Szijj Ferenc

KENYÉRCÉDULÁK / SZERDA


 

Ahogy ereszkedtem lefelé a szőlőben, ahol

akkor még karók voltak, nem kifeszített drót,

a völgyet is láttam, vagy legalábbis a túlsó dombot,

meg körül is vett az embermagas sokaság,

de azért nem annyi, hogy a rám eső munka

ne lett volna mindig önző módon belátható,


 

vagy amit akár én is meg tudtam volna csinálni,

a permetezés, teleírni a leveleket rézgáliccal,

felnőtt házi feladat, de csak a külalakot osztályozzák,

hát abban én jó vagyok.


 

Mindegy, hanem a levelek és kötözéskor az ölelés

minden tőke számára saját belső teret határoltak el,

szellős testet, ami túlment a természeti formán,

mégsem volt benne számítás, legfeljebb

ahogy a sorok távolságával arányban állt,

de azt is örököltük régről, mert lám, ennyire

vissza tudok menni az időben, nincsenek is évek,

évtizedek, mekkora vagyok, mit látok, csak akarás

és kiszolgáltatottság kérdése az egész.


 

Mire felnövök, elveszítlek, gondolhattam volna,

bár talán még meg sem születtél.


 


 

KENYÉRCÉDULÁK / VASÁRNAP


 

Egy meg nem született testvérem,

egy másik anyám, a filoxéra előtti világ

a maga kegyetlen szokásaival.


 

Mindig jön hirtelen egy pillanat,

amikor mindent kénytelen vagyok elképzelni,

akkora a nyomorúság, a puszta létezés,

a férfiatlan, gonosz férfiasság

vagy magam viszonzása egyre alább,

míg el nem jutok addig a szimpla félelemig,

hogy velem is fizethetnének bármiért,

jelzálogadósságot, elsőszülöttet.


 

Ahogy a rugós madárcsapda nézi az eget

kétfelé feszített szemhéjakkal

a fészer tetejéről.


 

Gomolygó arcok kosárfülekkel,

dunyhaszájjal és láncra fűzött orral.

A lánc túlsó vége egy tűzhely lábához

van kötözve valami kis odúban, és ha megrántják,

hatalmas zendülés, Kacor Naca fölriad végtelen

imájából, és megátkoz mindenkit, akinek eszébe jutott

ezen a kicsi földön párosodni és gyarapodni.