Lator László

ŐSZI VILÁG

Egy Mednyánszky-képre

 

 

Háromszögek, sötétek és fehérek.

Úgy tetszik, mindörökre elhagyatva

áll itt a súlyos sziklabélű félhegy

változhatatlanul végső alakja.

 

Vékony fácskák-bokrok rézkarca rajta.

Kérgéről rég lemállott minden élet.

A forró magma nincs ott már alatta.

 

De a fényes folyóban teste mása

úgy sötétlik, hogy ingatag sötétjén

bizonytalanul áttűnik a kék fény.

 

Mintha maradtak volna még esélyek

egy eljövendő színeváltozásra.

 

Mert fentről fény jön s lentről újra vissza,

s a teremtés előtti tiszta

elembe mártott még élettelen

tárgyak körvonalait fellazítja.

 

Még mindennek két lelke van,

ez abba, az emebbe áttűnőben.

 

A testetlenbe oldódnak a testek,

mert nem szilárdult meg még semmi sem,

itt még akármi, jó vagy rossz, megeshet.

 

A mozdulatlan, sűrű levegőben

egyszerre van világosság, sötétség,

egylényegű testes s anyagtalan,

a bizonyosság és a kétség.

 

Nem különült el kezdet és vég.

 

 

 

 

MI EZ AZ ÜNNEP?

 

Mi ez az ünnep? Mit keresek én itt

ezen a szürke, nincs-szegélye téren?

Ugyan miért kellett épp ezt a helyet –

se ház, se domb-völgy, se egy szál növény itt,

ki-mi, akinek ebben kedve telhet?

 

Hosszú asztalok, s itt-ott mintha sátrak –

nagy, össze nem szokott vendégsereg.

Úgy sejtem, hogy se hallanak, se látnak,

ismerősök és ismeretlenek,

feszengenek a rájuk rótt szerepben,

ezektől is, azoktól is viszolygok.

 

Nyugtalanít, hogy ezen az egészen

kívül vagyok, hogy nem értem a dolgot,

s nem akaródzik félrenézni mégsem.

 

Ott ül az asztal közepén, világít

sápadtsága a szűk sötét ruhában.

Gyöngédségében van valami szándék.

Néz rám, s értem: el innen, ismeretlen

helyre kell néma parancsára mennem.

 

S jól tudom, még ha vissza is találnék,

régen nem lesz itt senki-semmi.

 

Valaki ocsmány átverésre készül.

 

Talán lehetne még ellene tenni –

vagy jobb lesz kimaradni az egészből?