Fischer Mária

AKÁR BÁBELBEN

 

Tányérom, kanalam csörren. Forr a leves.

Mit gondolsz, Habakuk, kik köpnek bele – és

hányszor – a lébe? Kinek szól ma a déli harang?

Zajlik az élet. Amott fenn már reccsen a nap

fényfoga, lent meg a föld öklel nagy tüzeket,

bő vizeket. Kövek indulnak, kőlevesünk

szétfolyik, árad a hőség, elménk ki-kihagy.

Képzelt képeket őrzünk, omló falakat.

Dőlnek ránk a szavak, régen nincs velejük.

Széttöri angyalaink röptét sok zuhanó

árny. Csak bámul az ember, ha a szíve szakad

bárkinek is; ha az érc pengését zavaros

múltunk várfala most visszhangozza felénk.

Semmit sem tehetünk – hallani, hallani kell.

 

 

MONDOM, AMÍG A FILM PEREG

 

Mákonyos ördög idéz színes végleteket.

Tágul a nagy szivacsos mell. Kosztümben urak

játszanak éjjel az isten bús barmaival.

Kapcsok, kapcsolatok lényege pattan, esik

szét a homályos ügyek háttere. Nem menekülsz.

Nézed a filmet akármeddig, tompa leszel,

fád, s a világ, Habakuk, megvan nélküled is.

Jobb, ha tudod: belecsíphet fenekünkbe a dér,

szép arcunkba a halál csontkeze. Fordulatok

nincsenek. Arra ne várj, hogy kenyeret, pecsenyét

kapsz ingyen; kifizetsz majd minden falatot,

minden korty vizet. Érted sem jönnek ufók

és pártos mukik, és díjat, pénzt te se várj –

Így könnyebb. Mosolyogj szépen, jaj, mosolyogj…!

 

 

 

 

LOMHA MADÁR RIOG

 

Lomha madár riog, elhozta megint a telet.

Percre megáll az idő síkja felett, lebegést

színlel, szárnya alá buknak az égi habok.

Felhők sodra világgá viszi, nincs maradás,

vesztegelés sehol. Átjár a fagyos levegő,

csontomig ér a hideg szél ezeregy hegyezett

ujja; reménytelen egy harc lesz a küzdelem itt –

Mégis kell ez a megroggyant, kis nyavalyás

élet a végeken innen. Vagy a végeken is

túl, nevenincs helyeken. Hátha van egy nevenincs

hely, csak egyetlenegy, az már maga lenne a cél.

Mindent összebeszélnek. Kuszaság, ragadós

nyál, szaporán dobogó szív… – Helyben topogok,

szemben a széllel, a téllel – s keresem kezedet –

 

 

 

 

EGY LILA NŐ LILA KÖDBEN

 

Egy lila nő lila ködben tekereg, csavarog.

Bús magnóliaszál. Elfajzott kikerics.

Róla mesélt az apánk, emlékszel, Habakuk?

Volt egy nagy diliház, onnan járt ki a nő,

hajnalban katonák lesték, merre siet.

Mindig csak kifelé jött, napkelte után.

Nem hal meg soha – most láthatod: egyre lilább.

Lába sem éri a földet, ha lebeg; gyerekek

nyúlnak utána, elillan, felkapja a szél –

Tűnődünk. Valamit senki sem ért igazán,

nincs aki megmagyarázná a mesék elejét,

végét, hogy mi miért van, hogy ok és okozat

nélkül mint kavarognak másfajta erők

földön, föld közelében, tűnő percek alatt.

 

 

 

 

AMIKOR GRACE VAGY

 

 

Sólyom Katinak

 

Néhány almafa, csak néhány napra való

gond, hogy amíg vagy, azok még legyenek, legyenek –

Mit kezdünk a halállal, Grace? Holnapután,

mondjuk, holnapután mit kezdünk vele, mondd?!

Merthogy az élet a fontos meg a szép üzenet,

merthogy még ma is ezt, ezt üzened – tudatod:

már nem a dózer a félelmetes és nem a sors

végjátéka a cél, és nem a bűntudatunk

rendezi át az időt. – Hallod, roppan a ház,

nincs kegyelem, belehalsz ebbe is; ágyadig ér

lassan a múlt, a kalács illata messzire száll.

Képben a hajdani pap. Lám, olvasni tanít,

megsimogatja kifestett szádat, kezedet –

Kéri a tükrödet – és tükrödön arcodat is.