KILENCVEN ÉV MAGÁNY


 

Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete

Fordította Székács Vera

Magvető, 2005. 104 oldal, 2400 Ft


 

Hány év magány? Száz vagy talán kilencven… A számoknak nincs jelentőségük, vagy mégis? García Márquez esetében óvatosan kell feltennünk a kérdést, mert a számok látszólag véletlenszerűek, valójában azonban pontosan kiszámított szemantikai kódok, melyek az egész mű üzenetét, a benne megfogalmazott világképet meghatározzák. A számok – így a márqueziek is – nem egyszerűen mértékegységek, hanem mint az abszolút jelképei, szimbolikus jelentésük révén kitágítják az elbeszélői síkot.

A Bánatos kurváim emlékezete című legújabb regényében ilyen metaforikus szám a kilencven. A főhős-narrátor ugyanis éppen a kilencvenedik évét készül betölteni, s e különös alkalmat egy nem szokványos szerelmi kalanddal szeretné emlékezetessé tenni: születésnapját egy serdülő szűz leány társaságában, egy bordélyházban eltöltött éjszakával kívánja megünnepelni – egy bordélyban, amely élete során megannyi szexuális kalandjának színhelye volt.

Az író minden bizonnyal nem véletlenül választotta a kilencvenes számot, hiszen az több szálon is kapcsolódik a prostituáltak alakjához. A kéjnőknek az ókori Rómában nonariae volta nevük, mert este kilenc előtt tilos volt megnyitniuk házukat a látogatók előtt (Karl Menninger: Number Words and Number Symbols. New York, 1992: 183). García Márquez regényében ez a szám – azon túlmenően, hogy a főhős életkorát s a testi szerelemmel fűszerezett múltját jelzi –, kronotopikus jelentéssel bír, hiszen benne sűrűsödik egy egész életút, megannyi terével és idejével. De García Márquez ezt az elemet is kettős jelentéssel ruházza fel: másik szerepére, amely a morális újjászületés gondolatát sugallja, először az első bekezdés negyedik mondatában találunk utalást: „Az erkölcs is csak idő kérdése…”, majd a következő oldalon, ahol azt olvashatjuk, hogy: „…akkor kezdődött el az új életem, egy olyan életkorban, amelyben a halandók többsége már halott”.

Az évforduló mérföldkő is, amikor leltárt készít az ember, így van ez a regénybeli öregúr esetében is. Életútját felidézve rá kell döbbennie, hogy gyakran önmagával is képtelen volt azonosulni. Élete korai szakaszában még fizikai adottságait sem volt képes elfogadni, csúnya, félénk ember lévén igyekezett másnak látszani. Szépírói véna híján „táviratdagasztóként”, tárcaíróként – mely foglalkozásokat majd’ fél évszázadon keresztül gyakorolta – arra kényszerült, hogy számára idegen témákkal foglalkozzon. De a mások által róla alkotott képnek sem felelt meg. Csapnivaló spanyol- és latintanár, akit a diákok csak „Szomorú Domb tanár úr” gúnynéven emlegettek. Ám ez a nappalok rutinjában középszerűnek, kudarcra ítéltnek, gátlásosnak mutatkozó alak éjjelente merőben más életet élt: bordélyok törzsvendégeként ötven esztendő leforgása alatt több mint ötszáz alkalmi, megvásárolt szeretővel büszkélkedhetett. Ezek a futó kalandok azonban nem nyújtottak többet a felszínes érzéki kielégülésnél,s mint afféle pótcselekvések, nem vitték közelebb hősünket az önazonosuláshoz, a lelki újjászületéshez.

Az ötven szimbolikus szám: az Ószövetség-ben minden ötven év Jóbel éve volt, a bűnbocsánat, a jóvátétel ideje, amikor felszabadították a zsidó rabszolgákat, visszaadták az elkobzott földbirtokokat, vagyis egyfajta egyensúlyt teremtettek a társadalomban, s biztosították annak fél évszázadonkénti „újjászületését”. Az ötszáz az ötven tízszerese, s ez esetben a megbocsátandó bűnökre vonatkozik, hiszen a tíz a számmisztika szerint a tökéletesség jele.

A regény főhős-narrátorának kilencvenéves életkora, a visszaemlékezés ötven esztendeje, valamint a jóvátételre váró bűnök ötszázas számjegye tehát egyazon gondolatkör kifejezésének szimbolikus eszközei, a kozmikus ciklikusság rituális kellékei.

Az elbeszélési mód megfelel az egyes szám első személyben elmesélt történet hagyományának, vagyis az autodiegétikus elbeszélői módozatnak, amely egyfajta belső fokalizációt, elbeszélői perspektívát feltételez.

A regény címe, csakúgy, mint a mottó, valamint a regény első mondata rendkívül hatásos kezdésnek bizonyul, hiszen magában foglalja az egész elbeszélés legfontosabb üzeneteit. Az idő- és térbeli sűrítés egyfajta kontrasztot sugall az elbeszélő múltja és jelene között, amelynek kellő hangsúlyt ad a címben szereplő s a múltat idéző emlékezet kifejezés, valamint a kilencvenedik születésnapra s a jelenre vonatkozó motívumok, mint az egy éjszaka és a szűz kamasz lány kifejezések. Ezek a szavak azáltal, hogy össze nem illő fogalmakat rendelnek egymás mellé (serdülő prostituált – szűz), megtöbbszörözik a szövegben rejlő ellentéteket, amelyek sejtetik a regény eszmei mondanivalóját, s hozzájárulnak a főhős katarzisához.

A születésnap megünneplésének ez a szokatlan módja valóságos megtisztulási rítussal ér fel, amelyet a teremtés/születés (szűz) és a pusztulás/halál (öregember) között meglévő mitikus koherencia jellemez, s amelynek folyamatos ismétlése a világegyetem dialektikus egységére utal, s mint ilyen, kifejezi a kozmikus ciklikusságot, a mitikus időt, ahogy Mircea Eliade nevezi Az örök visszatérés mítoszá-ban. Ennek a rítusnak megvannak a hagyományos fázisai: teremtés/születés/ártatlanság – bűn/vétkezés – pusztulás/halál, s ezek különböző szimbolikus motívumok formájában kifejeződnek az elbeszélés szövetében (szűz; a narrátor-főhős készülődése: fehér öltönye a tisztaságot, az ártatlanságot jelképezi; a lány és a főhős meztelen teste), és mintegy keretbe foglalják az öregember életútját. Maga García Márquez is használja az áldozat és a rítus kifejezést. A regény mottójául szolgáló Kavabata Jaszunari Az alvó szépségek házá-ból vett idézet ugyancsak a narrátor lelki újjászületését sugallja, hiszen a szereplőket kísérő jelzők utalnak a ciklikus idő két pontjára. Az alvó nő (szépség), az álom – a szűz jelentéséhez hasonlóan – megnemesíti a lelket, kiszabadítja a piszkos test rabságából.

A ciklikus ismétlődés, az állandó újjászületés képessége a világegyetem létének egyik alappillérét képezi, amely az elbeszélésben a főhős-narrátor alakjában nyilvánul meg, aki életét először években, majd évtizedekben, végül pedig évszázadokban számolja, ezzel mintegy az idő folyamatosságának és az örökkévalóságnak a képzetét keltve. „…mintha az idő egy helyben állna” (100.) fogalmazza meg maga is. Ezt az időbeli folytonosságot fejezi ki a szülőház kronotoposza is, amelyben a család két nemzedékének tér- és időbeli sokfélesége sűrűsödik. Egy tényező van csupán, amely nem változott az idők során s amely a ház valamennyi lakójának életében jelen volt: a magány, az ember magányossága. S ez a magány tetten érhető főhősünk életében is: meghatározza emberi kapcsolatait, a foglalkozását, a szerelmeit, de még a gyönyörnek azokat a pillanatait is, amelyektől megváltást remélt. S ebből a kárhozatból nincs kiút: „Egy gyarmati házban lakom… életem minden napját itt töltöttem nőtlenül és vagyontalanul, itt éltek és haltak meg a szüleim, és én is itt szándékozom meghalni, abban az ágyban, amelyben születtem…” (8.)

A regény valóságos dicshimnusz az illúzióról, az illúzióról, amely a márquezi posztmodern ember, a tradíciók kalodájából teljesen kiszabadulni nem tudó, vágyaiban mégis a valósággal dacoló ember egyetlen vigasza és kulcsa a katarzishoz, amelynek segítségével képes szembenézni valós önmagával, képes elfogadni önmagát, és belőle erőt meríteni az újrakezdéshez:
„Neki [Delgadinának] köszönhettem, hogy most először, kilencvenéves fejjel szembesültem a valódi lényemmel.” (59.) Delgadináról van szó, az alvó lányról, a szerelem valódi illúziójáról.

A Szűz/Virgo a szeplőtelenség, az erkölcsi tisztaság ősi jelképe. S az élete végéhez közeledő férfi erkölcsi-érzelmi katarzisra vágyik, arra, hogy még egyszer tapasztalja születéskori ártatlanságát. Csakhogy vágya beteljesülésének cseppet sem kedveznek a valós tények: a szüzesség elvont, asztrális fogalommá silányult („…nincsenek már szüzek sehol a világon, csak ti, az augusztusiak”). 

A regénybeli lány a megtisztulás jelképes és titokzatos megjelenítője, a főhős újjászületésének az eszköze, alakját az illúziót sejtető motívumok lengik körül, alvó állapotában, reakciói híján inkább hasonlít elvont, mint valóságos személyhez. Jellemvonására és szerepére következtethetünk azonban a mottóban idézett alvó kurtizán alakjából, valamint a Delgadina hercegnőről szóló népdal szövegéből – Delgadináról, a király szerelmetes legkisebbik leányáról, aki végül szomjan halt az ágyában – mintegy a valóságban előrevetítve sorsának nyomorult beteljesülését. Az ő alakja a mitikus ciklikusság, a duális világszemlélet egységének, a de- és rekonstrukció dialektikájának a megtestesítője: egyrészt Delgadina, a képzeletbeli alvó szűz lány az ártatlanság jelképe, ugyanakkor az áruba bocsátott Delgadina a bűn megtestesítője is. Alakjának erre az összetettségére és metamorfózisára utal a vér gyakori megjelenése személyével kapcsolatban. A vér egyfelől a megtisztulásnak, az áldozatnak a jelképe, másrészt pedig a tragédiát, a bűnt jelzi. A lány, amikor még ártatlan volt, irtózott a vértől, ezért félt, hogy az öregember megerőszakolja, majd ártatlansága elvesztését erősíti a bordélyban egyidejűleg elkövetett gyilkosság is.

Delgadina zodiákus jegye a Nyilas. A tűz jegye ez, a tűzé, amely spirituális elemmé lényegül, és segíti az elme megvilágosodását, a jegy szülötteit transzcendentális, megtisztult világba vezeti, egyesíti „a földit és az égit, az emberit és az istenit, az anyagot és a szellemet, a tudattalant és a tudat fölöttit” (Jean Chevalier: Diccionario de simbolos. Barcelona, 1991: 906). A főhős lelki katarzisával összefüggésben ezekkel a jellemzőkkel fel van ruházva az elbeszélés lányalakja is. Az alvó test tisztátalanságának, szexuális kisugárzásának különös mellőzése, a megtisztulási rítus kelléke. Az áldozat színének, a vörösnek a gyakori felbukkanása úgyszintén a tűz jegyének a színét hangsúlyozza.

Az öregember pedig örökre meg akarja tartani ezt az áfiumot, ezért megvásárolja az illúziót, amely biztosítja számára a folytonos feltámadást. A történet utolsó bekezdésében a lány alakja újból megkettőződik az életre kelt macska által, amely a jó szerelem, ugyanakkor a bűn metaforájaként tűnik fel, hiszen a macska eltérő szimbolikus jelentéssel bír. Az ősi civilizációkban ugyanis, éjjeli állat lévén, az asszony jelképe volt. Egyiptomban például az emberek jóságos védelmezőjét, Bastet istennőt macska képében ábrázolták. Az ókori Rómában és Görögországban Diana attribútuma. Az északi kultúrákban azonban a macskák a gonosz hatalmakat, a paráznaságot és a kegyetlenséget jelképezték (mint Biedermann és Chevalier kutatásaiból is tudjuk).

A macska már korábban megjelenik az elbeszélésben, s mindkét esetben a lány alakjára utaló szerepkörben. Az első macska a születésnapi ajándékok egyike, amelyekkel kollégái kedveskedtek az öregnek, Delgadina úgyszintén az évforduló meglepetése. Ez a macska csakúgy, mint a lány, elhagyatott volt, s kisvártatva feláldoztatott az öregség oltárán, pontosan öt nappal megelőzve – s mintegy előrevetítve – a bordélyban elkövetett gyilkosságot, amely félbeszakította a lány és az öregember plátói légyottjait, valamint egybeesett Delgadina közegészségügyi okokból történt feláldozásával, vagyis azt elkerülendő, hogy Rosa Cabalcas házának, a gyönyörök szentélyének tisztességén csorba essen. A ház kapujában talált második macska – amelytől az öregember azt remélte, hogy elvezeti Delgadina házához – elszökött tőle az utcán, s csakúgy, mint a lány nyoma, elillant, így hát ott maradt „megint csak a macska nélkül és őnélküle” (76.).

Az író másik két alkalommal is egy állatot – a tigrist – metaforikus jelentéssel ruház fel: s mindkét esetben a lány, valamint az öregember kapcsolatára s az aggastyán szívében kigyúlt érzelmek heves jellegére utal. A tigris alakja kapcsolatba kerül a vörös színnel, a vér színével, amely szemantikailag tökéletesen illeszkedik a lány-áldozat-rítus komplex képébe.

A regény bővelkedik intertextuális vonatkozásokban, kezdve a népdaloktól különböző irodalmi művekre történő utalásokig. A legtöbbjük a főhős-narrátor jellemábrázolásának elmélyítését szolgálja, egyfajta párhuzamot sugallva az ő sorsa és a vonatkozó művek között, s ekképpen alátámasztják a regény ideológiai üzenetét. Egy sor könyv – Benito Pérez Galdós: ’Nemzeti jelenetek’; Thomas Mann: A varázshegy; az Első Képes Szótár; A Spanyol Nyelv Tára; Andrés Bello Nyelvtan-a; a Fogalomtár; a Vocabulario della Lingua Italiana; a Latin szótár – a szellemi fejlődést, a tanulóévek lépcsőfokait s a megszerzett ismereteket jelzik. Romain Rolland: Jean-Christophe-ja önmagában is fejlődésregény, egy zenész fordulatos életútjának, szellemi-ideológiai alakulásának tükre, amelyben Bach, Mozart és Beethoven életrajzi elemei ötvöződnek, azokéi, akiknek muzsikáját főhősünk előszeretettel hallgatja.

Az alvó lánynak felolvasott irodalmi szövegek, Saint-Exupéry Kis herceg-e vagy Perrault és Az ezeregy éjszaka meséi kettejük kapcsolatának egy-egy vonását villantják fel. A kis herceg a boldogságnak és az élet értelmének keresésére emlékeztet, ugyanakkor hangsúlyozza a lelki béke megőrzésének, a másokért vállalt felelősségnek a fontosságát. S mindezek az eszmék és célok megbújnak az öregembernek a lányhoz való közeledésében. Charles Perrault meséi megírásakor szakítani akart a klasszikus klisékkel, a főhős-narrátor pedig új színt akart vinni életébe, ki akart szabadulni a hagyományok rabságából, s ebbéli próbálkozásának eszköze volt a lány. Az ezeregy éjszaka említése az öreg és a lány közti plátói szerelem – egyáltalán a szerelem – érzéki vonását sejteti.

A Leopardi-dalok pedig, melyeket évekkel korábban a főhős lefordított, híven tükrözik lelkiállapotát, hű tükörképei a lelkében dúló érzelmi viharoknak.


 

A regény a Magvető Kiadó gondozásában, Székács Vera kiváló fordításában 2005-ben a magyar olvasókhoz is eljutott, s azóta a bestsellerlista élmezejében van. A fordító nemcsak García Márquez sokszínű, nyelvi eszközeiben mégis visszafogott, sallangmentes stílusát adta vissza, hanem a márquezi regényeket ihlető helyszíneket bejárva megérezte azt a szavakon átsütő kulturális-szellemi közeget, amely egy mű átültetésének árnyaltságában óriási szerepet kap.

Dornbach Mária