Tandori Dezső

A KÖR KÖrSZÖGÜLÉSE


 

2005 évben

nem mondhatom éppen,

bármim, hogy köszörülöm,

gépen, ha, űrön,

tűrőn, nem tűrőn,

hullok mindennel külön,

géz, juttatás, rongyfolt,

akármi lesz, van, volt:

erre csak: keserűlöm.


 

Ilyen környűlések

viszik az egészet,

mint várost a hurrikán,

hűltön ha, gerjedten,

kiverjen, beverjen,

szél, víz semmit nem kiván,

jön csak, lég alakban,

pacskol vég iszapban,

beléfojtott huriján.


 

S hát én, alig látszó

kishoni magánzó,

agyam, lelkem min tépjem?

Mindenek széthullnak,

eljövők s elmúltak,

de minek jelenében?

Nincs kétség, hazám van,

de hon-nő-s-fi-társam:

csak törekvés teljében.


 

Engem e teljesség

fogott, s – jó szerencsét! –

kéz nélkül földhöz csapott;

fal se volt, kitárja,

s minek folyománya

sziszegtet üres csapot?

Ő maga odébbállt,

köpenyül tapétát,

morzsolt kosz vakolatot.


 

Ez kint. Ez mind bennem.

Csak megszeletelten

teljes kör, ami kör volt.

Széthullt, nem semmire,

vég-nincs szögeire,

terjeng, vagy épp nincs, köd-holt,

körömet leírtam,

jutni ide bírtam,

visszaejtett, mi föl tolt.


 

Mit tartsam be versem,

egyebem, mit ejtsem,

őrizzem a rímszabályt,

ha hol holtak úsznak,

madártól búcsúzzak,

sírhoz járjak legkivált?

Házunk ne repedjen,

ne bomoljon sejtem,

ne tűz, víz hozzon halált:


 

koldulni ne, végül,

kórplafont ne végül,

meg ne vádolhassanak,

ha okkal, ha nélkül –

eh, kedvem elégül,

a mesterség is salak,

a többit, míg kékül

az ég, költésül-töltésül,

elmondom, hogy tényleg mit erőltessem ezt is,

igen, az írás nem maradt el, de tegnap a kö-

vetkezőket jegyeztem fel, ahogy teljesen

értelmetlenül, jó, utolsó madaram halála után,

a sírok látogatása után még utu reá, jártam:


 

teljes kört írtam, le, fel, majdnem,

ha valaki megkérdi, öcsi, ez tényleg így van?

kell mosoly, sovány majd, bólintsak,

hát csak! Hogy tehát így. Elment, vagy

hogy is jegyeztem fel tegnap? Nézzük:

„Étel, ital, madár(ka, jóbarátul), cigaretta,

ló, találkozás, múzeum, utazás,

vágyként birtoklás (jó, ami megvan, hát

azért az maradjon), hogy bárki is adjon,

lebegtessen adományt, beszélgetés legkivált,

időpont megbeszélve, fogorvos, sebész,

egyáltalán, bármi elviselése: no, és NO!”

Leírtam azt a kört, mely így szétszögesült,

úgy vagyok, mint a clochard, első kötetemben,

vagy inkább egy filmben, szeretett ő legkivált,

csak mit se kérjenek, mert nem emlékezett,

kik ezek a – – – nem is fogom a rímelést

folytatni. Természetesen nem könnyű. Ital

nélkül, nekem, aki minimum két litert per nap,

vagy tizenegy doboz sört, micsoda kedves fás

utcákat jártam, most joghurtot húzok elő

legföljebb télikabátom zsebéből majd, ha tél

lesz – és végre megérlelődtem, hogy mind ez

nem! és NEM! Attól még nehéz.


 

Minimalizálódik az anyagcsere, a vérnyomás,

ellentmondások keletkeznek, adódnak, vannak,

itthon majd, ha együtt vagyunk megint, elmúlik

a nyár, a szép ősz-elő, ebédre mégis kell

valamit ennem, egy-egy helyre be kell mennem,

amit postán nem lehet elütni (elküldeni), azért

– már ha nekem nem teljesen haszontalan, vagy

luxus tárgy, a harmadik v. negyedik tiszteletpéldány –

be kell mennem, és a többi. De – – – És ennek a versnek

az ad még értelmet, hogy valóban éretten,

mind e kör-szög-clochard állapot úgy megy át

jól, angyali rétegen, ha nem is mesélem, csak

– mit kell – intézem, beszélek, mi volt Beckham

vagy Schumi nagy tette, vezér hogy értette

szavát, vagy épp Angela – ha angyal! – Merkelnek

esélye milehet, sic, így, egybe, úgy kérem,

persze, fotózkodást vigyen, mint végromlást

a jó Akarat tőlem, elder-felhár, Babits,

hírmondója, az is csak ült a dombon, de kár

a rák, hogy az megvolt, a fene megette

a Kosztolányi, szegény szegényem, szép kicsi

szobrát a Kosztolányi Dezső téren, így, és hogy a

buszon az van: (cél) Kosztolányi Dezső tér.


 

Tehát mondom mindezt, hogy az a… és mondom, az

elder-felhár az az: „El se jusson fülemig! Felejtsem

azonnal!” A bozótot kiirtják, a havat elolvasztják,

a fehér tigrist leöli, szükséglet szerint, vadásza.

Vagy állatkertben mutogatják, minden egyre drágább,

most ezt kezdjem? Ki törődik, akár nagy szavakban is,

hogy – – – ezt? Nem, nem honfitársak, törekvés-társak,

törekvéseikben egymás társai, hazámban, dióbél-királyfi,

zörgök szikkadtan, mind, egyébként, pillanatnyilag így.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A nyár elment. A terasz tele üres asztallal,

így idézem Szép Ernőt. Akit-amit szeretünk,

akár pontatlanul is mondjuk. Elvetettem,

mint virág gondját a gomblyuk.

Tehát ott tartottunk,

elvethetjük gondunk,

e hapsi nem létezik,

ami kell neki még,

jajgat, de a vidék

nem mondhatja, felverik,

maradna csendjében,

nem sírdogál ebben,

csak írdogál, mint ezt itt.


 

Úgyis nem létező

formám jön majd elő,

porként, marad sok jelem,

kié már, mi gondja,

ki sétál, mondhatja,

se hiszem, se nem hiszem,

nap, hold, mi kör elem,

nem kérdi sok-szögem:

végtelen bár – rend legyen!


 

– f o r e V e r –