Czilczer Olga

FÁK ŐSSZEL


 

A műszállal kevert gyapjú fullasztott. Szerettem volna megszabadulni a pulóvertől, de fölfejteni a lombot vagy begubózni a gombolyaggal egyszerűbbnek látszott, mint fejjel átvergődni azon a szűkre szabott nyakkivágáson.

Miközben mint Arethusa, verejtékem hullattam, már-már vízzé váltam magam is. Alpheus persze nem a habokból vett üldözőbe, sőt üldözőbe se vett valójában, amint ott álltam hiányos öltözékben, vagy hogy pontosabb legyek, álltól lefelé alig valamiben, míg föntebb több volt rajtam a kelleténél.

Ablakom párkányára könyökölt, s befelé bámult. A többi fa szépen tette a dolgát. Hajlongott a szélben, zörgette ágait. Az üvegre sűrű pára ereszkedett. Bukjam alá? Ez meg csak fürkészett befelé. Mit látott, mit nem? Ott volt köztünk a függöny, s mögöttem negyven év.


 


 


 


 

MINT A NAP


 


 

A konfekcióiparnak még se híre, se hamva. Egykor a rőfös hullámonként mérte ki a tengert. Hordhattam szél libegtette szoknyámat a gombolható felsőrésszel.

Indultam szélcsendben hajón, jártam be partvidéket.

Egyszer egy ilyen utamon ért utol az este. Féltem tőle. Anyám is várt otthon.

Aztán a körút a sugárutakkal egyetlen maszkabál lett. A járókelők a hevenyészve magukra kapott sötétítő függönnyel egyre csak loholtak, mintha késésben. Mindenki féltette jobb perceit. Abban az időben más napszak nem is létezett, csak amit a Nap jelent be leáldozóban. A szekrényben sem látszott egyéb, mint a félhomály vállfára akasztott rongyai.

A gombok gyöngyháza a tengerbe hullt. Eljött a tógák s fibulák divatja. De mint a tiszavirág. S a Város, az örök?

Tündökölt, sőt lánggal égett.