Kirchknopf Andrea–Kurdi Imre

 

„AZ ÍRÁSTUDÓK MAGYARÁZZÁK,
AHOGY JÓNAK LÁTJÁK”

Heinrich von Kleist: „Az Úristen íróvesszeje”,avagy az írás/olvasás allegóriája

 

 

„Ezeknek a szavaknak, amelyeket valószínűleg senki nem mondott ki még azelőtt, ezeknek a szavaknak szerencséjük volt, hogy nem vesztették el egymást, rátaláltak arra a valakire, aki így egybefogta őket, ki tudja, nem lenne-e egy kicsivel jobb a világ, ha tudnánk, hogyan kell egymás mellé fűznünk azokat a szavakat, amelyek elveszetten bolyonganak…”

(José Saramago: Megvilágosodás)

 

Az Úristen íróvesszeje1 egyike Kleist azon anekdotáinak, amelyek a Berliner Abendblätterben jelentek meg 1810–11 folyamán. Ezek az írások – a vitatott státusú és értelmezésű Marionettszínház-esszé kivételével – eddig viszonylag kevés figyelmet kaptak. A szakirodalom mintegy áttetszőnek tekinti ezeket a szövegeket, és rendszerint mankóként használja őket Kleist problematikusabbnak ítélt elbeszéléseinek értelmezéséhez.2 Pedig ezek között az anekdoták között is akadnak olyanok, amelyek maguk is rejtenek értelmezési buktatókat, és az eddigieknél alaposabb olvasatot igényelnek. Az alábbiakban azt fogjuk megmutatni, hogy a magyar kiadásban mindössze tizenegy soros szöveg hogyan problematizálja az írás/olvasás műveletét.3

Kezdjük a végén: „A történet (az írástudók magyarázzák, ahogy jónak látják) igazságon alapszik; a sírkő ma is megvan, s él még néhány ember e városban, aki az említett feliratot is látta.” Az anekdota utolsó mondata nyilvánvalóvá teszi, hogy a szöveg visszafelé értelmezi önmagát; a mondatot megelőző gondolatjel is felhívja a figyelmet a záró megjegyzés szövegértelmezői státusára. Így a mondat egyszerre két problémát is felvet: egyrészt a fikcionalitás/referencialitás, másrészt az elbeszélő megbízhatóságának kérdését.

Az utolsó mondat olyan vehemensen bizonygatja a merőben valószínűtlen eset valóságosan megtörtént voltát és ezzel a szöveg referencialitását, hogy ez már önmagában is gyanút kelt; pedig a kétszer is előforduló „érc sírkő”4 szintagma már előbb kétségtelenné teszi, hogy a szöveg minden bizonygatás ellenére sem referenciális, ilyen tárgy ugyanis aligha lelhető fel az általunk ismert empirikus világ temetőiben. Ha a szakirodalomban bevett eljárást megfordítva ezúttal az elbeszéléseket hívjuk segítségül az anekdota értelmezéséhez, akkor még azt is elmondhatjuk, hogy Az Úristen íróvesszejé-ben előforduló rejtjelezéshez („bizonyos von P… grófnő”) és betűjátékhoz hasonló elemek előfordulnak Kleist önmagukat egyértelműen fikcionálisnak tekintő szövegeiben is (l. O… márkiné, illetve A lelenc).

Ha tehát fikcionális, vagyis értelmezésre szoruló szövegként olvassuk az anekdotát, akkor először is meg kell vizsgálnunk az elbeszélő szavahihetőségének kérdését. Az elbeszélő annyiban mindenképpen hitelesnek tekinthető, hogy nem keveredik önellentmondásba, utolsó mondatában viszont elhárítja magától az elbeszélt eset hitelesítésének felelősségét. A hitelesítésre hivatott városi férfiak („s él még néhány ember e városban, aki az említett feliratot is látta”) autoritása ugyanis az elbeszélőéhez hasonlóan ismét csak megkérdőjelezhető, hiszen ha az elbeszélő nem vállalja a hitelesítés felelősségét, akkor bárkire hivatkozik is, az ettől fogva ugyancsak megbízhatatlan forrásnak minősül. Az sem tudható továbbá, hogy a hivatkozott férfiak melyik felirattal látták a sírkövet („az említett feliratot”).5 Tehát az elbeszélés a hitelesség tekintetében a végtelen regresszióba torkollik.

Az elbeszélő – a zárójelbe tett, talán ironikus, esetleg az értelmezés lehetetlenségére utaló megjegyzésével – elhárítja az elbeszélt eset értelmezésének felelősségét is: „(az írástudók magyarázzák, ahogy jónak látják)”. A megjegyzés státusát persze bizonytalanná teszi az a körülmény, hogy a zárójel bizonyos mértékig leválasztja a voltaképpeni narrációról, így tekinthetjük akár – ez esetben feltétlenül ironikus – szerzői kiszólásnak is.6 Az elbeszélő, illetve a szerző így végérvényesen az olvasót teszi meg a történet és a szöveg potenciális értelmezőjének. Az írástudó feladata ezek szerint, hogy a rá hárított felelősséggel és a hitelesség igényével, illetve legalábbis látszatával írást fejtsen, mégpedig – az elbeszélővel ellentétben – az összeset, ami jelen esetben legalább kettőt, de inkább hármat jelent.

Az értelmezésre váró két, illetve három szöveg egyrészt időbeli sort alkot, másrészt úgy tartalmazzák egymást, mint a matrjoska-babák. Számuk azért nem dönthető el egyértelműen, mert időben az első szöveget (az eredeti sírfeliratot) nem ismerjük, holott éppen ez az a szöveg, amelynek részleges törlésével a második szöveg (sírfelirat) – „megítéltetett” – keletkezik.7 A harmadik szöveg, az anekdota szövege viszont magában foglalja a másik kettőt, de egyúttal hierarchikus viszonyt állít fel közöttük, hiszen a másodikat szó szerint idézi, az első tartalmára azonban csupán meglehetősen pontatlanul utal. Eldönthetetlen ugyanis, hogy az „ez a körülmény díszes feliratban említtetett meg” kifejezés az előzőleg elmondottakból voltaképpen miféle körülményre is vonatkozik. Joggal feltételezhető azonban, hogy a patetikus első („díszes”) és a lakonikus második szöveg tartalmát tekintve is ellentétben áll egymással.8

A három szöveg viszonyának elemzése után azt fogjuk megvizsgálni, hogy ki írja/olvassa – és hogyan – ezeket az írásokat, egyúttal újra felvetve a hitelesség és az ’igazságként’ értelmezhetőség kérdését.

Az első szöveget, az eredeti sírfeliratot pontosan nem ismerjük ugyan, de azt tudjuk, hogy közvetlen szerzője egy intézményesített autoritás („a klastrom”), amely autoritását egy legalábbis dubiózus szándékú és tartalmú szöveg hitelesítésére használja.9 A sírfelirat vélt igazságát végső soron az garantálja, hogy szerzője egy omnipotens instanciát vél képviselni. Így aztán felmerül a kérdés, hogy az Úristen címben említett íróvesszeje érthető-e esetleg a kolostor (isteni) íróvesszejeként is.

Ez a vélt isteni omnipotencia azonban látszólagosnak bizonyul, hiszen a szöveg részleges törlésével a szerzői autoritás is – legalábbis részlegesen – törlődik. A törlést, amelynek révén a második szöveg az elsőből létrejön, egy villám hajtja végre, amelyről a cím első olvasatban azt sugallja, hogy nem más, mint Az Úristen íróvesszeje. A címben tett értelmezési ajánlat szerint Isten volna tehát az az omnipotens olvasó, aki képes kiolvasni az első szövegben eleve elrejtett ’igazságot’, és egyszersmind az eredeti sírfelirat átírásával meg is nyilvánítja azt.10 Ily módon az írás és az olvasás mozzanata az omnipotens olvasó számára egybeesik. Ha azonban a fent említett lehetőség szerint a kolostor által eszközölt első sírfeliratot is az isteni íróvessző művének tekintjük, akkor nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget sem, hogy az isteni írás/olvasat a második sírfelirattal éppenséggel önmagát oltja ki. Tehát az anekdota tíz és fél sorban dekonstruálja önmagát, majd a fennmaradó három sorban értelmezi a semmit.

Az írásnak és olvasatának ’igazságát’ tehát végső soron csakis egy isteni instancia, vagyis egy omnipotens szerző/olvasó garantálhatja. De vajon ki garantálja azt, hogy ilyen omnipotens szerző/olvasó csakugyan létezik, és hogy nem oltja ki önmagát? Hiszen a címen kívül egyetlen szövegelem sem tesz utalást arra, hogy az elbeszélt, teljességgel valószínűtlen eset valóban isteni beavatkozás (csoda) és nem pusztán a véletlen műve.11 Az isteni instancia létezését ugyanis megint csak egy isteni instancia garantálhatná teljes bizonyossággal, vagyis az elbeszélés ebben a tekintetben is a végtelen regresszióba torkollik. Könnyen lehet tehát, hogy a villám mégsem az Úristen íróvesszeje, hanem valóban csak villám. Ha viszont nem tudjuk, hogy a villám valóban Isten íróvesszeje-e, akkor azt sem tudhatjuk, hogy ki vagy mi olvassa és írja át voltaképpen az első sírfeliratot. Transzcendens omnipotencia vagy abszurd fizikai véletlen?

A harmadik szöveg, vagyis az anekdota olvasójának egyszerre két instanciával kell megbirkóznia: az elbeszélővel, aki – mint már említettük – elmondja ugyan a történetet, de elhárítja magától a hitelesítés és az értelmezés felelősségét, és a szerzővel, aki a már idézett zárójeles kiszólásával egyrészt értelmezésre szólítja fel az olvasót, másrészt viszont egyoldalú címadással próbálja korlátozni az értelmezés lehetőségeit. Eme mozzanatok ellentmondása elhitelteleníti a szerzőt, aki ugyan kvázi omnipotensnek igyekszik feltűnni, ám – ha burkoltan is – ugyancsak kibújik az értelmezés felelőssége alól. Az olvasó tehát végül is magára marad, hiszen semmi sem kötelezheti arra, hogy elfogadja a címben tett erősen egyoldalú értelmezési ajánlatot.

Az anekdota olvasója így végül maga is átéli azt a dilemmát, amelyről a történet szól, és részesévé válik egy ujjgyakorlatnak, az írás/olvasás végtelen láncolatának. Ráadásul ő sem tehet mást, mint hogy úgy bánik (el) az anekdota szövegével, mint a történetbéli villámcsapás az első sírfelirattal. De ahhoz, hogy az olvasó kiolvashassa a szövegből az ’igazságot’, neki magának (is) omnipotensnek kellene lennie. Mivel azonban ilyen olvasó az általunk ismert empirikus világban nem létezik, az anekdota végül is ’igazságtalan’ és értelmezhetetlen marad.

 

 

Jegyzetek

 

1 Heinrich von Kleist: Az Úristen íróvesszeje. In: Heinrich von Kleist: Esszék, anekdoták, költemények. Jelenkor, Pécs, é. n. 9. Az anekdotából vett valamennyi idézet ebből a kiadásból való.

2 Vö. pl. Nölle, Volker: Heinrich von Kleist. Niederstiegsund Aufstiegsszenarien. Erich Schmidt, Berlin, 1997. 102.; Földényi F. László: Heinrich von Kleist. A szavak hálójában. Jelenkor, Pécs, 1999. 203.

3 A szöveg így hangzik: „Élt Lengyelországban egy koros hölgy, bizonyos von P… grófnő, igen gonosz életű személy, aki kegyetlenségével különösen az alárendeltjeit szinte halálra kínozta. E hölgy, mielőtt meghalt, vagyonát egy klastromra hagyta, mely feloldozásban részesítette; amiért is a klastrom a megszentelt földön értékes érc sírkövet állíttatott neki, amelyen ez a körülmény díszes feliratban említtetett meg. Rá következő nap a sírkőbe, az ércet megolvasztva, belecsapott a villám, s csak néhány betűt hagyott meg, melyek összeolvasva ezt adták ki: megítéltetett! – A történet (az írástudók magyarázzák, ahogy jónak látják) igazságon alapszik; a sírkő ma is megvan, s él még néhány ember e városban, aki az említett feliratot is látta.” (Hámori Ágnes fordítása.)

4 Ez a szemantikai ellentmondás már a kortárs olvasóknak is feltűnt; vö. Heinrich von Kleist: Sämtliche Werke und Briefe. 2. kötet. Szerk. Helmut Sembdner. 2. kiadás. dtv, München, 1994. 912.

5 Mint több idézett szöveghelyből is kiderül („ez a körülmény”, „az említett feliratot”), az elbeszélő nyelvi manipulációval is igyekszik rábírni az olvasót, hogy higgyen neki, hiszen határozott névelővel lát el bizonytalan identitásokat jelölő főneveket.

6 Ez utóbbi értelmezést tekintjük valószínűbbnek, és a továbbiakban ezt is fogjuk követni.

7 Földényi szerint a második szöveg felülírja az elsőt, tehát ő csupán a szövegek számára egyértelmű hatalmi relációját vizsgálja; vö. Földényi, 298.

8 Az a tény, hogy a fent említett hölgy nem egyértelműen el-, hanem csak „megítéltetett”, természetesen ezt az értelmezést is relativizálja.

9 Philippe Ariès a következőképpen írja le a sírfeliratok jelentőségét: „A sírfelirat többé már nem az elhunyt érdemeit és jámborságát hirdető életrajzi bizonyíték. Örök időkre szóló emlékműnek tekintik, amely megpecsételi annak a megállapodásnak a nyilvánosságát – és egyszersmind tartamát –, amely a földi tulajdonos és a túlvilág reprezentánsai között köttetett. A testamentumban kikötött csereaktusok (anyagi javak az istentiszteletekért) egy közjegyzőileg hitelesített szerződés tárgyát képezik, a síremlék felirata pedig rögzíti a jegyző nevét, és részletesen meghatározza a hagyományozott javakat, az értük a templom által nyújtott egyházi »szolgáltatásokat«, valamint azokat a feltételeket, amelyek a jogügylet örökös érvényét garantálják. A sírfelirat szövege megfelel a testamentum szövegének, amely legalábbis a XVI. századtól és a XVIII. század elejéig az ember halálra való felkészülésének legfontosabb eszköze volt. […] Érdemes megjegyezni, hogy a jegyző neve ugyanolyan súllyal szerepel a síremléken, mint az elhunyté vagy az örökösöké. A jegyző ugyanis döntő fontosságú személy. Az ő irodája az a hely, ahol menny és föld kommunikációja egyszerre polgári-jogi és misztikus értelemben lezajlik…” Ariès, Philippe: Geschichte des Todes. Aus dem Französischen von Hans-Horst Henschen und Una Pfau. Hanser, München/Wien, 1980. 96. A szerzők fordítása.

10 Az értelmezők rendszerint megállnak ezen a ponton, és a villámcsapást egyértelműen az isteni akarat kinyilvánításának tekintik; vö. Földényi, 203., Nölle, 102.

11 L. Kleist gyakori szójátékait a ’Vorfall/Zufall/Fall’ szavakkal, illetve a véletlen problémáját az életműben, amelyekkel a szakirodalom is terjedelmesen foglalkozik; vö. pl. Wellbery, David E.: Semiotische Anmerkungen zu Kleists ’Das Erdbeben in Chili’; Hamacher, Werner: Das Beben der Darstellung. In: Positionen der Literaturwissenschaft. Acht Modellanalysen am Beispiel von Kleists ’Das Erdbeben in Chili’. Szerk. David E. Wellbery. Beck, München, 1985. 69–87., valamint 149–173. L. továbbá újabban Greiner, Bernhard: Kleists Dramen und Erzählungen. Experimente zum ’Fallder Kunst. Francke, Tübingen/Basel, 2000.