Mann Lajos

 

JÓZSEF ATTILA „SZENDERGŐ SZONETT”-JE

Miközben azon a mostanában többször is tetten érhető ítészi eljáráson gondolkodtam, amely az írók nyíltszívűen közölt műhelytitkait, a költők csöppet sem kendőzött túlzásait vagy éppen vallomáskényszerből eredő, túlzott önvádjait használja fel ellenük, eszembe jutott József Attila három sora:

„Szendereg szivemben a vétek,

melyet szivesen büntetnétek,

ám én kilépek elibétek.”

Kíváncsi lettem ennek a rég belém ivódott szakasznak a szövegkörnyezetére, és rövid keresés után meg is találtam az 1937-re datált Töredékek között. Íme, az egész szöveg:

„Éltem, így érdemeltem én meg,

hogy társul vegyenek a vének,

kikben a haragvó remények

jó bölcseséggé változának.


Dolgos derű és könnyü kellem

szorongást eloszlató szellem

serkent engem a semmi ellen:

ha szólok, sokan szólnak hozzám.


Bimbózó és kinyilt világgal,

mint kisgyerek virágos ággal

………………………………….


Szendereg szivemben a vétek,

melyet szivesen büntetnétek,

ám én kilépek elibétek”

Gondolom, az olvasónak is rögtön feltűnik, hogy itt egy tizennégy soros konstrukcióról van szó, amelynek hiányzik egy sora. A tervezett tizennégy sor pedig két négysoros és két háromsoros versszakra oszlik, pontosan úgy, ahogy a szonett. A verssorok is jambikusak, mint a szonett esetében. A további részletek már eltérnek a szonett szokott formájától: a négysoros szakaszok sem az ölelkező, sem a párrímes hagyományt nem követik, hanem hármas csoportrímek után egy-egy rímtelen sor zárja le a szakaszokat. A terzinák sem kapcsolódnak rímkötéssel egymásba, hanem csoportrímesek, s így elkülönülnek egymástól. Tehát valamilyen rendhagyó szonettel állunk szemben.

További vizsgálódás után még egy furcsaságot veszünk észre: a szonett első és utolsó három sorának rímei magánhangzóik tekintetében megegyeznek. Az első háromról leválaszthatatlan, rímtelen negyedik sor megtartásával, akár össze is kapcsolhatnánk őket:

„Éltem, így érdemeltem én meg,

hogy társul vegyenek a vének,

kikben a haragvó remények

jó bölcseséggé változának…


…Szendereg szivemben a vétek,

melyet szivesen büntetnétek,

ám én kilépek elibétek.”

Jobban megnézve, nyugodtan nevezhetjük azonos rímelésűnek ezt a verskezdő, illetve versvégző két csoportrímet, hiszen magánhangzóikon kívül szóvégi mássalhangzóik is azonosak. Nyilvánvaló, hogy az azonos rímelés gondolatilag is szorosabban kapcsolja egymáshoz a vers elejét és végét. Ennek a gondosabb összehasonlításnak köszönhetően még egy fontos formai jellemző kerül előtérbe: valamennyi sora négy és feles jambusokból áll. Figyelmünk most már a hiányos első terzinára terelődik:

„Bimbózó és kinyilt világgal,

mint kisgyerek virágos ággal

………………………………….”

Vajon minek kellene a kipontozott harmadik sor helyén állnia? Nem kellene-e venni a bátorságot, s megpróbálni „restaurálni” a befejezetlenül maradt verset? Vásárra vinném vele a bőrömet, hamisítással azonban senki sem vádolhatna. Erős a kihívás, mért ne próbáljam meg?

A meglévő két sor -val, -vel képzős ragrímre végződik, de erősre, mivel a szótövek is rímelnek egymással. Elképzelhető ezt hasonlóval betetőzni? Látszik, hogy ez gondot okozott a költőnek is, különben nem hagyta volna üresen a sort. Igaz, hogy a versben egyedül ebben a szakaszban él ragrímekkel, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ilyen megoldás igénytelenebb volna a többinél. Vegyünk csak példát egy olyan verséből, melyben szintén egyetlenegy ragrímes szakasz van, de ez véletlenül sem rí ki a többi közül, sokadik hallásra vagy olvasásra sem:

„Már bimbós gyermek-testemet

szem-maró füstön száritottam.

Bánat szedi szét eszemet,

ha megtudom, mire jutottam.”

A Talán eltűnök hirtelen című vers második versszakát idéztem, ahol, „ha tűhegyre vennők”, nem lenne nehéz megállapítanunk, hogy ezek a rímek bizony ragrímnek is gyengék, de ki veszi ezt észre, miközben hallja, vagy beszélőszervei olvasás közben önkéntelenül is leképzik a szavakat átszövő és egymáshoz kötő remek alliterációkat, méltó hordozóit a megkapó tartalomnak?

Nem a ragrímekkel magukkal van tehát a baj, hiszen micsoda remek két sor ez:

„Bimbózó és kinyilt világgal,

mint kisgyerek virágos ággal…!”

Milyen bámulatos leleménnyel cseréli fel egymással az Ómagyar Mária-siralom óta oly kedvelt és rangos „világ–virág” rímpárt, s teszi a virág jelzőit a világ elé, mit sem törődve azzal, hogy így elveszti a virágot, mint rímet, és csak az „ág” jelzőjeként teheti a versbe. Ez a rímpazarlás bizony megnehezíti a folytatást, hiszen ha a „virág” rímhelyzetben marad, az „ág” lehetett volna a rímhármas harmadik tagja. Most viszont, ha továbbra is társhatározóval kíván rímelni, egy negyedik „-ág”-gal végződő főnevet kell találnia. Ezenkívül persze igére is szükség van a szakasz értelmessé tételéhez.

Nézzük meg először, milyen ige illeszthető bele ebbe a születendő sorba, amelyről a rímhívókon kívül azt is tudjuk már, hogy kilenc szótagosnak kell lennie. A szövegösszefüggés itt komoly segítséget nyújt nekünk, mert úgyszólván egyetlen igére szűkíti le a számba jöhetők körét, mi több, annak is kijelöli az idejét, módját, személyét. A megoldás a „jövök”. „Jövök”, a „bimbózó és kinyílt világ”-on kívül még valamivel vagy valamikkel. Ennek, vagy legalábbis a rímelésre váró valaminek „-ág”-ra kell végződnie. Ilyenek a -ság képzős főnevek. Melyik az közülük, amelyik mind a virágos ágat hozó kisgyerekkel, mind a „haragvó remények” bölccsé vált felnőttjével harmonikus egységbe hozható? Szerintem a költő egyik kulcsszava, „tisztaság”. A sor eleje tehát „jövök”, a vége pedig „tisztasággal”. Most már csak három szótagra van szükség a sor teljessé tételéhez. Ez azonban nem is olyan egyszerű. Példának sem utolsó, hogy milyen sokféle megoldási lehetőséget kínál a hiányzó három szótag. Főnévtől a határozóig szinte minden szófaj előfordulhat keretében, ráadásul még a kötőszó is. Elsősorban azért a névszók jöhetnek számításba, közülük is inkább valamely két szótagos főnév, hiszen ahhoz még egy -val/-vel képzőnek is járulnia kell. A három szótagos melléknevek választéka túl bő ehhez képest, amellett a keresésnek ebben a főként formai szakaszában nem is tűnik olyan szükségesnek, hogy a „tisztaság” szó jelzőt kapjon. Választásom végül is a „béke” főnévre esik. A javasolt sorral kiegészített terzina tehát így fog hangzani:


„Bimbózó és kinyilt világgal,

mint kisgyerek virágos ággal,

jövök békével, tisztasággal.”


Tegyük mindjárt hozzá a folytatást:


„Szendereg szivemben a vétek,

melyet szivesen büntetnétek,

ám én kilépek elibétek.”


Itt akár be is fejezhetném vállalkozásomat, hiszen talán sikerült elfogadható módon pótolnom a terzina hiányzó harmadik sorát. Bevallom azonban, hogy ezt a ragrímkereső műveletet nem akkor és nem úgy végeztem el, amikor és ahogy ez a levezetés sejteti. Eljutván ugyanis ahhoz a gondolathoz, hogy itt nem lesz könnyű dolog ragrímes megoldást találni, szinte egy pillanat alatt „bejelentkezett” egy nem ragrímes ötlet. Érthetőbbé tételéhez azonban hadd hátráljak vissza a második strófához, ahogyan az ugró szokott rákészülni ugrására:

„Dolgos derű és könnyü kellem

szorongást eloszlató szellem

serkent engem a semmi ellen:

ha szólok, sokan szólnak hozzám.”

Tehát „szorongást eloszlató szellem / serkent engem a semmi ellen”. – A vers drámai magjánál vagyunk. Itt áll előttünk a József Attila-i motívumok legfenyegetőbbje, a „semmi”. Az a fogalom, amelynek legfőbb szinonimája az „űr”. 1937-et írunk, amikor ezek a témák már állandóan jelen vannak a költő műveiben. A vers meghirdetett programja a harc a semmi ellen. Mindenekelőtt ezt tartottam szem előtt a következő sornál:

„megyek a puszta űrön átal”.

Hogy miért „megyek”? Miért „puszta”? És miért „átal”? Az „átal” volt az a rím, amely szinte azonnal eszembe ötlött. Magyarázatra nem szorul, de röviddel később tudatosult is eredete bennem: „Átalmennék, én a Tiszán ladikon, / ladikon, de ladikon”. Ezt a népdalt vagy tán magyar nótát gyerekkorom óta ismerem. Lehet, hogy válaszul szolgál az első kérdésre is, de talán csak véletlen találkozásról van szó. A semmi elleni hadjárat ugyanis első megközelítésben önkéntelenül is távolodó mozgást asszociáltat a képzelettel. A tautologikus „puszta” jelző egy tökéletlenül bevésődött József Attila-versrészletben leli magyarázatát: „mert öled helyén a tiszta űrt tartod” (Magány1936). A „tiszta” hangzásbeli hasonlósága csempészte be a sorba a „pusztá”-t. A „tiszta” egyébként a „Miként a tiszta űrben a világok” kezdetű 1937-es töredékben is megtalálható az űr jelzőjének szerepében. Ha azonban megpróbáljuk belehelyezni ugyanilyen minőségében a fenti verssorba, azt kell éreznünk, hogy ezen a helyen nem ad hozzá semmit az űr fogalmához. Ugyanez a helyzet az „üres” melléknévvel is, amely ugyancsak többször előfordul az űr jelzőjeként József Attilánál (Az Isten itt állt... – 1937; Flórának – 1937). Próbáljunk meg valami olyat, ami érzékletes kapcsolatba hozható a „kinyílt világ”-gal és a „virágos ág”-gal:

„megyek a jeges űrön átal”.

Úgy érzem, hogy ez a melléknév, noha nem szerepel az űr jelzőjeként József Attilánál, megteremti azt a feszültséget, amely ennek a felnőtt gyermeknek vagy gyermek felnőttnek kezében lévő, drága és veszélyeztetett csodát megilleti. De hová tart ez a csodás valami? Most már ideje megkérdezni. Viszi vagy hozza? Megy vagy jön vele? Ezen a ponton ez már nem tűnik kérdésesnek:

„Bimbózó és kinyilt világgal,

mint kisgyerek virágos ággal,

jövök a jeges űrön átal.”

Lám, még alliterál is! Erre biztosan rábólintana József Attila, ha látná. Vagy mégsem? Nem hangzik egy kicsit üresen a két dupla mássalhangzós rím után az „átal”? Mennyivel jobban illene ide az „által”, hogyha nemcsak eszközhatározói jelentéssel bírna, hanem helyhatározóival is, mint az „átal”! Nincs neki ilyen ötödik vagy hatodik jelentése? – Nézzük csak meg az Értelmező szótár-t!… Van neki! Itt a példa rá, egy népdal: „Aranyhajú kis leány, / Gyere által a Dunán.” Nagyszerű! Akkor most már hangozzék el megszakítás nélkül az egész vers:

„Éltem, így érdemeltem én meg,

hogy társul vegyenek a vének,

kikben a haragvó remények

jó bölcseséggé változának.


Dolgos derű és könnyü kellem

szorongást eloszlató szellem

serkent engem a semmi ellen:

ha szólok, sokan szólnak hozzám.


Bimbózó és kinyilt világgal,

mint kisgyerek virágos ággal,

jövök a jeges űrön által.


Szendereg szivemben a vétek,

melyet szivesen büntetnétek,

ám én kilépek elibétek.”

Úgy érzem, ez a kiegészített három sor most már nemcsak önmagát világítja meg, hanem a rá következő terzinát is, ily módon pedig az egész verset. Mert miféle tartományba torkollik a költemény a befejező szakasz eufemisztikus „vétek” szava révén? Olyan újabb József Attila-i kulcsfogalmak erdejébe, mint a „bűn”, a „büntetés”, az „eredendő bűn”. Az eredendő bűn a hagyományos valláserkölcsi felfogás szerint is jelen van már csírájában a még mit sem sejtő kisgyerek szívében. Csakhogy ezt a fogalmat József Attila, mint azt a Szép Szó 1936. áprilisi számában megjelent Szerkesztői üzenet-ből tudjuk, merőben új tartalommal tölti meg. Nála az eredendő bűn azt a bűnt jelenti, amelyet az ellen követünk el akaratlanul, akit szeretünk, és akkor is megbánunk, ha nem büntetik. Ennek a bűnnek leküzdéséhez pedig nem elég a büntetésről való lemondás, mint az olyanfajta bűnök esetében, melyeket a törvény nem büntet többé, és ezáltal meg is szűnnek bűnök lenni, „az ilyen bűnt kifejezetten meg kell bocsátanunk egymásnak. Az ilyen bűnt meg nem bocsátani maga is bűn” – vallja a költő. És nem volna József Attila, ha itt megállna. „A diktatúrákban, az osztályelnyomáson és idegen munkaerő kizsákmányolásán alapuló társadalmakban – szélesíti ki a kérdést – a meg-nem-bocsátás bűnében is szenved az emberiség. Ez ellen a bűn ellen bizony nem lehet másként cselekedni, mint küzdeni egy olyan társadalmi rendért, termelési módért és elosztási szervezetért, melyben az emberek könnyebben megbocsátanak egymásnak.”

Íme, a nagy utópia, amelyben végül minden vágy, törekvés egyesül! Ez ígérkezik gyógyszerül a kínzó szeretethiány ellen is, ami a lélekben a semmit nemzi, a halálos ellenséget. Szeretetvágy hívta tehát életre, és mozgatja célja felé elejétől végig ezt a verset, s kötözi finom szálakkal az életmű egészéhez. Ahhoz az életműhöz, amelyben minden megjelenő kép tucatnyi más képet hív elő, és minden megszólaló hangra felhangok özöne válaszol. Kinek ne jutna eszébe például a virágos ággal érkező kisgyerekről „A semmi ágán ül szivem”, vagy még inkább ez a másik:

„Karóval jöttél, nem virággal,

feleseltél a másvilággal,

aranyat ígértél nagy zsákkal

anyádnak, és most itt csücsülsz,


mint fák tövén a bolondgomba,

(így van rád, akinek van, gondja),

be vagy zárva a hét toronyba

és már sohasem menekülsz.”

Ugye ismerős vidéken járunk? Számomra most már szinte érthetetlen, miért is nem ötlött eszembe a két vers közti összefüggés hamarább. Hiszen ennek a hat négysoros versszakból álló, a szabad versszakvégeket párosával rímeltető remeklésnek már a legelső sora választ adhatott volna az igével kapcsolatos minden töprengésre. Az önmegszólító és múlt idejű jöttél első személyben és jelen időben, egyértelműen, jövök. Jelen időben, ami a másik vershez érkezve múlttá vált, és bizakodással telten, amiből reménytelenség lett.

Cikkem végéhez érve, talán lesz majd, aki megkérdezi tőlem, mármost melyiket válassza az általam javasolt két tizenegyedik sor közül. Mert azt mégsem teheti, ugye, hogy egymás után rakja őket, hisz egy szonett nem állhat tizenöt sorból. Valóban így van. Azt ajánlom neki, válassza ki az egyiket, és értse bele a másikat is. De ennél is többet ér, ha egy harmadikat költ magának, ahogy most én is:

„Kinccsel jövök, a tisztasággal.”