Kőrizs Imre

TÁJKÉP, MOZGÁSBAN


 

Egy festőnek


 

Majd eljön a jó idő, ez a szobrász,

és a napsugarak vésőivel

kibontja a tér mintáit a jégből,

és a fák közé kutyákat fütyül.

Az élet meg, mint egy csodagyerek,

akinek még nincs saját stílusa,

zöld lombot idétlenkedik a fákra,

és virágokkal szórja tele őket –

majd egyszer csak meggondolja magát:

igen, talán legyen mégis gyümölcs.

(A nézők közben állnak, és csodálják,

s mindegyik úgy érzi: ez valahogy

hozzá jobban szól, mint a többiekhez.)

A mester mindeközben hátat fordít,

egy ablakon át két macskát figyel

– jól tudja: mind a kettő ő maga –,

amelyeket épp a nyár idomít,

ez a hőbörgő dilettáns, aki

azért, hogy megtanult csokornyakkendőt

kötni, és színes frakkokat viselhet,

természetességével fizetett.

Végül aztán potom áron az ősz,

kitagadott, kontár galériás,

vásárol fel majd mindent, tételenként,

inflációs pénzével vesztegetve.

A maradékon a tél guberáló

veteránjai osztozkodnak, aztán

hó aknamezőt telepít a fagy,

s ikrás, elhasznált tankcsapdáival

megközelíthetetlenné tesz mindent,

s mint gyárudvaron, egy hideg kohóból,

mindenre vastag jéglávát ereszt.

A mester mindeközben háttal áll,

s azt mondja, éppen mikor vége: vége.