, a korról, a műről, a vele kapcsolatos művelődéstörténeti tudnivalók sokaságáról ad tájékoztatást az eredeti mű hosszával vetekedő mennyiségű lábjegyzetekben.

Mások, éppen ellenkezőleg, elismerik a műfordítás létjogosultságát, azzal a természetesnek tűnő megszorítással, hogy a fordítás mint fordítás mindig csak az eredetivel együtt létezik: a fordítás létének önállósága nyilvánvalóan relatív. Fordítás és eredeti viszonyának a fordításkritika szemszögéből is gyümölcsöző felfogását adja Szili József, amikor azt írja: „az eredeti a fordítás állandó (latens vagy explicit) kommen-
tárja, latens esszé a fordításról, egy olyan esszé,
amelybe a fordítás beleépül, s így maga is kommentárrá válik: egyszerre az eredeti és önmaga kommentárjává”.2

Az elkészült műfordítás gyakorlati megítélésének egyik szempontja ezek szerint az lehet, miként értelmezi-kommentálja a fordítás az eredeti művet s az eredeti a kommentárt,s vajon ez a kölcsönös kommentár milyen kulcsot ad a befogadó (értelmező) kezébe? Az alábbi fordításkritikai kísérlet – amelyet a fentiek értelmében a kommentár kommentárjának tekinthetünk – azt a kérdést próbálja megválaszolni, hogyan kommentálják a mű magyar fordítói Mickiewicz Ősök-jét?

Az Ősök egyik poétikai jellegzetességét, különlegességét a sajátos töredékes szerkezet, a különböző műfajú és hangvételű részek sorrendje és illeszkedése adja. A lengyel irodalomtörténet az 1823–24-ben született kownói–vilnai Ősök címen ismert II–IV. részt, az Ősök színjátéktöredék I. részét, illetve az 1831–32-ben Drezdában keletkezett III. részt és a hozzáillesztett Függelék-et mint sajátos, ebben a sorrendben értelmezendő egészt tartja számon. Ez a sajátos szerkezetű, többféle stílus jegyeit mutató, sok helyütt talányos, mélyen a nemzeti történelem hagyományában gyökerező (emiatt sokak szerint a lengyeleken kívül senki számára igazán meg nem fejthető), ugyanakkor azonban az egyetemes romantika felől nézve is eredeti és nagyszabású mű egy tipikus romantikus hős lelki-szellemi-egzisztenciális drámáját jeleníti meg. Eszerint a szerelmében csalódott és a világban helyét nem lelő, a „zsivány könyvek”-ből, azaz a szentimentális irodalomból kiábrándult byroni hős, Gustaw, a III. részben a nemzet jövőjéért és szabadságáért folytatott küzdelemben találja meg új hivatását. Személyisége megújulásának jelképeként új nevet is választ, így lesz belőle Konrad. Mintegy ennek az egzisztenciális választásnak a súlyát hitelesítendő – a III. részben, illetve a hozzá csatlakozó Függelék-ben realista ecsetvonásokkal festett történelmi képeket látunk: az elnyomó orosz cári rendszer először a varsói kormányzó szalonjának perspektívájából villan elő, majd azután a hat versből álló versfüzérben egy fiktív útinapló kereteibe helyezve a mindent élesen megfigyelő és rögzítő narrátor szemével látjuk Oroszországot és Pétervárt. Némiképp megtévesztő, valamiféle mellékes közlendőt sejtető címe ellenére a Függelék éppen azért szerves része az Ősök-nek, mert az egész mű kompozícióját zárja le azzal, hogy az orosz cári rendszer a bibliai Rossz megtestesüléseként jelenik meg benne. Joggal mondhatjuk, hogy a Függelék Piotr pap híres III. részbeli látomására utal vissza, amelyben Lengyelország a népek Krisztusa, akinek szívét a keresztfán a „ruszki kopja” üti át. Mickiewicz poétikai gesztusa, amellyel a nemzeti drámát a romantikus történetfilozófia kontextusába helyezi, a Függelék révén nyer értelmet azáltal, hogy szinte kézzelfoghatóan érzékíti meg a Sátán birodalmát. Folytatva és bevégezve ezt a romantikus történetfilozófiai logikát, a Függelék Oleszkiewicz című költeménye az apokaliptikus végkifejletre utal, hiszen a Rossz szükségszerű pusztulásának hitétől áthatott látnok festő, Oleszkiewicz víziójában a névai árvíz képe bibliai özönvízzé stilizálódik: „Pszt! – fönn – a sarki szelek már kibuktak / a jég alól, s most, mint tengeri szörnyek, / Fekete felhőméneken süvöltnek, / A csődör ár jég-béklyóját lerúgta. / Pszt! – már megnyílt a mélységek karámja, / Rúg, búg a csődör, jégzablái törnek, / Már háta habzik az égi csatákban, / Csak egyetlenegy láncszem, és már pattan, / már reccsen – hallom pörölyét szívemen…” (284. k.)

A romantikus látomásköltészet azonban a realista jeleneteket-epizódokat is áthangszereli: a kormányzó, Novoszilcov báli vendégeinek dialógusait az éjszaka gyötrelmes rémálmainak képsorai kísérik, s a bebörtönzöttek hagymázos képzelgései festik alá. Az Ősök szövetének ezt az alapvető poétikai és stilisztikai kettősségét már Juliusz Kleiner klasszikus interpretációja – amelyből az összes későbbi értelmezés igen sokat merít – feltárta, hozzátéve, hogy a pátosz mégis elsősorban a II–IV. részt jellemzi, noha a mű egyik legmegragadóbb, nagyszabású lírai monológja, a Nagy improvizáció a III. részben olvasható. Itt a végsőkig megkeseredett Konrad Istennel perlekedik, s kis híján az istentagadásig jut el. A monológ roppant feszültségét az az ellentmondás tartja fenn, hogy miközben a költő Istennel egyenrangú teremtőnek érzi-tudja magát, szenved hatalma korlátozott voltától, hiszen nem tud harmóniát, boldogságot teremteni sem önmaga, sem nemzete számára. Idézzük most ennek egy részletét, amely Gustaw hiperbolikussá növesztett, sőt szinte kozmikussá tágított énjét jeleníti meg: „Mesteri / Mester én, magosba / Emelem most a kezem – föl, a csillagokra, / Az égsugár-göbökre, a kék orgonára. / Csillagait mind, a szívem / Ritmusára megzendítem. / Millió hang özönöl, hang millió hangol, / Minden hang az én hangom, tudok minden hangról, / Szétszedem mind, összefűzöm / Zenévé, szivárvánnyá, szép szóvá bűvölöm. / Villámok vonalára mennydörgést kottázva. // Állj kezem, hogy a világ négy sarkát megáldjam, / Minden csillagfénymoraj megáll mozgásában. / Én dalolok, ím ez a dal, / E sose múló, végtelen, vad vihar / Átfúj az egész földön, az emberi nemen. / Nyög, fáj, sír, búg, üvölt, tutul. / Tompán húzza hozzá a múlt. / Minden hang, láng egy dallammá leszen. / Siket hallja, vak is látja: / Ha szellő, hullámot ringat, / Ha szélvész, szálltán sivítgat, / Ha fény, felhők fátyoltánca. // Hozzátok méltó teremtéses ének / Ez a dal, Isten, Természet! / Ez a dal maga a nagyság. / Ez a dal halhatatlanság. / Halhatatlant teremték, halhatatlant – itt lenn! / Teremtettél-e többet és nagyobbat – Isten?” (148.)3

A pátosz felbukkan a III. részhez szervesen csatlakozó Függelék-ben is, amelyben az emelkedett hangnem a történetfilozófiai kontextusba emelt lengyel nemzeti sorsdráma apokaliptikus végkifejletét közvetíti.

A másik, alapvetően realista stílusrétegben az epizódok úgy sorjáznak, ahogyan az éles szemű, aprólékos megfigyelő megragadja, és a szigorú ítélkezés nemritkán karikatúraszerű ábrázolásban csúcsosodik ki. Ez elsősorban a III. rész történeti jeleneteiben, illetve a Függelék leíró költeményeiben, az Út Oroszországba, a Pétervár elővárosai, a Pétervár, valamint a Díszszemle című versekben figyelhető meg. Ezeknek a szövegeknek a pamfletszerű realizmusát olykor vaskos groteszk hangütés jellemzi. A merész hangváltások a romantikus látomásköltészet elragadtatott hangjától a maróan szatirikus, olykor szarkasztikus megszólaláson át a vaskosan népies hangnemig terjedő költői eszköztárat mutatnak. Ez a bonyolult, sokféle regiszterben megszólaló stílus és poétika első látásra inkább gátja, semmint ösztönzője lehet a fordításnak, főként, ha hozzávesszük, hogy a mű egyedi sajátosságain túl az átültetést hallatlanul nehezítheti az a nem kevés különbözőség is, ami a lengyel és a magyar romantikát amúgy is elválasztja, vagy legalábbis eltávolítja egymástól. A népiességnek nincs olyan nagy szerepe a lengyel romantika nyelvének formálódásában, mint a magyaréban. Ugyanakkor a magyar romantikában szinte fellelhetetlen a transzcendencia nyoma, nyelvében és stílusában egyaránt „földközelibb”, köznapibb a lengyelnél.

A mű megértése szempontjából nem mellékes és talán a bevezetőben feltett kérdés megválaszolásához is közelebb visz a keletkezés körülményeinek s ezzel összefüggésben a szerzői életrajz bizonyos tényeinek felidézése. Az 1832-ben készült, önállóan is olvasható harmadik rész – és, noha a keletkezés pontos idejét nem ismerjük, valószínűleg a Függelék is – az 1830-as novemberi felkelés leverése utáni kiábrándult hangulatban keletkezett. Mickiewiczet súlyos lelkifurdalás gyötörte amiatt, hogy nem vett részt a felkelésben. Ebből a gyötrődésből született a drezdai Ősök, amelyből megismerhetjük a mű megírásának apropójául szolgáló történetet, a vilniusi filomaták 1823–1824-ben zajlott perének históriáját, amely csaknem három évtizeddel Lengyelország 1795-ös, harmadik felosztása után, az orosz megszállás alatt álló Litvániában játszódik, s amelyben Mickiewicz – aki maga is e per vádlottja volt – társainak kívánt emléket állítani. A per voltaképpen Adam Czartoryski herceg ellen irányult, aki ekkoriban a vilnai oktatási kerület kurátora volt, s mint ilyen, ő felelt elsősorban az egyetemen és az iskolákban történtekért. A herceget már ez idő tájt is úgy emlegették, mint a lengyel nemzet feltámasztandó államiságának letéteményesét, mint jövendő királyt. Novoszilcov szenátor őt akarta kegyvesztetté tenni, ezért ötlötte ki és szervezte meg az elsősorban a vilnai egyetemi ifjúság meg néhány tucat középiskolás diák és tanár elleni koncepciós pert. Mickiewicz sorstársa, Tomasz Zan szájába adja az alig százhúsz évvel később szerte Közép-Európában általánossá váló eljárás tanulságát. De az, hogy frappánsan hangzik magyarul, annak is köszönhető, hogy a fordító mozgósítani tudta a maga hasonló történelmi tapasztalatát, ismeretét: „Ártatlanság? Bakfitty! / A nyomozás és a per nagy titokban zajlik. / Azt sem tudhatod meg soha, mivel is vádolnak. / Védelem? Vád? Egykutya. Magad kell vádoljad. / Bűnös kell! Minden áron! – Ha törik, ha szakad.” (128.)

A filomaták, a tudomány barátai és a filarétek, az erkölcs barátai a nemzeti nyelv és kultúra ápolására szerveztek afféle önképzőköröket: tudományos és irodalmi tanulmányaikat közös tanulmányi tervek alapján kívánták végezni, megvitatták olvasmányaikat, Voltaire-t, Rousseau-t és német klasszikus szerzőket fordítottak. A társaságok a Németföldön elterjedt egyetemista szövetségek, a „Tugendbundok” mintájára szerveződtek, ugyanakkor – szertartásaikat, működésük titkosságát és jellegét tekintve – sok mindent átvettek a szabadkőművességtől is. A felvilágosodás szellemében az önképzés, az erkölcsi öntökéletesedés volt a fő céljuk, abból a megfontolásból, hogy nemzete számára az lehet igazán hasznos, aki maga is értékes egyénné munkálja ki magát. A vihar egy ártatlan semmiség miatt tört ki. „A helybeli gimnázium ötödikes diákjai fölírták a táblára, hogy Éljen a május harmadikai alkotmány – mily édes emlék a lengyeleknek!”4 A többi a spiclik, provokátorok dolga volt: a társaságokat egykettőre leleplezték. A per áldozatai jórészt tizenkét-tizenhat éves diákok és tanáraik voltak, akiket megkínoztak, és nemritkán életfogytig tartó száműzetésként Szibériába hurcoltak, vagy a cári hadseregbe soroztak be. Maga Mickiewicz 1823 októberétől hat hónapon át raboskodott. A filomaták egyébként az összes vádlott közül a legenyhébb büntetést kapták. A vizsgálati fogság idején túl hármuknak kellett börtönbüntetést letölteniük, maga Mickiewicz pedig több más társával együtt száműzetésre ítéltetett: megtiltották neki, hogy Litvániában, illetve az ún. nyugati kormányzóságokban telepedjen le: az orosz hatóságok rendelkezésére kellett állnia, tanári állást kellett vállalnia egy, a hatóság által kijelölt helységben. Így került 1824 novemberében Pétervárra, ahol az orosz nemesi értelmiség azonnal befogadta: megismerkedett és összebarátkozott a korabeli író- és művésztársaság színe-javával, a későbbi dekabrista felkelés több résztvevőjével, Besztuzsevvel, Rilejevvel, sőt Puskinnal is. Száműzetése valósággal diadalmenetté változott, mert bár rendőri felügyelet alatt élt, s nem hagyhatta el Oroszországot, eközben élénk társasági életet élt, költők, művészek körében tölthette idejét. Az előkelő orosz társaságban nemcsak befogadták, de egyenesen úgy bántak vele, mint maguk közül valóval, műveit megjelentették, a költőt kézről kézre adták az elegáns szalonokban, ahol rendre elbűvölte a hallgatóságot költői rögtönzéseivel, és sikereit rajongó hölgyek oldalán élvezhette. A dekabristák keserű sorsától valószínűleg az mentette meg, hogy 1824–
25 telén Odesszába rendelték, ahol a helyi líceum tanára lett. Majd egy pétervári kitérő után 1828-ban európai körútra indult, amelynek során egyebek közt tisztelgő látogatást tett Goethénél Weimarban, hónapokat töltött tarka és érdekes nemzetközi társaságban Rómában, majd az 1830-as felkelés hírére – Franciaországon át – visszaindult hazájába, de végül nem lépte át a határt, hanem Drezdában telepedett le.

Az az ember tehát, akinek szemével Oroszországot látjuk, nem egyszerűen egy elnyomott nemzet szerencsétlen sorsú fia, hanem egy személyben privilegizált helyzetű szalonszáműzött is, akit a mértékadó orosz művészek és a politikai elit progresszív csoportjai határozott szimpátiával kezeltek, s akinek száműzetése ideje alatti (!) külföldre utazását is befolyásos orosz barátok/barátnők közbenjárása tette lehetővé.

Az 1830-as felkelés kirobbanását követően azonban a cári birodalomban a közhangulat a lengyelek ellen fordult, ismeretes, hogy Puskin is írt lengyelellenes verset ez idő tájt. Ráadásul a dekabrista felkelés leverését követően az orosz nemesek egy része is köpönyeget váltott, s maga Mickiewicz csalódottan tapasztalta, hogy egykori orosz barátai közül nem egy a kegyencek dicstelen, de kényelmes életét választotta. Ennek a bonyolult, a történelmi körülmények hatására változó viszonynak mindkét korszakát megörökíti a Függelék versciklusa: Nagy Péter emlékműve előtt a köznapi világ kicsinyes érdekellentétein felülemelkedő rokon szellemek ideális kettősét látjuk:
„Két ifiú állt az esős estvében / Egy köpeny alá bújva, kéz a kézben: / Nyugati jöttment, maga a Zarándok, / A zsarnoki cár mártírja az egyik, / Másik az orosz nép nagy fia, látnok, / Költő, kinek dalait egész Észak zengi. / Pár napja csak, de mintha ősidőktől / Ismernék egymást, barátok örökkön. / Lelkük, miként az Alpok iker orma, / Ég fele tör, nem fogja föld kölönce, / S bár elválasztá őket a víz sodra, / A kaján idő vad zúgását hallva, / Az a két kőszál egymás felé hajla.” (224.) Az orosz nép nagy költője beszél – a szabadság hajnalcsillagát várva, az őt egyetértéssel hallgató lengyel költőtárshoz intézve szavait. Ekkor még nem kétséges, hogy a két nemzet színe-javát képviselő költőrokonok teljes egyetértésben várják a közös ellenség, a zsarnokság bukását: „Száz éve tombol s áll. Áll, nem dől le, és / Mint egy szikláról szakadó vízesés, / Csüng a szakadék szélén, jéggé fagyva. / De ha majd felsüt a szabadság napja, / S hő nyugati szél száraszt új utakat, / Tócsa leszel-é, bronz zsarnok-zuhatag?” (266.)5

1830 után a progresszív társadalmi csoportok gondolkodásában is változás állt be, s az egykori, nem is olyan régi, a szabadság és a haladás nemzetek feletti prioritásába vetett hit addigra már a múlté: ismét felülkerekedtek a nemzeti ellentétek. Erre a helyzetre reflektál a Muszka barátaimnak című vers. Ez a Függelék függelékeként a művet lezáró költemény felidézi az egykori orosz költőbarátok, a dekabrista felkelésben való részvételük miatt száműzött vagy kivégzett orosz költőtársak sorsát. Mickiewicz nem titkolja, hogy igazi büntetésnek nem az önkényuralkodó szabta száműzetést vagy a kényszermunkát, hanem az egykori szabadsághősök erkölcsi bukását tekinti: keserű sorok szólnak azokról az egykori elvbarátokról, akik a cár kegyéért elárulták az ügyet.

Mickiewicz és az oroszok egzisztenciálisan és lélektanilag egyaránt bonyolult viszonyát persze az is színezte, hogy Oroszország, mint a legfőbb ellenség, s ennek az ellenséges hatalomnak a kulturális megnyilvánulásai a felosztásokkal terhelt XVIII. századtól fogva kiemelkedő szerepet játszottak a lengyelek gondolkodásában. Mickiewicz maga attól kezdve, hogy a húszas évek közepe táján tudatosult benne a cári rendszer elnyomó jellege, igyekezett különbséget tenni az orosz állam és az orosz nemzet (vagy a nép) között: kritikája elsősorban a politikai rendszert és annak eszközeit kárhoztatta. Ugyanakkor bizonyos fokig idealista módon hitt az ún. egészséges nemzeti jellegben, valamiféle szláv eredetű ősmorálban, amely szerinte az orosz embereket jellemezné. Stanislaw Pigoø idézi a Függelék valószínű keletkezésének évéből, 1832-ből való, Odezwa do Rosjan (Felhívás az oroszokhoz) című írását, amelyben hasonló szellemben fogalmaz a költő: „Az oroszok nem maradhatnak sokáig a despotizmus vak eszközei, emlékeznek az egykori szláv szabadságra, nemes érzelműek és becsületesek… de hát a német, a kirgiz vagy a tatár ismer-e vajon mást, mint ama cárnak az akaratát, aki őt gazdaggá teszi és felemeli?”6 A Függelék-ből azonban valami más és több derül ki az oroszokról: árnyaltabb, habár egyúttal sötétebb is lesz a róluk készített kép, amelyben nyomát sem találjuk a nép idealizálásának.

Mindenesetre valószínű, hogy a személyesen is tapasztalt élményeknek nem kis részük volt abban, hogy a Függelék-ben Mickiewicz olyan képet ad az orosz birodalomról, amely nemcsak a korabeli lengyel gondolkodásról árul el sokat (Czeslaw Milosz joggal állítja, összefoglalása ez mindannak, amit a lengyelek a XIX. században Oroszországról gondoltak),7 hanem a lengyelek oroszságképének olyasfajta sűrítménye áll elő, amely alapjául szolgált egy még a XX. században is ható nemzetkép kialakulásának. Az, ami itt Oroszországról leíratik, alapjaiban nem veszít érvényéből a XX. századi gondolkodók szemében sem, legfeljebb más kontextusban jelenik meg. A két háború közötti lengyel gondolkodástörténet talán leghangsúlyosabb irányzatának, a katasztrofizmusnak úgyszólván a vezéreszméje volt a keresztény kultúrát és civilizációt fenyegető bolsevizált „ázsiai” orosz világ réme. Mi sem igazolja ezt fényesebben, mint a katasztrofista Marian Zdziechowski Oroszországgal foglalkozó esszéi, amelyek a Sátán birodalmaként írják le Oroszországot, ahol a Cár-sátán helyét a bolsevik Antikrisztus foglalja el.8

A zsarnokság, sőt az orosz civilizáció Mickiewicz adta kritikája egybehangzik a kortárs orosz kritikai értelmiség ekkoriban születő eszméivel, elsősorban a misztikus és szabadkőműves Pjotr Csaadajev gondolataival, de olvastán gyakran az lehet az érzésünk, hogy Gogol szatíráinak megállapításait látjuk-halljuk viszont. A Függelék legutóbbi elemzői közül Ryszard Przybylski arra is felhívja a figyelmet, hogy az itt kirajzolódó kép számos eleme – elsősorban Pétervár megjelenítése – Dosztojevszkij vagy Andrej Belij későbbi városábrázolásait előlegezi. (Kép és önkép sok tekintetben hasonlíthat tehát egymásra, nem véletlen, hogy az egyik leghíresebb XIX. századi Oroszország-kép szerzőjének, a francia Astolphe de Custine márkinak az oroszországi viszonyokat – egyébként sok tekintetben Mickiewiczhez hasonló szellemben – kritizáló műve kapcsán a kor orosz értelmiségének több képviselője is megvallotta egyetértését a francia utazóval. Más kérdés, hogy a nyilvánosan hangoztatott kritikáért az orosz értelmiségi az egzisztenciájával vagy egyenesen az életével fizetett.)

Alighanem ebből a rövid emlékeztetőből is kiviláglik, hogy nyilvánvalóak a mű áthallásai: a közép-európai értelmiség egzisztenciális problémái és sorspárhuzamai, a lengyel múlt és a magyar félmúlt történéseinek összecsengése kellő alapot és motivációt adhatott a fordítónak, s talán nem erőltetett a feltételezés, hogy úgy érezhette: helyette írták. Az olvasó, ha a filomaták peréről olvas, a hidegvérű kegyetlenséggel lefolytatott vizsgálat módszereiben könnyűszerrel ismeri fel a Nagy Terror vagy az 50-es évek pereinek ismert elemeit: az Ősök harmadik része minderről nagyon is realista képet nyújt. Nem kevésbé áthallásos a Függelék sem, hiszen a versfüzér leíró költeményeiből kirajzolódó Oroszország-képben nem nehéz az alapjaiban rendszerfüggetlen, „jogfolytonos” elemekre ráismerni – azokat a tapasztalatokat mozgósítva, amelyeket az 1945 utáni magyar történelem kínált fel.

Ezekre az analógiákra tudatosan játszik rá a magyar szöveg, nyilvánvaló ez egyebek közt az olyasfajta, többször előforduló, jellegzetesen XX. századi – tegyük hozzá: a magyar szlengből ismerős – kifejezések alkalmazásából, mint a vissza-visszatérő „ruszki” jelző, amely az eredetiben szereplő, jellemzően XIX. századi hangulatú s így a mű világához tökéletesen illeszkedő „muszká”-val (’moskal’) ellentétben napjainkig tágítja a mű asszociációs mezejét. Úgy tűnik, a műben megjelenített orosz világot a fordító szándékosan úgy ültette át, hogy a magyar olvasó számára is ismerősnek hasson – merthogy alapjában véve olyan tapasztalatot fogalmaz meg, ami a mai magyar olvasó számára is ráismerésszerű lehet.

A nyelvi modernizálás ugyanakkor nem lehet „műidegen”: a fordítónak itt is a kényes egyensúlyra kell ügyelnie, miközben megalkotja a Mickiewicz-mű nyelvének magyar megfelelőjét: természetesen fel kell idéznie a lengyel szöveget, de mindenekelőtt arra kell törekednie, hogy a mű élő és eleven magyar nyelvű műalkotásként szólaljon meg. Bella ezért stilizál, s létrehoz egy, a XIX. századi magyar költészet (főleg Vörösmarty és Petőfi) nyelvhasználatát idéző költői nyelvet. A fordító keze nyomán egy szuverén, egyszerre régies, a XIX. század stílusát imitáló, ugyanakkor modern nyelvezet áll elő, amelynek szókészlete, költői képei és metaforái, retorikai és stilisztikai eszközei, bőven alkalmazott hangutánzó és hangulatfestő elemei élvezetes, ízes, gondolatgazdag szöveget teremtenek. Bella érezhetően szinte lubickol a szövegben: az Improvizáció istenkáromló indulattól fűtött, feszültséggel teli, „objektív líraiságának”9 metaforikája magyar fordításban is plasztikusan eredeti: „Tudd: a szív égeti fel, mit ész nem tudhatott – / Ládd: a teremtés tűzfészke a szívem, / Gyűjtöm, lefojtom lángját, hogy kilője / – Ha akaratom vasmaggá sürítem – / A Tagadás ágyúcsője.” (155.) A népiesre stilizált szövegrészek is ízesen szólalnak meg magyarul (kitűnőek például a Csongor és Tünde figuráinak nyelvén perlekedő ördögfiak), de Bella különösen a gúnyos, szatirikus részek átültetésében remekel. A szenátor, Novoszilcov ördögöktől sújtott rémlátomásában így éli át kegyvesztetté válását: „A Cár – Ő Felsége – Ó! A Cár bevonuland! Mi? Rám se néz? szemöldjét vonja – szigorúan? / Ó, ó! Legfönségesb Úr! Hangom belém szorúl, / S elhal. Veríték és fagy! Vacog minden fogam, – / Ó, Marsallja, én! Hát ez? Hátat fordít, hátat! / Méltóságok, szenátorhad szeme láttára. / Jaj meghalok, meghaltam, sírtömlöcbe zárva / Féreg rág, rovar rohaszt, röhej és vicclárva, / Menekülnek előlem. Ah, mi csönd! Üresség! […] / És e zsongás – fülemben tücskök másznak esmég: / Másznak esmég, másznak esmég […] / Iszony e zsivaj, kuncog e mámor: / Kegyvesztett a szenátor, nátor, nátor!” (184.) S így szól például magyarul az az önmagában, miniszatíraként is megálló metaforalánc, amely a francia parlament működését idézi fel annak érzékeltetésére, miként jut el a cári parancs a díszszemlére összegyűlt seregekhez: „Vagy aki látta a francúz parlamentet, / Mely üstnél százszor viharzóbb, nagy örvény, / Mikor elibe kerül egy új törvény, / És már a viták ideje közelget: / A szabadság-éhkoppos Európa / Azt hiszi, neki szól a levesnóta, / Liberalizmus – bugyog sok száj kútja, / Egy az elején említé a hitet, / Zajong a T. Ház, fújja, nyomja, unja, / A szabadságról szól az, s ugyan kinek. / Majd egy másik királyok álságáról: / Népnyomorúságról, zsarnokságról, cárról. / Ám: »Napirendre!«. A Ház untan sziszeg – / Mire a pénzügyminiszter egy durung- /Vaskos, nagy büdzsé-tervezettel beront, / Kezdi keverni a kását kamatról, / Vámról, stemplikről, díjról, leltárakról, / Fortyog, forrong, zajg és fröcsög a T. Ház, / Egekig hányja zsivaja tajtékját, / Örvend a terem, a kormány riogat, / S végül megtudja mind-mind az igazat, / Nem másról volt szó, csupán… az… adóról.” (274.)

Ahogyan talán ez a fenti idézetből is érzékelhető, azok a korábbiakban említett tipológiai különbözőségek, melyek a magyar és a lengyel romantika megfeleltetését nehezítik, a nyelv létrehozása során inkább kezére játszottaka mű „modern”, XX. századi érvényességét hangsúlyozni kívánó fordítónak. A Függelék nyelvében nagy szerepet kap ugyanis – a pamflet műfajának megfelelően – az a felvilágosodás kori eredetű, intellektuális szatíra, amely harmonikusan illeszkedik bele az ezt a tradíciót is átvevő lengyel romantika nyelvébe, de ami a magyar irodalomban nem rendelkezvén jelentős felvilágosodás kori előzményekkel, csak a XX. századi költészetben jut komolyabb szerephez. Ezért a magyar fordításban kifejezetten modernnek hatnak a Pétervár című vers eredeti falragasz (’csirizmány’)-idézetei: „Ím egy: Itt lakoz Ahmet, a Kirgiz Khán, / a Lengyel Ügyek legfőbb konstruktora, / Szenátor. – S még egy: Lekture monsieur Dzsokó, / a párizsi nyelv ínyence, tudora, / Udvari kukta, Vodkaadószedő, / Basszus kórista meg Főtanfelügyelő. / És ott: egy talján, Piacere Gioco. A cári konyha disznószállítója, / Kisasszonyoknak illemdét nyit mától. / Főtisztelendő Diener lelkipásztor, / Cár-gyémántrendes lovag, Prédikátor / Ma igét hirdet, arról prédikál ma, / hogy a Cár Isten kegyelméből Pápa, / Hit s lelk’ösmeret szent Mindenhatója / S egyben fölszólít minden kálomistát, / Szociniánust, anabaptistát, / Miképp meghagyá minden Muszkák Cárja, / S a burkus király, Ő hű muskétása, / Térjenek meg, van: új hit s lelk’ösmeret, / Mert egy a pásztor, s egy a gyülekezet. / Ott: Kottamásoló, emitt: Női ruhák, / Gyerekjátékok. Korbácsok, kancsukák.” (259.)

A Függelék, ha úgy tetszik, maga is stilizáció, hiszen egy klasszicista műfajt, a verses szatírát építi be a romantika jellegzetes műfajába, a fiktív útinaplóba. E költői utazás keretében virtuálisan egyre beljebb kerülünk az ország belsejébe, hogy azután egészen a fővárosig, Pétervárig jutva, a város jellegzetes szobránál, Nagy Péter emlékművénél, illetve éjszaka a Névánál álljunk meg.

A bevezető képsor a filomaták képzeletbeli utazását jeleníti meg a téli tájban. Kietlen, sík, szinte lakatlan táj tárul elénk, amelyen akadálytalanul zúg át a vad téli szél. Mickiewicz itt a tagadás, a hiány kifejezőerejét avatja alapvető művészi eszközzé, s ezzel egyedi hangulatú téli tájképet vetít az olvasó elé, amelyből árad a végtelen orosz puszták komor hangulata: „Behavazódott, mind vadabb világban / Száll a kibitka, mint szél a pusztában, / Két szemem, mint két szélvészragadta / Sólyom a tél vad óceánja fölött / Földet keresve hiába is köröz, / Oly vad elemek tombolnak alatta, / Nincs hova szálljon, szárnya pihentetni, / Bárhová is néz, érzi, el fog veszni.” (251.)

A magyar fordítás egyértelműen a táj vadságát hangsúlyozza, mert az eredetiben csupán egyszer előforduló jelző a fordításban háromszor kerül elő, egyszer az áthatolhatatlan óceán („nad oceanem nieprzejrzanym”), másodszor pedig az idegen elemek („obce… z"ywioly”) is ezt a jelzőt kapják. Azzal, hogy ebben a szakaszban a fordító az eredeti szövegnek egyetlen elemét emeli ki, felerősíti ennek az egy elemnek, a vadságnak a jelentőségét. Ezzel olyan jelentéstér teremtődik meg, amely a későbbi szövegrészekkel, az itt élő ember jellemzőivel hoz létre asszociációs mezőt. A vadság mellett az üresség és a (havas) fehérség e táj jellemzői. A magyar fordításban az expresszívebb, egyszerre ürességet is és a kietlen vidéket is felidéző ’puszta’ szó szerepel. „Oly puszta a föld, oly nem emberforma, / mintha csak tegnap teremtették volna.” (251.)

A következő szakaszban leírt hóvihar és a szörnyként pusztító északi szél, amely „a halált hajtja”, a természeti környezet embertelen voltára utal, s a kegyetlenül kemény időjárási viszonyokat felidéző kép semmi jót nem jósol az emberi világra nézve sem: éppen ellenkezőleg, azt sejteti, hogy az emberi kapcsolatokat is ridegség, kegyetlenség hatja át. A természeti környezet láttató megjelenítése azután átvezet az amorf, kialakulatlan, mintegy a történelem ismert horizontján kívül eső világ megjelenítéséhez.

Az egész versciklusnak két fontos vezérmotívuma, pillére jelenik meg ebben a versben, s ezekre épül rá az oroszság képe a Függelék többi darabjában. Az egyik: Oroszország és az orosz nép kulturális-civilizációs hovatartozása (amely fokozatosan tárul fel a természet leírása, az emberi fiziognómia elemzése, majd az épített környezet és az emberi viszonyok ábrázolása révén), a másik az ország uralkodójának alakja. Ez utóbbi motívum többnyire indirekt módon, az orosz élet hétköznapjaiból kiemelt egyes epizódok bemutatása révén jelenik meg: a cár mindenhol ott van, az élet minden mozzanatában, s ez a mindenütt jelenlét mutat rá a rendszer lényegére, arra ugyanis, hogy minden az egyeduralkodó akaratától függ.

„Fehér, puszta és üres e táj, mintha / Papírlap lenne, mire még nincs írva – / Ki ír, vajh, reá, tán az Isten ujja / Jó emberekkel – sort sorra – beírja, / A szent igazság hitét írja-é be, / hogy itt a vezér az emberszeretet, / S ékes keresztje a vértanúk vére? / Vagy eljön az Úr ősi ellensége, / S e könyvbe karddal vés ilyen betűket: / Az ember fia itt láncravert kutya, / S a betlehemi üstökös: kancsuka?” (252.) A költői kérdésben szereplő fogalompár egyszerre több motívummal állítja szembe a kereszténységet (Isten világát) az itt még csak metaforával (az Úr ősi ellensége), utalásszerűen megnevezett sátáni világgal, amelynek a kard és a kancsuka az attribútumai. A kérdés azért is költői, mert a leírás további menetéből bizonyosságot nyerhetünk arra nézve, hogy a föld, ahol járunk s a város, amelyet majd megismerünk, a Sátán birodalma. Tekintettel arra, hogy a műnek ezt az aspektusát Ryszard Przybylski a műfordítással együtt a kötetben megjelentetett tanulmányában alaposan kifejtette,10 az alábbiakban inkább a műből kirajzolódó sajátos tipológia civilizációs-kulturális sajátosságait vesszük górcső alá. Ebből a szempontból nyilvánvaló, hogy a Függelék-ben ábrázolt világ terében az e helyütt a kereszténységgel azonosított európai civilizáció és kultúra horizontján kívül vagyunk.

Nemcsak az utal erre, hogy „fura formát öltnek” errefelé a házak, hanem az is, hogy a civilizáció kialakulásának egyik feltétele, az úthálózat sem a másutt szokásos módon jön itt létre, s a feladata sem az, hogy a békés emberi tevékenységeknek – kereskedésnek, áruk cseréjének – teret adjon: „Cár-ujj vonta meg mindet, Pétervárott. Az élet itt a zsarnoki rend fenntartását szolgálja, s az ezt irányító akarat nem törődik a már meglévő emberi településekkel: mindez azt jelzi, hogy egy militarizált országban járunk, amelynek uralkodója az országnyi hadsereget és a rendőrséget is egy személyben irányítja: „A cár dönti el, ki, mikor s hol harcol.” Nem véletlen az sem, hogy a cári parancsra „valakit lefogni” száguldó kibitka megszokott látvány errefelé.

Továbbhaladva, a képzeletbeli utazás során azt látjuk, hogy a tájhoz hasonlóan az itt élő ember is vad és idegen. „Láttam emberét – mind, mind mint a szálfa, / Bikanyak, széles mellkas, vas a válla. / E nép, mint Észak minden fája, vadja, / Üde és erős, egészséges fajta. / Ám, mint a síkság, olyan mindük arca: / Üres, nyílt, tiszta, és – vadság uralja.” (253.) Ennek megfelelően a szem, mely köztudomásúan a lélek tükre, itt csak ürességet áraszt: „Itt az emberek szeme nagy és tiszta, / Mint e széles föld, s ha háborog a lélek, / Nem riad, meg sem rezzen a pupilla, / Panaszolkodván sem hamvad ki fénye. / Messziről nézvést – nagyszerűek, csodák. / Lelkükbe nézve – mind kiholt pusztaság.” Az itt élő emberek jelleme – az őket körülvevő környezethez hasonlóan – amorf, képlékeny, ismeretlen jövőt rejtő alkatuk félelemmel tölti el a szemlélőt, hiszen nem tudni, vajon az idő múlása jó vagy rossz irányban hat-e majd rájuk: a jövő a legellentmondásosabb lehetőségeket rejtheti magában. „Testük is daróc, láncból szőtt szövétnek, / Abban telel ki a báb-hernyó lélek, / Szárnyait óvja, szabadulására / Hímezi, készül a szép suhanásra. / Ám ha kisüt a szellem napvilága, / Mi szabadul ki, ha fölhasadsz, lárva, / Fénypillangója száll-é a magasba, / Vagy éji lepke, a sötétség fattya?” (253.)

Természetesen adódik a kérdés, kinek vagy minek a szemszögéből nevezhető idegennek az orosz világ és embere? Legtalálóbban talán a lengyel származású angol író, Joseph Conrad egyik regényének címével válaszolhatnánk:
Nyugati szemmel. Azaz a művelt európai szemével, aki kívülről és egyúttal kissé felülről is szemléli az orosz világot, amely nemcsak furcsa és idegen számára, de megmagyarázhatatlan és emiatt titokzatos félelemmel teli is. Mickiewicz is európainak érezte magát, s az európai kultúra és mentalitás szemszögéből tűnt számára idegennek mindaz, amit az oroszoknál megfigyelt. Conrad regényének narrátora, az oroszul jól beszélő angol nyelvtanár értetlenséggel vegyes félelemmel szemléli a genfi „Le Petite Russie” orosz emigránsainak viselkedését, s az övéhez hasonló érzelmekkel méri fel a Függelék elbeszélője is, mennyit érnek Oroszországban az európai mértékek és hagyományok. Nem kétséges, hogy oroszok és lengyelek viszonyának, a megszállók és az alávetettek kapcsolatrendszerének a műben ábrázolt civilizációs és kulturális modellje számunkra is ismerős lehet.

A látottak mindenestül ellenséges érzelmeket váltanak ki a szemlélőből. Már magának a fővárosnak az alapítása is ellentmond az európai hagyománynak: „Görög és latin időkben az ember / Isten mellé bútt, így épített házat. / Nimfa-forrásnál, a szent ligetekben / Rakatott hegyre óvó pajzsnak várat. / Így épült hajdan Athén, Róma, Spárta. / A lovagkorban, mint a fecskefészkek, / A várak alá viskók épülének, / Rábízva maguk azok oltalmára. / Gázlók mellé is települt számos, / S évszázad során lett a révből város. / Mindről mondható, Istenek emelték, / Vagy egy-egy nagyúr, vagy épp egy mesterség. // De honnan lett e főváros, a muszka? / Hogy támadt kedve százezernyi szlávnak / Idemászni, e világvégi zugba, / Mit csuhonoktól, s a viztől zabráltak? / Itt a föld nem ad se mannát, se kenyeret, / Itt a szelek csak havat s esőt hordnak, / Túl forrók vagy túl hidegek az egek, / S mint zsarnok kedély, oly forgandók, zordak. / A Cár akarta, nem a nép e lápos / Földet, ukázra lett e város rajta, / De nem népének, néki: egy főváros. / Mert Mindenható, s hogy az: megmutatta.” (258.) Az európai városalapítási hagyományokkal ellentétben az uralkodó önkénye hívta életre, mintegy önnön hatalma bizonyítékaként.

„Futóhomokba, lápba, mocsarakba / Beverettetett százezer cölöpöt, / Százezer muzsik testét tapostatta / Alá, s mikor a hullákkal cölöpölt / Alapzat már állt, a hullák fiai / Fogattak kordé, szekér, hajó elé / Hegyeket nyűni, erdőket irtani, / S idevonszolni, miképp elrendelé.” (258.) (Bella ebben a részletben az eredetinél jóval erőteljesebb hatású szöveget hoz létre, mert a „na palach i cialach Moskalów / Grunt zaloz"ywszy” = a muszkák testére alapot emelvén kifejezést „hullákkal cölöpölt alapzat”-nak fordítja, s még egyszer behozza a hulla szót az eredetiben semlegesebb „inne pokolenia” = „más nemzedékek” szerkezet fordításában: „a hullák fiai fogattak kordé, szekér, hajó elé”.)

Az ilyen módon erőszakkal, parancsra és önkényesen építtetett város megjelenésében van valami nem igazi, valami díszlet- vagy maskarádéjelleg. Innen kezdve akár arról is beszélhetünk, hogy az olvasottak szerint Mickiewicz anorganikusnak, művinek, felemásnak látta az orosz civilizációt. Ahogyan a Pétervár elővárosai, illetve a Pétervár című versekből kiderül, az orosz civilizáció valamennyi látható építőköve a házaktól (sőt a paloták stílusától és megjelenésétől) a katonai egyenruhák szabásáig egytől egyig európai mintát követ, csakhogy annak mintegy felszínesen átvett mása, jellemző kifejezéssel: S#wiez"o malpione”, „frissiben majmolt”, tehát szolgaian lemásolt, s ezért szánalmas egyvelege. S az eredeti minták itteni torz átszabását jelzi az is, hogy az átvett javakat a maguk módján új funkcióban használják fel. A magyar fordítás szövege a „kicsipkézték csicsásan” szófordulattal, ha lehet, még inkább hangsúlyozza a nevetséges újmódi sznobériát s a pusztítás és fosztogatás révén megszerzett javakkal való barbár bánásmódot: „Hogy palotáik itt húzzák fel a Cár / Aljas szolgái, könnyünk óceánja / S vérünk öntetett eme bűntanyákba. / Követ bányászni ama kolosszusnak, / Összeesküvést, s hányat, kiagyaltak. / És hány ártatlant száműztek, megöltek. / Hányszor szórták szét, s foszták ki földünket. / Míg litván véren, ukrán köny-
nyön, lengyel / Aranyon mindazt megvevék busásan, / Mi Párizs, London kacatja, s nagy keccsel / Palotáik kicsipkézték csicsásan. / Pezsgővel mosták fel a parkett tükrét. / Majd menüettet járva föltürülték.”
 (256.)

A város életének menetét is a Cár szabja meg, körülötte forog minden. A hétköznapok legfontosabb eseménye a cár és az udvari nép sétája: körülöttük vonul fel a színes maskarádé: az udvaroncok és udvarhölgyek, a civil alattvalók különböző csoportjai, amelyeket pergő felsorolás jelenít meg. Személytelenségüket, arctalanságukat jellemzi egyebek közt, hogy csak ruhájuk egy-egy részlete jelzi ottlétüket, személyek helyett csak tömeget, „tülekvő nyáj”-at látunk. Egy-egy találó vonással megrajzolt, karikatúraszámba menő miniportré adja ennek a résznek az életteliségét. „Tejfeles szájú, divatos tisztbagázs. / Égi meszelők. Egy-egy nyúlánk pika. / Derekuk fűzik. Karcsúk, mint a darázs. / Lesunyt fejjel jön a sok csinovnyika. / Föl s le sandítnak, hol kell meghajolni, / Kin kell átnézni, s kit sárba taposni.” (261.)

Szó sincs azonban valami vidám karneváli hangulatról, a bámészkodókat és a különböző rendű-rangú civileket gerinctelen, szolgalelkű, üresfejű, hiú parazitáknak láttatja a narrátor. „Csontja sincs már, úgy hajlong, görnyed kétrét / E nyelvén csúszó, csúf skorpió népség.” (Uo.)

Az alakok kizárólag a cárhoz fűződő viszonyukban kerülnek elő – a soknemzetiségű hadsereg besorozott katonái, tisztek és főtisztek, az udvari nép. A cártól való egyoldalú függés rangsortól függetlenül az egyszerű sorkatonára éppúgy érvényes, mint a nagy hatalmú generálisra. A szolgalelkűség, a talpnyalás ezeknek az embereknek a testét-lelkét megnyomorítja: „Egy generális bátran megy halálba, / Golyó, ha éri, rámosolyog a cár, / Ám ájuldozik, sápad, s az halála, / Ha nem vetül rá kegyes cári sugár.” (271.)

Már az Út Oroszországba című versből kiderült, hogy ez az állam erősen militarizált. Nem véletlen hát, hogy a Díszszemle a ciklus fontos verse, mert a „sztyeppehosszat özönlő seregek”, a „sok és sokfajta zöldmundéros ember” szemléjéből – részben az egészet – ennek a militarizált országnak a működését ismerhetjük meg. A hang itt is gúnyos: a sereg felvonulása és mozgása a rovarok nyüzsgését idézi a szemlélőben: „eldönteni, melyik, milyen ezred, / Rovarász elme éles szeme kéne, / Ki sárból nyüzsgő nyüveket rendezget, / S mind besorolja a maga rendjébe”. (268.) Az orosz hadsereg lényege a sokaság, a nagy tömeg, megjelenését a külsőségek – az öltözékek és a kiegészítők cári reform szabályozta rendje teszi látványossá, vagy inkább, ahogy Mickiewicz láttatja, afféle cirkuszi látványossággá: „Trombita jelzi – jönnek a lovasok, / Száz és száz huszár, dragonyos, ulánus, / Süveg és sapka és csákó kavarog – / Azt is hihetnéd: mester-kalaposok / Munkáit hozza mustrára az árus. / A cári ezred! – Sok, karótnyelt flaska, / Mellükön rézvért, mint egy szamováron, / Lovuk feje meg a szamovár csapja. / Ennyi szín, fegyver nincs is a világon, / Legjobb hát lovuk szerint tartnom számon. / Ezt mondja az új hadásztaktika is, / S megfelel minden orosz szokásnak is.” (268.)

A nagy létszámú hadsereget, az embereket az egyeduralkodó kénye mozgatja, maga a hadgyakorlat is csupán az ő kedvtelése, a felnőtt gyermek játéka, a benne részt vevők a cár bábjai csupán, akikkel azt tesz, amit akar. Az egész díszszemle értelmetlenségét, öncélúságát leplezi le a barokkos nyelvezetű, magyarul nyilvánvalóan Zrínyit imitáló groteszk invokáció, „Múzsám, add mostand száz Homérosz száját, / S az latin nyelveknek ékes szószólását, / Add nékem minden számvevők pennáját, / Felsorolhatnom ezredesi számát, / Tisztje, altisztje tenger sokaságát, / Hős közlegényi számhatatlan árját.” (268.) Majd erre felel a díszszemle menetének leírása végeztével a nyíltan gúnyos önkommentár: „Érzem, mily fennkölt, fenséges e téma. / Ha dallni tudnám, mily dicsfénybe vonna. / De rímröppentyűm, rossz múzsám, alélva / Lehull, s prózába pukkan, döglött bomba. / S e hadgyakorlat fő manőverén ma / Elszundítám, mint jó Homér, én bamba.” (268.)

Az, hogy Mickiewicz nem tartja túl sokra Nagy Péter művét, az orosz birodalom európaizálásának hozadékát, jól látható. Számára továbbra is „a kibitka, ukáz, Szibéria, / Kancsuka” nyilvánvalóan ázsiai attribútumai jelképezik Oroszországot, a modernizáció látszat csupán, nem más, mint „újmódin fúvott ó muzsika”. Hogy „Oroszhont Péter cár civilizálta”, legfeljebb a korabeli nyugati hatalmak szemébe hinthetett port, de a szomszédból jól látni, hogy mi itt a lényeg: Utódainak nem maradt más dolga, / Mint hazugsággal tömni a világot, / Szurony-segítni egy-egy zsarnokságot, / Kis vérfürdők, kis tűzvész egy-egy honban. / Egy-egy idegen földet elzabrálni, / Meglopni a hont, s külföldön szétszórni, / Hadd zengje német taps, franciák ó-i / Nálunk milyen erős, bölcs, szent rendet látni.” (273.)

S ha a Díszszemle kicsiben az ország életét képezi le, akkor a díszszemle kritikája az egész rendszer kritikája is, s ez nyilván úgy lehet teljes, ha a másik oldalt, a rendszer áldozatait is számba vesszük. Emiatt jelennek meg a letaposott, megfagyott, ágyúk és lovak nyomorította bakák. Mickiewicz Oroszország-képe ezzel lesz teljessé: ennek a résznek a jelentőségét mutatja az is, hogy a leírás nagy terjedelemben foglalkozik az emberszámba sem vett, megnyomorított katonákkal, szolgákkal, tisztekkel és altisztekkel. Ezekből a sorokból egészen másfajta hangulat árad, mint az előzőekből: a szatirikus hangot az áldozatokkal szolidáris hangütés váltja fel. A költő és az ő szavait megszólaltató, vele maradéktalanul azonosuló fordítója itt az uralkodó bábjaiként mozgó arc nélküli tömegek valódi kiszolgáltatottságát, a testi épségüket semmibe vevő kegyetlen bánásmódot s az értelmetlenül, kizárólag a cár játéka kedvéért elpusztított életek hiábavalóságát leplezi le az áldozatok sorsának felvillantásával. „Elment mindenki: néző és színésze. / A puszta, üres téren ott viríta / Húsz hulla: annak az uniformisa / Fehér: lovas volt. Amannak színére / Semmi se vall már, úgy földbe taposták / A lópaták, a rohamzó lovasság. / Pár megfagyott, az arcvonaltól messze, / Oszlopként álltak, célt és irányt adva, / Az meg eltévedt, s a gyalogos hadban / Úgy vágták kupán, holtan esett össze. / Most viszik őket a policáj-szolgák / Temetni: mindegy, holt, félholt vagy ájult. / Ez bordatörött, azt meg elgázolták: / Derékban vágta ketté egy nagy ágyú. / Bele bugyrából vér fröccsent, s barna sár, / Három iszonyút üvöltött a szája, / Őrnagya meg: Kuss! még meghallja a cár! / A szoldát meghal, de hallgat urára, / Hát fogszorítva halt, gyorsan rádobták / Köpenyét, korán volt még, s haláltusa / Láttán a cárnak elmegy a gusztusa, / Ha éhgyomorra vért, húscafatot lát – / Kegyencin csattan rosszkedve ostora, / Ha dühödt-morcan tér meg, a palota / Megterített, dús asztala hiába, / Rá se tud nézni a húsok hadára.” (277.)

Ha az eddigiekben jórészt – és méltán – a fordítás értékeiről volt szó, talán nem tűnik kicsinyeskedésnek, ha említést teszek egy sajnálatos veszteségről is. A zárórészben olvashatók a híres sorok, amelyekben Mickiewicz az orosz nép iránti részvétét fejezi ki. Itt ugyanis a fordítás kevésbé sikerülten közvetíti az eredeti költői kép emelkedettségét, hiszen a tömör és expresszív kifejezés, „a rabság heroizmusa” helyett a hűségről szól: „Ó, szegény szláv, te! Mért fájsz nekem mostan – / Jaj, árva nép, te! Úgy fáj a hűséged, / Mert holtig hordod, mint hősiességet.” (280.) (Jól hangzik ugyan magyarul, és a Bella által kedvelt alliteráció is hatásos, de mégis kevesebbet ad.) Ne legyünk mégsem maximalisták. Fordítás valószínűleg nem képzelhető el efféle veszteségek nélkül, ez a dolog természetéből adódik. Örüljünk annak, hogy a Függelék átültetésével Bella érvényes és értékes munkával gazdagította a magyar polonisztikát. Mi több: olyan módon sikerült közvetítenie Mickiewicz Oroszország-képét, hogy azt magyarként is a magunkénak érezhetjük.


 

Balogh Magdolna


 


 

Jegyzetek


 

1. Péter Mihály: „Pár tarka fejezet csupán…” Puskin Jevgenyij Anyeginje a magyar fordítások tükrében. Bp., 1999. 10–11.

2. Szili József: Versfordításesszében. In: Kabdebó Lóránt et al. (szerk.): A fordítás és az intertextualitás alakzatai. Anonymus, Bp., 1998. 195.

3. Pákozdy Ferenc fordításában: „Mester, / Én mester nyújtom kezem! / Nyújtom föl, föl az égig és rakom a kezem / Csillagokra: zenélő üvegkorongokra, / Gyors vagy lassú mozgást kezdvén, / Csillagokat forgat eszmém, / Szerteárad milljó hang, íme, milljó hang szól, / Én szereztem mindnyáját, tudok minden hangról, / Illesztgetem, fűzöm-bontom, / Szivárvánnyá, összhanggá, s dallamokká bontom, / Töltöm zengő hangokba s villám-szalagokba, // Kezem levettem s nyúltam túl a világ ormán, / És a játék gömbjei megállottak némán. / Magam dallok, hallom dalom – / Hosszú és nyújtott, viharzó fuvalom, / Ahány hangja embernek, fújja, járja által, / Mind nyög sírva, bőszen árad, / S tompán ismétli sok század, / És minden zengzet együtt szól, ég lánggal, / Egyre hallom, egyre nézem, / Mint szelet, mely tengert renget, / Hallom röptét, füttyöt zenget, / Látom felhő köntösében. // Isten, rendedhez méltó e dal-zengés! / Nagy e dalom, dal-teremtés. / E dal erő, hősi nagyság, / E dal a halhatatlanság! / Örök éltet érzek én, azt teremtek itten – / Nagyobbat ennél csináltál-e – Isten?” A. M.: Ősök. Európa, 1963. 136. k.

4. Kerényi Grácia: Mickiewicz és az Ősök. In: A. M.: Ősök. 1963. I. h. 8.

5. Pákozdy Ferenc: „Száz éve áll már, ugrik, s nem hull mégse, / Akárcsak bércek ömlő vízesése, / Ha fagytól fogva csüng sziklafalakra: – / Ám mihelyt csillan a szabadság napja / S e hont nyugati szélnek heve járja, / Veled mi lesz hát, zsarnokság kaszkádja?” I. m. 226.

6. St. Pigoø: Dramat dziejowy polskorosyjski. In: uő: Zawsze o Nim. Warszawa, 1998. 452.

7. Vö. Czeslaw Milosz: Historia literatury polskiej. Kraków, 1998. 262.

8. Marian Zdziechowski: Europa, Rosja, Azja (Eupa, Oroszország, Ázsia). Wilno, 1923, uő: Widmo przyszloci (A jövő kísértete). L’Âge d’Homme, Lausanne, 1983, uő: W obliczu koøca (Szemtől szemben a véggel). Wilno, 1937.

9. Cz. Milosz: Historia literatury polskiej. I. h. 253.

10. Ryszard Przybylski: A babiloni fogság. In: Adam Mickiewicz: Ősök. 2000. I. h. 349–368. Ford. Pálfalvi Lajos.