Kovács András Ferenc

KAVAFISZ-ÁTIRATOK

 

Phormión a költészetről

 

Leandrosz, ifjú költő, a babilóniai Szeleukeiából

nagy, hosszadalmas útra vállalkozott merészen,

s miután a szíriai Antiokheiában, majd Apameiában

és Szidónban (többször is, ámbár sikertelenül)

próbálkozott tudósabb, elismert mestereknél,

elvitte végül frissen írott verseit

Phormiónhoz, a kiöregedett formaművészhez,

a káprázatos Alexandriába,

hol (azt remélte) végre megértő véleményt hall,

hol (úgy képzelte) végre érvényesülhet ő is

finom poézisével.

Phormión egy lepattant

kocsmában fogadta, a Brukheion peremén –

Leandrosz költeményeit bor mellett átfutotta,

s fáradt, égő szemekkel, fojtottan, enyhe búval,

félóra múlva szólt csak.

„Kétségtelen, fiacskám,

sok munka, sőt tehetség is meg-megcsillan olykor

témákban s metrumokban kiváló verseidben…

Rögtön meglátszik rajtuk, folyton tökélyre törnél,

de megbocsáss – a szónál légy engedelmesebb te,

hogy majd engedjen ő is neked s szilaj tüzednek,

mely minden éken átsüt. Lobbants sorok mögöttit,

lelket meg szellemet gyújts! Légy forró, mint a jégcsap,

lázas hideglelés légy, nyarakban fortyogó fagy,

kegyetlen s meglepő légy, közömbös, mint egy isten,

vagy kisgyerek, ha játszik. Légy minden, mintha semmi –

könnyed, mint messzi égbolt, s szabad, miképp a szél…

De mindig tudd a törvényt, hogy megszeghesd, ha tetszik.

Amit csinálsz, valóban jónak mutatkozik már,

hanem vigyázz – a kételyt engedd közel magadhoz!

Másként megront a hiúság, öntelt elégedettség,

sikerhajhász, hamar divat s potyán kapott dicsőség.

Ha verset írsz, keserves, manapság döntened kell –

a költészet nehéz, magas művészetét,

avagy csupán a költőség művészetét

választod itt, káprázatok között, fiam?

Vagy alkotó, finnyás nyomorban gürcölődsz,

míg meggebedsz, de némán eltűröd Mómosz gáncsait,

mert néha még örömre lelsz a tiszta semmiségben –

vagy hízelegsz, nyomulsz, nyuvasztasz, csúcsra hágsz,

hogy megcsináld magad, poétahírre juss,

s szájhősileg parádézz, mint boldog olvasatlan,

ki sejti: nagy talentum s művészet mit sem ér!

Mindkettő csúf halál… Hát írj csak verseket.”

 

1912. december

 

 

Dohányfüst

 

Aztán (már megszokottan)          finom szivarra gyújtott,

megint virzsíniára,          s egy fonott karosszékbe,

vagy egy fakult fotelbe          süppedt – attól függően,

épp melyik szobát kapták,          s melyik garniszállóban

voltak, lehettek együtt.

Ült, szótlanul pöfékelt,

italt töltött magának…          A másik csak figyelte,

még rendszerint az ágyból,          hogy fújja szét a füstöt,

hogy formál karikákat          szép ajkával a füstből,

melyet (bár nem szabadna)          folyton tüdőre szívott,

magába nyelt le mélyen –          s a másik nézte hosszan,

hogy járja a testét,          hogy gomolydul, vonaglik,

száján és orrlyukán át          hogy dől a föltörő füst,

a drága füst, belőle.

Csak ült a füstfelhőben,

miként egy ifjú isten,          dús fürtű Ganümédész,

s a drága füst vonaglott,          feje fölött gomolygott.

Mindig hamarabb ment el –          a légben még kavargott

a néma füst s a testét          belengő fahéjillat.

 

1915. október 16.

 

 

Szobrásztanonc Rhodoszból

 

Dús szája volt, szerettem,          ha szólt, érzéki ajkát,

s ahogy beszélt, a teste is          megéledt, szólni látszott:

„Arany és hűs elefántcsont,          vagy a bronz ezüstredőkkel

s vörösrézzel berakva,          vagy a lágy mészkő s a márvány,

vagy a vésett drágakő és          a durvább, égetett agyag –

mind szép, egyetlenegy anyag:          egyforma, mert különböző.

Atléta, kurosz, isten,          hérosz, ephébosz, hős kocsihajtó

más-más, de mégis egység:          fénylő, saját terük van,

miképp a száj terében          nyelvvel formált szavaknak.”

 

1920. január

 

 

De boldog volt Pindarosz…

 

És fölnézett a könyvből,          mélyen szemembe nézett

Kommagénében egyszer,          a könyvtárban Mnémón.

Oszroéné szülötte,          szír származású költő –

Edesszából való volt          a bölcs, okos Mnémón.

Elfúló hangon így szólt,          szemem fürkészve hosszan:

„De boldog volt Pindarosz!          Öreg fejét barátja

vállára hajtva, némán          hallgatta: tőle mond most

(tán vigaszként) barátja          néhány régebbi verset,

pár elfeledett ódát…          De boldog volt Pindarosz

egy pillanatra, s némán          meghalt barátja vállán.”

Így mondta félhomályban,          a könyvtárban Mnémón.

Rég történt, Antiokhosz          Kommagénosz korában…

Ezek mind ósdi dolgok –          a félhomály, a könyvtár,

költészet, Kommagéné…          De boldog volt Pindarosz,

s milyen feledhetetlen,          szép ifjú volt Mnémón!

 

1928. június 7-én