ÖRÖK-E A KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG?

Erdősi Péter és Sonkoly Gábor (szerk.):

A kulturális örökség

L’Harmattan–Atelier, 2004. 549 oldal, ár nélkül

„Az örökség létének értelmét egészen más adja, mint a történelemét. A középkori ereklyékhez hasonlóan nem eredetisége, hanem jelenlegi hasznossága alapján méretik meg.” David Lowenthal e megállapítása az Erdősi Péter és Sonkoly Gábor szerkesztésében megjelent tanulmánykötet 60. oldalán az egész könyv egyik kulcsmondata. Az Atelier Magyar–Francia Társadalomtudományi Központ hetedik kiadványaként, a L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent vaskos könyv már azzal is hangsúlyozza Lowenthal gondolatainak fontosságát, hogy ő az egyetlen szerző, akitől – teljes joggal – két fejezetet olvashatunk.

Az előbb idézett mondatpár világosan jelzi azt a tartalmi irányt is, amely mentén a két szerkesztő nemcsak Lowenthal, hanem a többi szerző írásait is a kötetbe választotta. A tézis röviden így foglalható össze: az örökség komplex, sokféle célra használható jelenségcsoport, amelyet éppen azért kell reflexív módon, kritikusan vizsgálni, hogy ne keverjük össze más megközelítésmódokkal (például a történelemével), s így ne tulajdonítsunk neki tőle idegen feladatokat és lehetőségeket, ellenben becsüljük meg és adekvát módon kezeljük a benne rejlő potenciált.

A két szerkesztő a Bevezető-ben röviden kitér arra, milyen megfontolások alapján választották ezt az irányt. Feladatukat megnehezítette, hogy óriási nemzetközi irodalomból kellett válogatniuk, egyszersmind kevés színvonalas magyar vagy magyar nyelvre lefordított külhoni elemzésre támaszkodhattak referenciaként, mintegy feltételezett ismert olvasmányként. Az örökség tudata külföldön igen gyorsan, hirtelen jelent meg, folyamatosan szélesedő irodalmával nehéz lépést tartani. Idehaza a fogalom terjedése még inkább váratlan, előkészítés nélküli volt, és használata mindmáig nélkülözi a szükséges kritikai távolságot, fegyelmet. Bizonyos értelemben ez az örökségtudat egyik jellegzetessége: mivel az „örökségesítés” rendre gyakorlati indíttatású, valamilyen jelenlegi hasznosságot keres, ezért nem is igazán tűri a következetes fogalmi, érvelési keretet. Inkább hatni akar, méghozzá gyakran érzelmek, asszociációk felébresztésével, semmint állításokkal és érvekkel.

Ennek felismerése azonban nem jelenti azt, hogy az örökség mint fogalom használatának technikáit egyszerűen tudomásul kellene vennünk. Sőt pontosan ezért kell tudatosítani az örökségdiskurzus jellegzetességeit, s ehhez kitűnő hozzájárulás ez a könyv. A téma alapvető kérdéseinek tisztázása iránti igényt jelezte az is, hogy a kötet megjelenésével egy időben, 2004 őszén Kulturális örökségtársadalmi képzelet címmel kétnapos konferenciát rendezett az Országos Széchényi Könyvtár. Az előadásokból szintén kötet született György Péter, Kiss Barbara és Monok István szerkesztésében, az Akadémiai Kiadó gondozásában, a BME Szociológia Tanszékének támogatásával, amely 2005-ben jelent meg. Az előadók között volt a L’Harmattan–Atelier kiadású kötet egyik szerkesztője, Sonkoly Gábor is, akinek áttekintése az emlékezet technikáiról hasznos kiegészítés az Erdősi Péterrel szerkesztett könyvük Bevezető-jéhez.

A L’Harmattan–Atelier-kötet terjedelmét tekintve a Bevezető akár hosszabb is lehetett volna, hiszen a könyvnek az egyes tanulmányokkal szinte egyenlő fontosságú része az a kérdés, hogy milyen hazai kontextusban jelenik meg ez az olvasókönyv. Az örökség mint fogalom magyarországi használata igen sokat elárul az örökség természetéről, nem kis részben azért, mert az örökség folyamatos újradefiniálás alatt álló jelenségcsoport. Ez a kontinuus meghatározás, minősítés, csoportosítás maga az örökségdiskurzus, legalábbis annak gyakorlati része, lévén az örökséghez mindig érdek kapcsolódik, és ennek az érdeknek nagyon is nem mindegy, hogy az örökségi státusra aspiráló adott jelenség, tárgy, objektum az erkölcsi és anyagi támogatások fontosságának rendjében mikor milyen pozíciót foglal el. Ebben az értelemben az örökség meghatározása és kezelése politikai kérdés: érdekek érvényesítése azért, hogy a múltból ránk hagyományozódott elemek közül mi kerül be az örökség szűkebb körébe és azon belül melyik kategóriába.

Az örökségdiskurzus hazai társadalmi beágyazódása tehát szorosan kapcsolódik ahhoz, milyen értelmet kapnak a kötet szövegei a magyar olvasók között, s milyen hiátusokat igyekeztek a szerkesztők betölteni válogatásukkal. A rövid Bevezető-n túl a könyv e szempontnak két függelékkel igyekszik eleget tenni: Goda Károly gyűjtésében tematikus bibliográfiát, míg Horváth Ágnes összeállításában az örökség intézményeinek internetes megjelenéséről készült táblázatsort találunk. Továbbá a kötet egyik fejezete a műemlékvédelemtől az örökség felé tapasztalható magyarországi eltolódást tekinti át Fekete Ilona elemzésében.

A hazai közeg specialitásain túl, mint minden hiánypótló kötet, ez a válogatás is minél több igénynek igyekszik megfelelni. Nem szakosodik, hanem indító szövegeket kínál az örökség legkülönbözőbb aspektusainak tanulmányozásához. Az egyetemi olvasókönyv, az angolszász „reader” modelljéhez közelít leginkább. Hat nagy egysége között akad kifejezetten elméleti igényű, benne például André Chastel szövegével, míg más részekben legalább ennyi teret kapnak az esettanulmányok. Ezek földrajzilag is széles merítésűek Németországtól Japánig. Dicséretesen nagy szerep jut közép-európai, például lengyel és cseh tanulmányoknak, és magyar szemmel különösen tanulságos a romániai fejezet. Az elméleti írások kiindulópontja is sokszínű. Paul Ricoeur például a pszichoanalízis apparátusát veszi segítségül az „emlékezet sebezhetősége” vizsgálatakor, míg Krzysztof Pomian a nemzet szerepét kutatja az örökség emancipálódásában.

Két tanulmánycsoport külön figyelmet is érdemel. Az örökség intézményeiről, illetve az „örökségbiznisz”, azaz az örökség gazdasági felhasználásának, illetve eleve ilyen motivációjú megteremtésének, definiálásának jelenségeiről összesen hét tanulmány szól, és ez legkevésbé sem túlzás. A tanulmányok kitekintése e két csoportban ugyanolyan széles, mint ahogyan azt eddig láttuk. Az osztrák tartományi múzeumokról szóló esszé például néhol közvetlen párhuzamokat kínál a vidéki magyar közgyűjtemények dilemmáihoz. Az indiai múzeumok bemutatása más tekintetben hasznos: hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a nem nyugati civilizációk örökségfogalma csupán a helyi hagyományos, külső szemmel nézve etnográfiai típusú jelenségeket öleli fel – holott valójában az emlékezés és múltképzés nyugati intézményei, fizikai és szimbolikus gépezetei, jelesül a múzeumok, egyre jobban beépülnek a nem európai típusú modernizációs programokba is.

Az üzleti világ és az örökség kezelésének kapcsolatát taglaló írások közül idehaza is hasznos felismerésekkel szolgál Silvia Dell’Orso elemzése a mecenatúráról és a filantrópiáról. Ezek a támogatási formák most honosodnak meg újra Magyarországon, és árnyalt kialakításuk sok súrlódással jár az üzleti és a kulturális szféra között. Ezért érdemes megfontolni ezt az olasz áttekintést, amely bizonyos európai prioritások szempontjából bírálja ugyan az amerikai gyakorlatot, ám annak számos rugalmas elemét átveszi.

Akár a bölcseleti igényű, akár a gyakorlatias elemzések felől nézzük, a kötet rendre az örökség képlékeny jellegét hangsúlyozza. A múltat a ma szemüvegén keresztül nézi, s mivel a jelen óhatatlanul is változó, ezért ennek prizmájában a múlt is az. Ráadásul a jelen nem csupán nézőpontja, hanem tétje is az örökség mint a múlt hagyatékából értékesnek kijelölt jelenségcsoport értelmezésének. A múltból az bizonyul hasznosnak, ami a jelen értelmező erkölcsi, anyagi vagy egyéb pozícióit javítja. Az örökség egyszersmind nem csupán a meghatározói és a fenntartói, hanem a befogadói, a közönsége szempontjából is szubjektív. Számtalan példa bizonyítja, hogy jobban azonosulunk a múltnak a számunkra édes, rokonszenves változatával, még ha tudjuk is, hogy például az adott film vagy a posztmodern skanzen jellegű témapark a történeti anyagot szabadon átdolgozta. Ha ezek után bizonyos mítoszokat, legendákat a történelmi hűség jegyében revideálni szeretnénk, azzal szembesülhetünk, hogy létrehozóik és fogyasztóik egyként ragaszkodnak hozzájuk, és ellenállnak a történelmi objektivitásnak.

Mindez azonban nem értékeli le az örökséget, hanem legalább kétféleképpen értelmezhető a történelemtudomány és általában a szakmai elvárások viszonylatában. A Lowenthal által frappánsan megfogalmazott szembeállítás örökség és történelem között számos érvvel igazolható, de egyúttal árnyalható, problematikusságában kölcsönössé is tehető e belátások szerint. Maga Lowenthal is részben így tesz a kötetben tőle közölt másik fejezetben, amikor Az örökség és a történelem összefonódása című részben (487.) kifejti, hogy „a két terület között több hasonlóság van, mint amennyinek tudatában vannak”. Naivitás lenne ugyanis azt hinni, hogy a történelem mentes attól a típusú prezentizmustól (François Hartog), amely az örökséget valóban mélyen áthatja.

Talán reálisabb úgy fogalmazni, hogy a történelem kutatásának egyik célja a múltnak a jelen érdekektől lehetőség szerint független olvasata, még ha ez elkerülhetetlenül a jelen szemüvegén keresztül valósul is meg; miközben az örökség a szelekció és az átdolgozás hatásai révén eleve, tudatosan „olyan múltat alkot, amelyet magunkénak érezhetünk” (Lowenthal), még ha ezt akaratlagos vagy önkéntelen manipuláció révén nemegyszer hitelesnek, objektívnek tünteti is fel.

A különbség történelem és örökség között tehát lényegi és lényeges, de a megvalósulásban gyakran elmosódik. S meglehet, az örökség fabulái szubjektívek, fiktívek, ám éppen a hozzájuk rögzült érzelmi kötődés révén nemegyszer állandóbbak, örökebbek, tartósabb érvényűek az adott közösség számára a történelem néhány kategóriájánál. Ettől rendelkeznek a hagyomány erejével, az egyéninél szélesebb érvényével, a közösséget összetartó hatásával.

S ez vezet az örökség egyik visszatérő, a kötetben is sok helyütt, ugyan csak kimondatlanul, de erősen jelen lévő ellentmondásos vonásához. Lévén a jelen pragmatizmusának függvénye, az örökség folyamatosan változónak, tulajdonképpen a kissé hangzatos elnevezésével szemben éppen nem öröknek, hanem mulandónak, a mindenkori érdeklődésnek, érdekeknek hajló módon alakulónak látszik. Alkalmasint az örökség (tudatának) mai divatja is alábbhagy majd idővel – másrészt azonban az örökség (ápolása, újraszületése) iránti elemi emberi igény nagyon is mélyen gyökerező. Egyelőre a jövő dilemmája marad: vajon örök-e az örökség?

Ébli Gábor