Lackfi János

 

SZÖVEDÉK

 

Odakinn tücskök csavarozzák a földet,

idebenn nagyanyók úsznak

saját tekintetük korall-eres, valószínűtlen kékjén,

csontjaik körül úszik hússal teli bőröndjük: a bőrük,

benne egy évszázadra való ellátmány, képek,

képzetek akkora időszakaszról,

amekkorát az emberélet leárnyékolni képes

Kisdedek füle rezeg, áttetsző halcsont-hártya,

köldökük gombja ül ki hasuk falára,

játszanak gombfocit vele, szemük gombja pedig

a szemhéj alatt közlekedik,

körbeforogva térképezi a bőrredőre festett álmot

Fejhangon kiskutya vinnyog,

egyedül van, nagy adag szőrbe csomagolva,

cibálja részegek kurjantásait,

túl hegyesek fogai, még nem tanulta meg

elereszteni, tépi-cibálja a mocskos szövetet,

éjszaka falra akasztott, zsíros köpenye-szegélyét

 

Odakinn fűszálak tüskéivel telitűzdelve a föld

apró születésnapi gyertyák, zöldjüket elfújták,

füstjük lengedez

Valaki szájával gombolja ki

szerelme mellén a blúzt, melyet az már rég levetett,

ágyékával foltozza be a mindig újra felfeslő

testet, ők ketten már egy regatta, evezőt húzogatva

csuromvizesen surrannak hasasodó paplanokon,

felettük sikolyok tarka zászlói libegnek

 

Odakinn a fákat a szél teliragasztja lifegő ragtapasszal

Karika pörög, s ki pörgeti, a lányka,

belerajzolva a kör anyaméhnyi hasába,

keze-lába aranymetszéses arányát a pörgés

vásott csillaggá, napküllős sündisznóvá,

átlókból rajzolt máriaüveg citromszeletté

habarja

 

Odakinn az ég nagy tál kaviár

Vasutas szalutál, csurom olajban

vonulnak el a vagonok, odabenn utasok

szájában pukkan a pezsgő gyöngye, kaviár

gyöngye, idekinn pukkan a bakter pofazacskója,

levegő fújja fel, aztán puha erszényként

lelöttyed, álmai dűlőjén a szőlő nagyobb szemű kaviár,

levegő halai rakták le petének,

ki gömbjeikbe túlságosan beleréved,

annak agyát hipp-hopp kizsuppolják

Mint hideg hajnalon a pengve tiltakozó

zongorát, melynek zongorahátát vetette

valaki a fagyos platón, cigaretta

füstjét kapkodta ki szájából a menetszél

Felfúvódva csapdosott a

fagyban a ponyva, testen a kabát,

mint horkolók pofazacskója,

hallgatott a kaviárfényű, fekete tükörlakk,

s a doboztestben a kikeletlen ikrákként

gurigázó hangok

 

Odakinn fák torkollnak a földbe, térképtengerbe ágas-bogas folyók

Síncsiszolóval araszol valaki, rázza földig érő ősz sörényét,

kislányai előtte táncikálnak, szoknyájuk habosított tüll-tej,

Az egyik sín kézen fogja a másikat, gyere félre,

gyere csak valami eldugottabb helyre, hol

mindent megbeszélünk, keringnek párhuzamosan,

de mindenütt ráncos föllel bőrözött szótej vartyog,

lakkcipők, lakkozott táskák tűzijáték-esője

Mígnem egy busa napraforgó-fejű váltó

megkönyörül rajtuk, s egy vasbika ziháló oldalánál,

szakállas macskakövek közt álomba sírhatják

magukat, állukon serken a rozsda-borosta

 

Odakinn rozsdás, görbe gilinyókkal szögelték tele a földet

még egy szívlapátra való szénport dob a tűzre valaki,

bizsergő repülő-kifutópálya libben az égnek,

a hajóskapitány tenger fölé tartva hamuzza ki

pipáját, villódzni kezdenek égi vizet

tapsikoló kezeken a gyűrűk

 

Odakinn sorra leparkolnak emlékeim,

orrukról lecsippentem az utat világító két arany V betűt,

elteszem, borostyántüzű pasztillának, szopogatni,

messzebb mázas cukorkák, meztelen csigák araszolnak,

fénylő autó-csiganyálkával maszatolva a várost,

ha belelépsz bármelyikükbe, talpadról

le nem sikálod makacs enyvét, meztelen és házas

csigákat szedegetek, gyűlnek ezerszám,

cikornyás szivárványragacsukkal lassan kirakosgatom

az ég boltozatát