A HOLMI POSTÁJÁBÓL

 

Tisztelt Radnóti Sándor!

A Holmi számára szeretnék egy kéziratot ily módon eljuttatni Önhöz, holnap ugyanezt kinyomtatva föladom postán is Réz Pál címére, remélem, kézhez fogja kapni.

Mentségemre szolgáljon, hogy építészmérnökként teljesen tájékozatlan vagyok az ilyes ügyekben. Környezetemben csak mérnökök, matematikusok, senki nincs, akitől tanácsot kérhetnék.

Természetesen az elvi döntést igényel, hogy ilyen pályán mit keres egy outsider. A Holmiban látok annyi kurázsit – hiszen Várady Szabolcs is hozott már le külsős verset, és micsoda terjedelemben(!) –, hogy vállalhatja, mert hisz támadhatatlan a lapjuk. Az lenne a legszebb, ha különböző iskolákhoz tartozó irodalmászok folytatnák azt, amit éppen hogy elkezdtem.

 

Előre is köszönöm türelmét, fáradságát

B. Greskovics Klára

 

 

DAIDAL-OLVASAT

 

Lábjegyzet a „Fej vagy írás?” Marno-portréjához

 

Néhány hónapja reprezentatív kötet – Burger Barna fotógyűjteménye – jelent meg Fej vagy írás? 92 magyar író portréja címmel. A címben ott a fej és mellette az írás is: az egyes képek mellett egyéni megjegyzések, történetek, szövegek olvashatók, merthogy így lenne teljes a portré. E szövegekről több vélekedést is olvashattunk.

Trencsényi Zoltán anélkül, hogy az egyes megnyilatkozásokat minősítené, így ír: „A képek mellé szerkesztett emléktöredékek, idézetek, az alkalomra szösszentett versek, szabad asszociációk némelyike pontos, mintha a fotográfiával azonos hívóban csalták volna napvilágra, máskor viszont túl szabadok, túl esetlegesek, mondjuk ki bátran: az írók között akadt, aki ellinkelte a feladatot.”1

Györe Gabriella a Literán már szerzőre lebontva is véleményez: „Vannak tökéletesen jól ülő poénok, melyek inkább bon mot-nak, mint önjellemzésnek tűnnek, annak viszont tökéletesek – Marno Jánosé – vagy bon mot-k, melyek önjellemzésként is hihetőek Podmaniczky Szilárdé, Polcz Alaine-é.”2 Ezek szerint a Marno-kétsoros önjellemzésnek csak tűnik, de mintha annak nem lenne hihető, s csak bon mot-ként lenne földobva a portréra.

Marno idézett kétsorosáról a rádió Burger Barna könyvével is foglalkozó Társalgójá-ból többet is megtudhattunk,3 amikor Marnóval Marton Éva beszélgetett:

„– A szöveged az hogy volt? Ti választottatok, a szerző választott, nektek kellett valamit írni, ami passzol a képhez? Hiszen itt van egy szöveged: »Van egy rossz hírem. / Jó lesz, ha meghallgatod.« Többféle módon lehet értelmezni és olvasni.

– Barna kért egy minél rövidebb szöveget, amit jellemzőnek tartok. Én úgy gondoltam, hogy ha nagyon rövidet, akkor ezt.”

Tehát ez nem csupán egy ötlet, nem beszélve arról, hogy Marno a kész darabjai közül emelte ki, hisz évekkel ezelőtt már publikálta. Nem áll egyedül ez a kétsoros, mert a címe – A költészet daidala – összekapcsolja a Daidal-ként ismert szövegével. Mindkettőben ott a rejtélyesnek mondott-gondolt daidal szó,4 melyet a szövegtestekkel együtt érdemes alaposabban szemügyre venni, hisz Marno költészetének centrumába vezethetik el az olvasót. Megérthetjük azt is, hogy miért tartja a szerző önmagára jellemzőnek ezt a kétsorost, s láthatjuk, hogy milyen olvasói közreműködést vár el tőlünk, olvasóktól a szöveg fölfejtése.

Mind a két vers az Élet és Irodalomban jelent meg,5 alig három hónapnyi különbséggel, feltételezem, hogy mindenképpen egymás közelében fogalmazódtak meg. Az utóbbi címét a néhány hónappal később megjelent kötete élére is kiemelte a szerző, és ott egyben ez a záróvers is, ezért feltételezhetjük, hogy foglalata az egész kötetnek.

Nézzük a verseket! Marnónál a cím sose véletlen. Lehetőleg valami talány, a szövegből visszafejthetően, oly módon, hogy szerzőnk több olvasatot-jelentést komprimál egyidejűleg egyetlen szóba. A szöveg és az abból kiemelt cím kölcsönösen megvilágítják, hatásukban fölerősítik és magyarázzák egymást, ahogy itt is. Elég csak rápillantani a címekre: diadal, mert így olvassuk önkéntelenül is a rontott szóalakot. A második olvasat már a Daidalé. Daidal – Daidalosz, ahogy megszokhattuk a görög nevek csonkolt formában idézett alakját (pl. Homér). Tehát Daidal kerül elénk Daidalosz és Ikarosz ismert történetéből. Az utóbbi – a fiú – a katasztrófa embere, magasba – a nap közelébe – merészkedve száll, hogy a pusztulásba zuhanva a semmibe tűnjön el szemünk elől. Az apáé a megmenekülés diadala, a sikeresen megvalósított – józanul szárnyaló – tudásé, de ennek előre nem látott ára a jövő – fiának – elvesztése. E kettőből áll össze, a két ellentétes irányú mozgásból a paradoxon, benne egyetlen szóban, mögötte a nyugat kétezer, keletnek az időtlenségbe vesző tanítása. Marno nem a misztikusok közül lép elő, nem az evangéliumi tanításból, nem a tibeti Bön Chöd-ből merít, nem Keresztes Szent Jánost idéz, mint T. S. Eliot, nem érinti a vallásos hit, mint Holant. Nála ez nem jó hír, nem útmutatás, hanem a megélt valóság, talán a mindennapok tapasztalata. Siker és kudarc, pusztulás és menekülés kéz a kézben, nem egymást kizárva, hanem egymásból fakadóan.

A költészet diadala? Diadalittas költészet? Diadalra csak küzdelem után számíthatunk, ha van legyőzendő cél, ellenfél, erőtér. Szükséges a célratörő elmozdulás, mozgás, s mindenképpen pusztulással jár, kockázatos, és jó, ha nem rombol, s csak a befektetett energia vész el.

A költészet a kimondhatatlanság területén keresi s találja a megütközést, a korábban már említett T. S. Eliot szavával:

 

„harc áll: visszaszerezni azt, ami elveszett.

És megtalálták és elveszett újra meg újra…”6

 

Marnótól még a visszafogott pátosz is idegen; ha harc, akkor se mozdul győzelemre, daidalittas szemlélője, szenvedője a valóságnak. Vizsgáljuk meg alaposabban a szövegeket, elsőként a kétsorost.

A költészet daidala paradox mozgást idéz. Tere megfoghatatlan, éteri. Az ütközést-ütközetet csak fölkínálja, az eredményhirdetésnél nem kíván megjelenni. Csak elindítja és magára hagyja az olvasóját.

 

„Van egy rossz hírem.”

 

Szűkszavú megállapítás, életünk során nemegyszer halljuk, hallhattuk. Mire megértjük, máris megszólítottnak, címzettnek érezzük magunkat, a végzet martalékának. Melyikünk meri pokolra küldeni a hangot gazdájával együtt, vagy ki mer elmenekülni a szavak elől? Tudásra vágyunk, a biztos tudásra, még ha az számunkra rosszat hozó tudás is. A tartsd meg magadnak elhárító vagy a már itt se vagyok okosan elmenekülő mozgás helyett a mindig tartottam tőle lebénító bizonyosságnak adunk elsőbbséget.

„Jó lesz, ha meghallgatod.”

 

Itt már két jelentés íródik egymásra, egyik sem kerekedik fölül a másikon, az olvasón múlik, melyiket választja, vagy egyáltalán választ-e.

A jó lesz, ha kezdetű figyelmeztetések, akár fenyegetések szintén ismerősek. Mondandója mindig hasonló, ha nem teszed meg azt, amit éppen szóba hoz, pórul jársz, bajba jutsz. Tehát megbánod, ha a hírt nem hallgatod meg, a rossz hír a jó hír. A rosszban a szabadulásod. A rossz hír mögött húzódó-közelgő realitásbana jobb jövő. Már ha valóban mindentudó a hang, a hangoztató.

A másik olvasat másban hozza a felmentést. A meghallgatott, meghallott hír már nem rossz, a szembesülés, a találkozás folytán válik jóvá. Az, aki nem tér ki, hanem hallja-meghallgatja, már nem az, aki előtte volt: a rossz hírben születő új én reménnyel szembesülhet akár az elkerülhetetlen rosszal is.

A két sor két önálló mondat. Próbálhatjuk összeolvasni, a címével együtt, hogy miféle jelentéseket rejt. A rossz hír hozója számunkra a költő, az ő szájából halljuk – némán hallgatjuk – a sorokat. A cím – megelőlegezett eredményhirdetésként – a saját paradox vereségét-győzelmét, a költészet megváltozott célját, lehetőségeit hozza. Marno nem ad nemzeti trikolórt a kezünkbe, a Dunánál sem enged szépen hangzó, hiteltelen szavakat, morális tartása semmiféle diadalittasságot nem enged. Daidalt kínál, hogy kövessük: a rossz hír mögött ott a rossz valósága, az írás segít – ha győzzük leleménynyel, hittel, bátorsággal –, hogy jónak, de mindenképpen jobbnak éljük-tapasztaljuk. Ne jónak hazudjuk, hanem a „van egy pillanat, […] mikor a főnyeremény az, hogyha még egyszer ránkomlik a ház”7 felszabadultságával nézzük. Őrült és káprázatos mutatvány ez a realitásra építve, de annak ellenében, a kifejezés szellemével győzve a kifejezett valóságon.

A másik darab, a Daidal is hasonló utat kínál föl számunkra:

 

„Hangyatéboly. Eső lesz, és szárnyad

nő, mintha álmodnád, a semmiből. Lecsapsz

vele, és megemelkedsz. Orrodba száraz

levegő tódul, akárha forró üveg-

szilánkot kortyolnál az üveg bor helyett.

Lábujjad még súrolja az asztalt. Isten

mintha megint nem törődne veled. Este

lesz, mire újabb szárnycsapásba kezdesz, de

apádat sehogy sem tudod meggyőzni az

álom mélységéről. Csak derül fölötte.

Majd megfullad. Elevenébe ne vágjon,

hogy mégsem lesz többé ünnep a világon.”

Olvassuk soronként-szavanként, minden apró elmozdulást megfigyelve, hogy a komprimált szövegben ne kerüljön ki egy megközelítési lehetőség se a látókörünkből.

Semmi kétség: Ikarosz és Daidalosz története elevenedik meg a sorok között. Álomlátomás, annak élességével, homályával, bizonytalan szereposztással. Az események nem a várakozásnak megfelelően alakulnak. Ha egyáltalán alakulnak. Hisz egyetlen szárnycsapással lehet mérni a nappalt. Az olvasó benne a szövegben: az önmegszólítás nemcsak hagyja, de követeli is, hogy a szerzővel járja-repülje az adott távot, tőle távolságot alig tartva.

Az első három szó – „Hangyatéboly. Eső lesz…” – adja a kapaszkodási pontot, ez a történet valóságmagja, vihar előtt fullasztó levegő, szárnyashangyák té-bolyával, merthogy itt minden szárnyas. S már indulhatunk az álomképpel,a semmiből álmodott világba vagy a semmiből nőtt szárnnyal – hogy így vagy úgy értjük –, hogy elérjük az utolsó sort.

A hangyatébolyos felütés voltaképpen egy komplex „tömörített” tartalomelőzetes. Tartalmazza a Daidalosz által épített labirintust is (té-boly, azaz útvesztő, ahogyan a hangyaboly maga is ilyen képzetet kelt bennünk), s így hatványozódik a metafora: oda-vissza játszika hangya ember (hangyás ember) és az író ember toposza között, miközben reálisan leképezi a nyaranta elő-előforduló szárnyashangya-inváziót. De nézzük magát a történetet!

Még semmi nem biztos, nem tudjuk, hogy fiúként vagy apaként vár ránk a jó-rossz végzet, csak azt, hogy repülünk. A szárny ígéretesen működik. Az álomlevegő – az esőt hozóval ellentétben – száraz. A borospalackban a – folyékony – bor átváltozik, de ez nem (örök) életet hoz, hanem elevenbe vágó, halálos – szilárd – szilánkfolyamot: üveg folyik az üvegből, a formát adó, és a tartalma csak a töredezettségben tér el.

Az üveg csodálatos anyag: láthatatlanul is tart, el is tart, megvédhet, de törhet, ha törik, éles, és akár halálra sebez. Az álomüveg forró, mint a gyilkoló nap. Szilánkosan borként kortyolva végzetes: saját halálát issza a levegőbe is alig emelkedett szárnyaló. Három különböző halmazállapot együtt egymásban, szerepet cserél minden: a szilárd és a cseppfolyós, az esőt a forróság űzi, marad így az üres száraz levegő. A parányi szárnyas lények – hangyák – sokasága helyett egyetlen léptéktelenül nagy alak szárnyakkal emelkedik a légbe, teheti, miután a semmiből valami – szárnya – nőtt. Hogy tarthatja a semmi ezt a lehetetlenül súlyos alakot? Alig. „Lábujjad még súrolja az asztalt” – azt az asztalt, ahol a sorok születnek a szárnyashangyás papírlapon, kéznél a boros palack, reggeltől estig egy szárnycsapás, földtől-asztaltól elrugaszkodva, talajt vesztve, akár talajtalanul, magára maradottan:

„…Isten

mintha megint nem törődne veled.”


Hogy a történetben kire mi vár, pontosabban, hogy milyen szerepet oszt ránk az íródó szöveg, azt először most sejthetjük. Ebben a néhány sorban az ismét fölróható magárahagyottság és vesztesség fölismerése szólal meg. Nem szólít meg senkit, nem fohászkodik vagy kiáltozik segítség után, csak egykedvűen megállapít. A szárnyanőtt teremtmény számára az Isten, ha van is, akkor sincs jelen. Atyaként semmiképp, csak a nemben, a megint nem törődne veledben.

Mi lehet a mímelt vagy valóságos szemrehányás mögött? Mert szinte jólesik a fürkésző tekintet hiánya. A semmiből nőtt szárny is nem valami cinkos összekacsintás a földtől – asztalról – elrugaszkodó és a Mindenható között, hisz tilosban járunk-repülünk. A „Hová menekülhetnék színed elől? Ha felszállnék az égig, ott vagy” tudást a kaland izgalma homályosítja. E játékban Isten úgy van, hogy nincs ott, mintha nem lenne jelen. A kulcsszó a mintha. Ez a beállítás az úgy van velem, hogy itt hagyott magamra világos színekkel festett változata.

A szöveggel repülünk tovább. Lassú a mozgás, képtelen sehova sem haladunk. Mi szinte már ott az időtlenségben: reggeltől estig alig egyetlen csapásnyi a mozdulat. A nem látható, láthatatlan atya helyett az álomvalódi apát szólítgatjuk, de ő értetlenként kívül marad, nem vállalja a látomásos játékot. Itt – az álom mélységében – a történet emelkedése meglepetésünkre nem a végzetes – fiút ölő – magasság irányába fordul.

Az apánkat győzködő szavunkra – már ha együtt repülünk a sorokkal – nem érdemi válasz jön, hanem derültség. Derül, világosodik, mint az ég? De hisz jön az este, épp sötétedik. Mint a kilátásunk, ha a vállalkozás folytathatóságát latolgatjuk. Már az első soroktól – mely az ismert megoldást felszínre hozta a mélyből – tudjuk, hogy az estével a vég is megérkezik. Az idő sürget, a kötetre jellemző tizenkét sorból már kilenc és fél mögöttünk, fiúként latolgatjuk a ránk váró, mindent megoldó fordulatot. Sok jóra nem számítunk.

Apánk a figyelmeztetésre – mély az álom –: derül”, és „fölötte” – holott alatta van a hangot adónak, mert ott, az általa biztonságosnak gondolt magasságban halad. Derül, hogy a történet boruljon. Fulladjon, megfulladjon, mert a forró üvegszilánkos levegő megtette a magáét. Apánk a szöveg leghosszabb, három soron át hullámzó mondata után két rövid tényközlő megállapításban múlik ki: az elsőben még fönt derül, a másodikban váratlan fordulatként elfogy számára a levegő, hogy zuhanjon le, ezzel zárul rövidre a történet.

 

„Majd megfullad. Elevenébe ne vágjon,

hogy mégsem lesz többé ünnep a világon.”

Hogy Vörösmarty, az nem kétséges, kifordítva, mert itt minden úgy. Mire elérünk az utolsó sorokig, a klasszikus történet is átfordul: aki ott megmenekült, itt elpusztul. Ott a tudás, tapasztalat biztos támpont volt, itt semmit nem ér. Talán a fiú másféle találékonysága vihet előre. Az utalás alig érezhetően, de új jelentéseket hoz be, a téboly, az esővel jelzett vihar, így már feledésre (?), ünnepre (?) kikészített – gyilkos – üveg bor, és talán az „Isten mintha megint nem törődne veled” is tágabb-több jelentést kap, az elszenvedő szemszögéből sötétebb színnel. Kérdés, hogy a ricinusbokor árnyékából nézzük, vagy emelkedünk egy hangyányit. Mert hozzá itt a szárny a semmiből: a semmi szárnyán repülhetünk. Bár ha erővel, szemközt neki az áttetsző üvegként elénk állított ígéretnek, az több mint halálos. Mennyi fölkínált lehetőség, és csak egyetlen, alig kitapintható út a jövő, a megmaradás felé.

A történetben az apa hite, bizakodása végig kitart, nem a reményt, csupán az életét veszíti el. Melyik a valóban nagyobb veszteség? Ki tudja? Veszít és nyer is, vagy inkább csak nyerne a pusztulással? Van min tűnődni. A megfogalmazás – Elevenébe ne vágjon – bizonytalanságban hagy bennünket, hogy ez a korábban hiányolt gondviselő szándék megjelenésére utalna, vagy inkább a fiú reflexiója a történtekre, valamiféle sötét kacaj az őrült rendezésre, itt a daidalos fordulat a várt diadal helyén. Vagy csak annak jelzése, hogy az idézett jóslat számunkra olyan éltető-pusztító közeg, melynek a realitása száraz-forró szilánkokra esett szét. Ésszel-ész nélkül repülve kockázatos, mert alattomosan fullasztó, megfullasztó. Nem csak spirituálisan vág elevenbe.

A mégsem érdekes szó: előzményt sejtet, vitát, vívódást. Ezért halljuk megmásíthatatlannak a szilánkokra tört üvegből elénk rajzolódó, átlátszó gondolat – jóslat – halálát: a jövő álomünnepe vagy az álomból előlépő ünnep káprázat.

Ikarosz repülésére – tovább szárnyalására – rá se kérdezzünk. Túléli-e esetleg a légüres teret? A nap heve – az apa fulladásakor már este van – nem érheti utol a fiút. Bírja-e a sötétség ellenében? Van-e egyáltalán hol apátlanul, istentelenül (?) földet érnie, s neki vajon nem vág-e elevenébe az utolsó sor, vagy az üvegszilánkos levegő megedzette, azon túl már minden másra érzéketlen. És az álomból lesz-e visszatérés, a valóságos tébolyba, esőre, fullasztó forróságra. Értjük-e az üzenetet, a költészet daidalát:

Van egy rossz hírem.

Jó lesz, ha meghallgatod.”


Végezetül térjünk vissza a rádiós beszélgetésre, hogy a szerzőtől halljuk összefoglalva, hogy miként reflektál a rá oly jellemző daidalos attitűdre.

„– Én ezt tényleg azért szeretem, mert úgy érzem, hogy nemcsak egy jó mondás, nemcsak jól hangzik, hanem benne van ez a intenció, mind a kettő, hogy attól jó lesz az a hír, hogyha meghallgatod.

– Melyik áll hozzád közelebb, az optimista: van egy rossz hírem, jó lesz, vagy pedig az, hogy jó lesz, ha meghallgatod?

– Hát nyilván azért hagyom meg benne, mert az ambivalenciája tetszik a dolognak, hogy van benne egy agresszivitás, ahogy intonálódik, másrészt viszont az az effektivitás, hogy ha az én rossz híremet a másik meghallgatja – és ugye ez az írói aktus, ha elolvassa –, akkor az attól jóvá válik, mint ahogy egy Shakespeare-tragédiát ha megnézel, elolvasol, akkor az gyönyörűséggel tölt el.”

Igen (!): ha elolvassa.

Jegyzetek

 

1. Fej vagy írás? Magyar írók Burger Barna fotóin. Népszabadság, 2005. szeptember 30.

2. Litera (http:
//www.litera.hu/kh2005.ivy).

3. Társalgó irodalomról, művészetekről. 2005. október 18. K. 14.04–14.59.

4. „…számomra megoldatlan (mondjam azt: megoldhatatlan?) rejtélyt vagy rejtvényt rejt magában már a kötet, illetve az utolsó vers címe is: vajon mit is jelenthet az, hogy Daidal? Milyen dal lehet ez? Ó-dai dal? Dajdaj-versről lenne szó? Egyik se stimmel. Vagy talán az lenne, amit kisegítő tanácsként kaptam:
a diadal szó kifordítása? Ez lenne valóban? Vagy csak jelentés nélküli dallamjáték lenne? Az egyéb
ként nagyon szép és erős vers további szövegében egyetlen más ilyen típusú hangtani-szótani torzítás nincs – s a kötet egészében sem lesz egyébként uralkodó a szavak testének, anyagának kiforgatása. Akkor pedig miért, s mi végett? Csak a titokzatosság fokozása végett?” Margócsy István: A Marnofeeling. Élet és Irodalom, 45/23. 2001. június 8.

5. A költészet daidala. Élet és Irodalom, 44/45. 2000. november 10. Daidal. Élet és Irodalom, 45/05. 2001. február 2.

6. T. S. Eliot: East Coker. Vas István fordítása.

7. Marno János:
A cselekmény isten ha egyszer lábra kap. Holnap Kiadó, 1990. 68.