Rapai Ágnes

PANELVERS


 

Panelben éltem Óbudán, sokáig,

mintha száz évig laktam volna ott!

S megtalált újabb száz év, merthogy másik

panelre cseréltük. Ott villamos

– szerencsénk volt! – nem járt, csak a hetes busz.

Mindkettő átok, ha már kérdezed,

ám akkor még nem esett le a tantusz.

Télen megfagytunk, nyáron égetett,

problémás volt a hőszigetelése.

A nyílászárókkal is sok bajunk

volt; s azzal, mit főzzünk aznap ebédre.

Nem lehetett kérdés: „Ki itt az úr?”,

és az sem, hogy vajon „Ki itt a szolga?”.

Csak álmunkban láttunk a Rózsadombra.


 


 


 


 

ÖRÖKKÉ TAVASZ


 

S megint a jó Budában lett lakásra

pénz. Ott már olyan szenvedélyesen

vettem – új hely, új szellem – tükröt, ágyat,

megtelt a negyven négyzetméterem

(de szép volt! emlékezz: a Lajos utca!)

ripsz-ropsz. S akkor jött az ötlet: ha zöld

padlószőnyeget veszünk, s az borítja

új lakásunk, akkor mindig tavasz

lesz – mintha a fűben járna az ember,

s nem veszi észre a tél hidegét;

nem számít nékünk november, december,

tizenkilenc fok benn, és kinn a jég.

Spóroltunk, majd az Inkuba betérve

leltünk életünk padlószőnyegére.


 


 


 


 

BÉRELT, UDVARI


 

Rövid kitérő jött kilencvenötben,

bérleményünk – a Horváth utca – sok

bajjal járt. Például rossz volt a bojler,

s a villanyszámlától oly izgatott

lettem (nálunk mindig égett a lámpa,

fél dioptriát romlott a szemem).

S egész nap egy tisztaságmániásra

láttam. Ő ötpercenként megjelent

szemközt – fiatal nő, úgy harmincéves –

az ablakban, és kirázott ruhát,

csizmát, retikült, nyakláncot, A4-es

üres papírt… Vártam a délutánt.

Mert négy óra után alábbhagyott.

Jött a férj. S becsukta az ablakot.


 

•   •   •