Csengery Kristóf

 

DAL A VAKSÁGRÓL

 

Ki mást nem lát nem látja önmagát

ki önmagát nem látja mást se lát

 

vak számlapon köröz a mutató

a számokat elnyelte mind a tó

 

a tó szoroz és oszt és összead

némán sorolva hűvös számokat

 

míg napjaink úgy telnek számtalan

hogy mindnek ismeretlen arca van

 

ki önmagát nem látja mit remél

ki mást nem lát az lenn a tóban él

 

s a tátogó halat faggatja mondd

ki vagyok én ezt kérdi a bolond

 

 

 

 

DAL A FORRÓ HÓRÓL

 

Hasít a fagy akár az ész

reped a tények tengelye

fontold meg jól mely kőre lépsz

s ne ülj a forró hóba le

 

ne halld hevülni jég dalát

mert tűz a jég és tűz a tél

lobog s míg oltaná magát

lázálmában fagyot beszél

 

és egybeszűr havat hetet

fonák világ ferdült világ

fehér mezőben véreset

virít egy rózsaág

 

 

 

 

DAL A DALRÓL

 

Hívatlanul, kéretlenül

bukkan föl. Csend van, nincs sehol,

aztán zümmögni kezd belül,

fel sem tűnik, s már ott dobol

 

a lépteidben. Dallamát,

tetszik vagy nem, dúdolni kell.

Nincs más hullámhossz, melyre át-

kapcsolhatnál. Nem hallgat el

 

reggeltől estig. Éjszaka,

ha forgolódsz fél-éberen,

lesújt, rázendít. Nincs hova

futnod előle. Nincs verem,

 

melybe vethetnéd, nincs kohó,

melyben elégne. Változás

csak egy esetben várható:

jön egy új dal. Nem jobb, de más.

 

Elődjét likvidálja, és

derűs uralkodásba kezd.

Te felhördülsz: új szenvedés?

Ó, jaj, ne! Bármit, csak ne ezt!